A művészet környezetére szeretnék összpontosítani, úgy, ahogy az számomra ma megjelenik. A művészetre vonatkozó következtetések annak függvényében alakulnak, hogy a művészetet környezetétôl független valaminek tekinti-e az ember, vagy nem. Mindkét lehetôséget önöknek szeretném átengedni.

Magam csak néhány olyan fogalmat veszek szemügyre, amelyek a művészet környezetében átalakulóban vannak. Ennek során nem egy jövôbeli vízióról van szó, hanem a jelenben zajló változásokról. Annak megítélését is átengedem önöknek, hogy ezek a változások a művészetbôl vagy a művészeten kívülrôl erednek-e. Ćltalánosságban azt szeretném elôre bocsátani, hogy nem vagyok megriadva, és hogy az excesszív verziókkal - Heidegger light, ahogy a szomszédnôm mondja - a Budweiