A filozófiának mindenkor fogalmakat kell felfedeznie. A metafizika meghaladottsága vagy a filozófia halála sosem foglalkoztatott. A filozófiának van egy feladata, ami mindig idôszerű marad: fogalmakat fejleszteni, koncepteket kreálni. Ezt senki sem végezheti el helyette. A filozófiának bizonyára mindig is megvoltak a maga riválisai, Platón riválisaitól Zarathustra bolondjáig. Ma ilyen az informatika, a kommunikáció, a marketing, amelyek kisajátitanak olyan szavakat mint "koncept" és "kreatív", és ezek a "kreativak" egy olyan szégyentelen tömeget alkotnak, akik számára az eladás aktusa a legmagasztosabb kapitalista gondolat, az áru cogitója. A filozófia kicsinynek és egyedülállónak érzi magát ilyen hatalmakkal szemben; ám ha halnia kell, akkor csakis azért, mert halálra neveti magát.

A filozófia nem kommunikatív, éppoly kevéssé az, mint amennyire nem kontemplatív vagy reflexív; a filozófia természeténél fogva alkotó vagy akár forradalmi, amennyiben nem szűnik meg új fogalmakat alkotni. Ennek egyetlen feltétele az, hogy a fogalmak szükségesek legyenek, de idegenek is, és ezzel a tulajdonságukkal annyiban rendelkeznek, amennyiben megfelelnek a valódi problémáknak. Egy fogalom abban áll, hogy megakadályozza a gondolkodásnak egyszerű véleménnyé, nézetté, diszkusszióvá, fecsegéssé válását. Minden fogalom elkerülhetetlenül paradoxon. A filozófiára Félix Guattarival az Anti-Ödipusban és a Mille Plateaux-ban tettünk kísérletet; mindenek elôtt a Mille Plateaux-ban, ami egy vaskos könyv és sok fogalmat vezet be. Egy könyvet csináltunk együtt, aztán még egyet; nem dolgoztunk össze az egység értelmében, hanem úgy írtuk mint egy végtelen szócikket. Mindegyikünk maga mögött tudott egy múltat és tevékenységet: ô a pszichiátriában, a politikában, a filozófiában (ami már gazdag volt fogalmakban), én pedig a Différence ét répétition és a Logique du sens révén. De mi nem mint két személy dolgoztunk együtt; inkább két olyan folyam voltunk, melyek egyesülnek, hogy "egy" harmadikat képezzenek: ez voltunk mi. Végül a "filozófiában" mindig az volt a kérdések egyike, hogy mit is jelentsen a "filo". Egy filozófia - ez számomra valamiféle második korszakot jelentett, amibe Felix nélkül soha nem kezdtem volna bele és nem jutottam volna sehová.

Tegyük fel tehát, hogy létezik egy harmadik periódus, amiben festészetrôl és moziról, tehát látszólag képekrôl van szó. Ezek azonban filozófiai könyvek. Ugyanis azt gondolom, hogy a fogalom, a koncept két további dimenziót is átfog: a perceptet és az affektet. Ez az, ami engem érdekel, és nem a képek. A perceptek nem percepciók, hanem érzetek és viszonyok csomagjai, amelyek túlélik érzékelôjüket. Az affektek nem az érzések, hanem alakulások, amelyek túllépnek azon, aki keresztülmegy rajtuk (és valaki mássá válik). A nagy amerikai regényírók nagyrészt perceptekban írnak, míg Kleist, Kafka affektekben. Az affekt, a percept és a koncept három elválaszthatatlan potencia, amely a művészetbôl a filozófiába tart és megfordítva. A legnehezebb kétségkívül a zene; elemzésének felütését tartalmazza a Mille Plateaux: a ritornel maga után vonja a három potencialitást. Megkíséreltük, hogy a ritornellbôl - a territóriumhoz és a Földhöz fűzôdô viszonyára való tekintettel - fô fogalmaink egyikét alkossuk, a kis és a nagy ritornellt. Végül mindezek a periódusok tovább és egymásba mennek át, ezt most a Leibnizrôl vagy a redôrôl szóló könyvben jobban érzékelem. De inkább arról kellene beszélnem, hogy ezután mit szeretnék csinálni.

A professzorok élete ritkán érdekes. Vannak persze utazások, ám a professzorok szavakkal, kísérletekkel, kollokviumokkal, diszkussziókkal fizetnek utazásaikért; beszélnek, mindig beszélnek. Az intellektuellek roppant műveltek, mindenrôl van véleményük. Én nem vagyok intellektuell, mert nem rendelkezem úgy a képzettséggel mint valamiféle készlettel. Amit tudok, azt csak egy folyó munka kivánalmai szerint tudom, és ha néhány év múltán újra rá kell térnem, mindent elôlrôl kell tanulnom. Nagyon kellemes, ha az embernek nincs véleménye vagy valamilyen ötlete ezzel vagy azzal a dologgal kapcsolatban. Ugyanis nem a kommunikáció hiányától, éppen ellenkezôleg, mindama erôktôl szenvedünk, amelyek akkor is kötelezôvé teszik a megnyilatkozást, amikor semmiféle mondandónk sincs. Utazni azt jelenti: valamit máshol elmondani és visszajönni, hogy ugyanazt itt is el lehessen mondani. Elôfordul, hogy az ember nem tér vissza; tanyáját ott veri fel. így aztán én kevésbé érzek késztetést az utazásra. Az ember ne mozogjon túlontúl sokat, mert különben elijeszti a létrejövôket. Toynbee egy mondata ide vág: "A nomádok azok, akik nem mozdulnak el, azért válnak nomádokká, mert elutasítják azt, hogy elmenjenek."

A tanítás egyfajta Sprechgesang, ami közelebb áll a zenéhez mint szinházhoz. És alapjában véve semmi sem mond ellent annak, hogy egy elôadás némiképpen olyan mint egy rockkoncert. Vincennes (majd Saint-Denis) ehhez rendkívül jó feltételeket kínált. A filozófiában elvetettük az "ismerethaladvány" alapelvét: egyazon elôadás szólt az elsô és az utolsó éves egyetemistáknak, diákoknak és nem-diákoknak, filozófusoknak és nem-filozófusoknak, fiataloknak és idôseknek csakúgy mint különféle nemzetűségüknek. Mindig voltak fiatal festôk vagy zenészek, filmesek, építészek, akik igényes gondolkodásról adtak számot. Hosszú ülések voltak, senki sem hallgatott végig mindent; ki-ki azt fogadta be, amit akart vagy amennyire szüksége volt, amivel valamit kezdeni tudott, akár távol a maga tudományától.

Ennek a közönségnek soha nem mondtam el, hogy nekem mindez mit jelentett. Nem volt semmi olyan, ami egy diszkusszióhoz hasonlítható. A filozófiának egyáltalán nincs dolga a diszkusszióval; az embernek éppen elég dolga van egy probléma megértésével, azzal ahogy felmerül, csak gazdagítania kell, feltételeit variálni, meghosszabbítani, összekötni, soha sem diszkutálni. Olyan volt ez, mint egy visszhangvizsgáló, ahol úgy tért vissza egy gondolat, mintha több szűrôn ment volna keresztül. Itt értettem meg, hogy a filozófiának nemcsak fogalmak révén történô megértésre, hanem olyan nem-filozófiai megértésre is szüksége van, ami percepteken és affekteken keresztül zajlik. Mindkettôre szüksége van. A filozófia lényeges és pozitív viszonyban áll a nem-filozófiával: közvetlenül nem-filozófusokhoz fordul. Vegyék Spinoza elképesztô esetét: ô az abszolút filozófus, és az Etika a fogalom nagy könyve. Ćm egyidejűleg a legtisztábban filozófus az, aki a legkönyörtelenebbül mindenkihez fordul: mindenki elolvashatja az Etikát, ha hagyja magát ettôl a széltôl, ettôl a tűztôl elragadni. Vagy éppen Nietzschét. Sôt van a tudás túláradása, ami megöli a filozófiában az elevenséget. A nem-filozófikus megértés nem elégtelen vagy elôzetes, hanem a két fél, a két támaszték egyike.

A nagy filozófusok nagy stiliszták is. A stílus a filozófiában a fogalom mozgása. Noha ez bizonyára nem létezik mondatokon kívül, a mondatok csak azért vannak jelen, hogy ennek életet adjanak, egy független életet.A stílus a nyelv lefolyása, moduláció, és a beszélés egészének egy kívülre irányuló kifeszítése. A filozófiában úgy áll a dolog mint egy regényben. Fel kell tenni a kérdést: "Mi fog most történni?", "Mi történt?" - csakhogy a személyek itt fogalmak, és a miliôk, a tájak idô-terek. Az ember mindig azért ír, hogy életet adjon, hogy felszabadítsa az életet az alól, ahová be van zárva, hogy irányvonalakat húzzon. E célt tekintve a nyelv soha nem lehet homogén rendszer, hanem olyan egyensúlytalanság, ami mindig heterogén: a stílusnak kell a feszültségkülönbségeket fenntartani, melyek között történhet valami, melyek közül magából a beszélésbôl keletkezhetnek villámok, melyek látni és elgondolni késztetnek azt, ami a szavak árnyékában maradt, aminek a létét az ember nem is sejtette. Két dolog mond ellene a stílusnak: a homogén nyelv vagy pedig az oly nagyfokú heterogenitás, ami közömbösséggé, tetszôlegességgé válik és a pólusok között már semmi precíz nem történik. Egy fômondat és egy mellékmondat között kell lennie valamiféle feszültségnek, egyfajta cikk-cakknak, még akkor is, sôt akkor igazán, ha a mondat egyenes lefolyásúnak tűnik. Stílus ott van, ahol a szavak villámokat váltanak ki, amelyek egyik szótól a másikhoz és a távolabb fekvôkhöz is elvezetnek.

A Logique de sensben egyfajta szeriális kompozíciót kíséreltem meg. A Mille plateaux sokkal komplexebb: a plató ugyanis nem metafóra, övezetek folyamatos variációjáról vagy tornyokról van szó, melyek mindegyike egy területet tart megfigyelése alatt vagy átrepül felette és egymásnak jeleket adnak. Egy kompozíciós módszerrôl van szó, mint amilyen az indiai vagy a genovai. Ezzel, úgy tűnik, a legjobban megközelítettük a stílust, azaz a sokszólómúságot.

Nem tudom, nem hiszem hogy ebben van különbség. Egyszer "Kritika és klinika" cím alatt álmodtam egy tanulmánykomplexumról. Ami nem azt jelenti, hogy a nagy művészek betegek és hogy neurózisuk vagy pszichózisuk után kell nyomozni, mert az jelenti műveik kulcsát. Éppen ellenkezôleg: nem betegek, hanem orvosok, méghozzá egészen különös orvosok. Miért adja nevét Masoch egy olyan perverziónak, ami éppoly régi mint a világ? Nem azért, mert abban "szenved", hanem azért mert szimptómáit megújitja, mert egy eredeti tablót alkot azáltal, hogy a szerzôdést teszi legfôbb ismérvévé, továbbá azáltal, hogy a mazochisztikus viselkedést nemzeti kisebbségekhez és az ezekben játszott nôi szerepekhez köti: a mazochizmus ellenállássá válik, ami nem választható el egyfajta kisebbségi humortól. Masoch nagy szimptomatológus. Proustnál nem az emlékezet kikutatásáról van szó, sokkal inkább minden lehetséges jel természetének - környezetüknek, megjelenésmódjuknak, anyaguknak és uralkodási módozatuknak megfelelôen történô - feltárásáról. Az eltűnt idô nyomában egy átfogó szeriológia, világok szimptomatológiája. Kafka műve a ránk váró diabolikus hatalmak diagnosztikája. Nietzsche mondta: a művész és a filozófus a civilizáció orvosa. Elekrülhetetlen, hogy adott esetben ne nagyon érdeklôdjenek a pszichoanalízis után. A pszichoanalízisben a titok leszállítására kerül sor, a jelek és tünetek félreértésére; mindent arra redukálnak, amit Lawrence "a kicsi mocskos titoknak" nevezett.

Nemcsak diagnosztikáról van szó. A jelek életmódra utalnak, létlehetôségekre, melyek egy kibontakozó vagy kimerülô élet tünetei. Egy művész azonban nem foglalkozhat egy kimerült élettel, mint ahogy egy személyes élettel sem elégedhet meg. Az ember nem a saját énjével, a saját emlékeivel és a saját betegségeivel ír. Az írás aktusában az a kísérlet rejlik, hogy az életbôl valami olyat alkosson, ami több mint személyes; az életet megszabadítani attól, ami bebörtönzi. A művész vagy a filozófus gyakran gyenge egészségű, nem kiegyensúlyozott: Spinoza, Nietzsche, Lawrence. De nem a halál támadja ôket, sokkal inkább az élet túláradása, amit láttak, éreztek, gondoltak. Egy élet, ami számukra túl nagy. De mégiscsak ôk azok, akik révén "a jel közel van": a Zarathustra vége, vagy az Etika ötödik könyve. Az ember egy küszöbönálló elutazásra tekinttel ír, aminek még nincs nyelve. Az alkotás nem kommunikációt jelent, hanem ellenállást. A jel, az esemény, az élet, a vitalizmus között elmélyült kapcsolat áll fenn. Nevezetesen egy szervetlen élet hatalmassága, ami éppúgy állhat egy rajz, vagy az írás vagy a zene vonalában. Ezek az organizmusok nyilván elhalnak, nem úgy az élet. Nincs olyan mű, amelyik nem mutat kiutat az életnek, amelyik nem vezet át az utcakövek között. Mindaz amit írtam, vitalisztikus volt, legalábbis remélem, és a jelek és az események elméletét alkotta meg. Nem hiszem, hogy a kérdés az irodalomban másként merül fel mint a többi művészetben, nekem azonban nem volt lehetôségem arra, hogy olyan könyvet írjak, mint amilyenre vágytam.

A pszichoanalízis az Anti-Ödipuszban egyértelműen ellenséggé vált, ami ellen kűzdeni kell, amitôl el kell szakadni ahhoz, hogy újat gondolhasson az ember. Hogyan történt ez?

Egy immanens koncepciót, a tudattalan szintéziseinek immanens alkalmazását, a tudattalan produktivizmusát vagy konstruktivizmusát kutattuk. Közben azt vettük észre, hogy a pszichoanalízis nem fogta föl a határozatlan névelô (egy gyerek...), a létrejövés (az állattá-válás, az állathoz fűzôdô viszony), a kivánság, a kijelentés jelentôségét. Az utolsó pszichoanalízissel kapcsolatos szövegünk a Mille plateaux farkasemberrôl szól fejezete: arról szól, mennyire képtelen elgondolni a plurálist vagy a sokrétűséget, egy falkát, nemcsak egyetlen farkast, egy csonthalmot és nem pusztán csak egyetlen csontot.

Számunkra a pszichoanalízis olyan fantasztikus vállalkozásnak tűnt, amely a kívánásnak zsákutcákba húzására és az emberek abbéli szándékának megakadályozására irányul, hogy azt mondják, amit mondandóak lennének. Egy vállalkozás az élet ellen, ének a halálról, törvényrôl és kasztrációról, szomjúság a transzcendenciára, a papságra, a pszichológiára (abban az értelemben, mely szerint a pap pszichológiáján kívül nem létezik másik). Ha ennek a könyvnek 68 után volt jelentôsége, akkor azért volt, mert szakított a freudo-marxizmus kísérleteivel: nem akartuk a szinteket sem megkülönböztetni, sem pedig megbékíteni, inkább az egyszerre társadalmi és vágyszerű termelést kíséreltük meg az áramlások logikájával egyazon síkra hozni.

Ön folyvást az immanenciára hivatkozik és mindenfajta transzcendenciát elvet. úgy tűnik, mintha a Logique du sens óta azon fáradozna, hogy minden egyes könyvével fogalmak új hadát hozza létre.

Egy immanenciaterv felrajzolása, egy immanenciamezô kitűzése - ezen fáradozott minden szerzô, akikkel foglalkoztam (még Kant is, amikor a szintézisek transzcendentális használatának rossz hírét kelti, miközben azért a lehetséges tapasztalathoz és nem a valódi kísérlethez tartja magát). Az absztrakt semmit sem magyaráz meg, maga is magyarázatra szorul: nincsenek sem univerzáliák, sem transzcendentáliák, nincsen sem az Egy, sem az Ész, nincsen sem szubjektum, sem pedig objektum; csak folyamatok vannak, melyek az egyesülés, a szubjektiválódás, a racionaliázálás folyamatai lehetnek, semmi több. Ezek a folyamatok konkrét "sokféleségekben" hatnak, a sokféleség a valódi elem, amiben történik valami. A sokféleségek népesítik be az immanencimezôt, ahogy törzsek népesítik be a sivatagot, anélkül, hogy ettôl megszűnne sivatag lenni. És az immanenciaplánumot meg kell konstruálni; az immanencia konstruktivizmus, minden megadható sokféleség olyan mint egy plánum régiója, ami a síkság. Minden folyamat az immanenciasíkon és egy meghatározott sokféleségben zajlik le: az egyesülések, a szubjektiválódások, a racionalizálások, a centralizálások nem privilegizáltak, sôt gyakran zsákutcának bizonyulnak, lezáródásnak, ami hátráltatja a sokféleség növekedését, vonalainak meghosszabbítását és fejlôdését, az új produkcióját.

A filozófiát mint a sokféleségek logikáját fogom fel (e tekintetben hozzám közelállónak érzem Michel Serres-t). A fogalomalkotás a plánum egy régiójának megkonstruálását jelenti, egy további régió hozzáfűzését a megelôzôkhöz, egy újabb régió feltárását, a hiány kitöltését. A fogalom egy kompozitum, konszolidálás egyenesekbôl és görbékbôl. Ha szükség van a fogalmak folytonos megújulására, akkor éppen azért, mert az immanenciaplánum kialakítása regionálisan, lokálisan, lépésenként megy végbe. A fogalmak széllökésszerűen működnek: a Mille plateaux-ban minden platónak ilyen széllökéssé kellene válnia. Ćm ez nem jelenti azt, hogy nem lehet újra élni velük, vagy rendszerezni ôket. A fogalomnak létezik ismétlô potenciája: nevezetesen egy régiónak a másikhoz fűzése. Ez az egymáshoz-illesztés elkerülhetetlen, megszakíthatatlan művelet, a világ mint patchwork, mint rongyszônyeg. Tehát találó az egyetlen immanenciaplánumot és a mégis mindig lokális fogalmakat illetô benyomás.

Feltételezem, hogy létezik a gondolkodásnak egy képe, ami sokat változik, sokat változott a történelem során. Ez nem egy módszer, hanem valami mélyebb: mindig feltételezett, koordináták, dinamizmusok, orientációk rendszere; gondolkodás és "orientálódás a gondolkodásban". Mindenesetre azember az immanencia síkján találja magát. Mivel vertikalitásokat akar emelni, magamagát akarja felemelni - vagy terjeszkedni akar, a továbbmenni a láthatár irányába, a síkot egyre tovább akarja terjeszteni. És milyen vertikalitásokat: olyanokat, amelyek lehetôvé teszik valaminek a szemügyre vételét, vagy egy olyat, amelyik reflektálni vagy kommunikálni enged? Avagy le kell-e számolnunk mindennemű vertikalitással mint transzcendenciával és le kell feküdnünk a földre és köré kell fonódnunk - anélkül, hogy néznénk, reflexió nélkül, kommunikáció nélkül? És velünk van-e a barátunk avagy egészen egyedül vagyunk, Én=Én, vagy szeretôk vagyunk, vagy valami más, és abban a veszélyben vagyunk, hogy eláruljuk magunkat, elárulnak bennünket, avagy árulást követünk el? Nincs-e olyan pillanat, amikor a barátunkban is kételkednünk kell? Milyen értelmet adjunk a filozófia "filo"-jának? Ugyanaz lenne az értelme Platónnál mint Blanchot L amitié-jában, ahol ugyancsak a gondolkodásról van szó? Empedoklész óta a létezik a gondolkodás dramaturgiája.

A gondolkodás képe a filozófia elôfeltevése, elôtte áll; nem nem-filozófiai, hanem filozófia-elôtti megértés. Kétségkívül vannak emberek, akiknek a gondolkodás "egy kis diszkutálást" jelent. Ez természetesen egy idiotikus kép, de az idióták is képet alkotnak a gondolkodásról, és csak e képek felfedésével határozhatók meg a filozófia feltételei. Vajon ugyanolyan képet alkotunk-e a gondolkodásról mint Platón, vagy Descartes, vagy Kant? Nem olyan parancsoló kényszerek révén alakul át ez a kép, melyek kétségtelenül külsô determinizmusokat fejeznek ki, de méginkább a gondolkodás alakulását? Ćllíthatjuk-e még, hogy az igazat keressük - amikor az értelemnélkülivel kűszködünk?

A gondolkodás képe, ami a fogalmak alkotásához vezet, szintúgy kiáltás, míg a fogalmak dalok. Arra a kérdésre, hogy van-e a filozófiában haladás, valami olyasmit lehet mondani, mint amit Robbe-Grillet a regényrôl mondott. Semmi okunk arra, hogy úgy filozófáljunk mint Platón. Nem azért, mintha meghaladnánk Platónt, ellenkezôleg, mert Platón nem meghaladható és mert mindazt, amit ô minden idôkre elvégzett, nem kell újrakezdeni. Csak két lehetôségünk van: vagy filozófiatörténetet művelünk, vagy Platónt olyan problémákra felé fordítjuk, amelyek már nem platonikusak.

A filozófiának sajátos kapcsolata van a neurológiával; ez látható az asszociácionistáknál, Schopenhauernél vagy Bergsonnál. Ma nem a komputer, hanem az agy mikrobiológiája inspiráló: ez nem annyira mint fa, inkább mint rhizoma, mint fűcsomó, "an uncertain system" jelenik meg - a probabilitás, a semialeatoria, a kvantummechanika tulajdonságaival. Ez nem azt jelenti, hogy gondolkodásunk az agyról szóló ismeretek állapotának függvénye; sokkal inkább azt, hogy mindennemű új gondolkodás friss barázdát húz az agyban: tekervényeket, redôket, hasadékokat. Michaux itt csodákat művel. A filozófia új kapcsolatokat, új pályákat, új szinapszisokat mozgósít azáltal, hogy fogalmakat alkot. Az agykutatás ezzel egyidejüleg a maga eszközeivel felfedezi az objektív megfelelést, illetve a gondolkodás egész képének potencia-anyagát.

A mozi esetében az a körülmény érdekelt, hogy a vetítôvászon egy agy lehet, miként Resnais vagy Syberberg filmjeiben. A film nemcsak láncolatokkal és racionális vágásokkal dolgozik, hanem irracionális vágásokon alapuló újrakötésekkel is: ez a gondolkodásnak más képe. A korai videoklipekben az volt az érdekes, hogy néhány már nem az ébredés, de nem is az álom vagy a rémálom kötéseivel és vágásaival dolgozott. Egy pillanatra érintettek valamit - ez gondolkodás volt. Csak azt akarom mondani, hogy a gondolkodás rejtett képe a fejlôdése, az elágazásai és mutációi révén szakadatlan szükségszerűséggel új fogalmak alkotására inspirál; nem valamiféle külsô determinizmus folytán, hanem egy létrejövés alapján, ami a problémákat felveti.

Foucault nagy filozófus és ugyanolyan elképesztô stiliszta. Kijelölte a tudás és hatalom új határait, és köztük sajátos viszonyt fedett fel. Vele a filozófia új iránya nyílt meg. Aztán bevezette a szubjektiválódási folyamatot a "diszpozitív" harmadik dimenziójaként, mint harmadik disztinkt terminust, ami a tudásokat új módon hozta mozgásba és a hatalmakat újrarendezte. Ezáltal az egzisztenciamódok teóriáját és történetét nyitotta meg: a görög szubjektiválódást, a keresztény szubjektiválódásokat... Módszere elveti az univerzáliákat és folyvást szinguláris folyamatokat tár fel, melyek sokrétűségekben teljesednek ki. Rám leginkább a kijelentésekrôl szóló elméletével hatott, mivel egy heterogén és egyensúly nélküli halmaz koncepciója következik belôle a nyelvrôl, és mivel új kijelentéstípusok formálását minden területen elgondolhatóvá teszi. "Irodalmi" művének, irodalom- és művészetkritikai munkásságának fontossága majd akkor derül ki, ha összegyűjtik cikkeit. Egy olyan írás, mint A becstelen emberek élete a komikum és a szépség mesterműve. Van Foucault-ban valami, ami Csehovra emlékeztet.

Az általa legutóbb megnyitott út különösen gazdag: a szubjektiválódási folyamatoknak semmi közük a "magánélethez"; sokkal inkább azt a műveletet jellemzik, melynek során individuumok vagy közösségek szubjektummá alakulnak, hogy a formalizált tudás és az etablírozott hatalmak mellett - vagy azért, hogy új tudás és hatalomformák elôtt nyissanak utat. Ezért kerül a szubjektiválódás a harmadik helyre, mindig "leváltva" egyfajta redôbe vagy redôzetbe. A nyugat elsô szubjetiválódási mozgalmát Foucault a görögöknél éri tetten, amikor a szabad ember úgy véli, hogy "önmaga urává" kell válnia ahhoz, hogy képes legyen másoknak parancsolni. A szubjektiválódások azonban egészen eltérôek, ezért érdeklôdik Foucault a kereszténység iránt, amit individuális és közösségi folyamatok (anachoréták, szerzetesrendek, közösségek, eretnekségek) kellett hogy átjárjanak, amelyekben már nem az önuralomról van szó. Talán azt kellene mondani, hogy számos társadalmi formációban nem az urak, hanem inkább a kirekesztettek képezik a szubjektiválódás gyujtópontját: így a felszabadított rabszolga, aki a bevett rendben elvesztette mindenfajta szilárd kötelékét és új hatalmak eredeténél áll. Siráma nemcsak poetikus, hanem történelmi és társadalmi jelentôségű: "én nyomorult..." A sirámban éppúgy megszületik a szubjektum, mint a rajongó emelkedettségben. Foucault-t lenyűgözték a mai társadalmakban mutatkozó szubjektiválódási mozgalmak; hogy melyek azok az aktuális folyamatok, amelyek képesek szubjektivitást produkálni.

Leibniz lenyűgözô, mivel talán egyetlen filozófus sem alkotott nálánál többet. Ezek látszólag szélsôségesen bizarr, majdhogynem tébolyult fogalmak. Egységük absztraknak tűnik, abból a fajtából, amiben " minden predikátum a szubjektumban foglaltatik" - a predikátum azonban nem attributum, hanem esemény, a szubjektum pedig nem szubjektum, hanem egy burok. A fogalomnak mégis van egy konkrét egysége, egy művelet vagy konstrukciója, ami ezen a síkon reprodukálódik: a redôzésben - a föld redôiben, az organizmusok redôiben, a lélek redôiben. Leibniznél minden redôbe hajlik, kibontakozik, majd újraredôzôdik; az észlelés is redôkben megy végbe és a világ is redôzve van minden lélekben, ami megint a világnak egy meghatározott régióját bontakoztatja ki a tér és az idô rendjének megfelelôen (harmónia). Leibniz arra a nem-filozófiai helyzetre utal, ami egy "ajtó és ablak nélküli" barokk kápolnaként fogható fel, amiben minden belül van. Vagy egy barokk zeneként, ami extrahálja a dallam harmóniáját. A barokk a végtelenségig fokozza a redôzést; ez El Greco képein vagy Bernini szobrain látható és ez perceptumok és affektek révén módot ad egy nem-filozófiai megértésre.

Ez a könyv számomra egy rekapitulálás és továbbvezetés. Leibniznek nagy filozófiai tanítványainál éppúgy útána kell járni (ô az a filozófus, akinek a legtöbb alkotó tanítványa volt), mint azon művészeknél, akik válaszolnak neki, mégha ennek nincsenek is tudatában: Mallarmé, Proust, Michaux, Hantai, Boulez - mindazok, akik a redôzés és a kibontás világát dolgozzák ki. Mindez sokrétű keresztezôdés és kapcsolódás. A redô még messze van a kimerüléstôl; egy igen jó filozófiai fogalom. Ilyen értelemben készült ez a könyv, és felszabadított arra, amit most szeretnék. Egy könyvet szeretnék arról, hogy Mi a filozófia? De rövidnek kell lennie. És Guattarival szeretnénk közös munkánkat is folytatni, egyfajta természetfilozófiát művelni - egy olyan pillanatban, amikor a természetes és a mesterséges között minden különbség elmosódik. Ennyi elegendô egy boldog öregséghez.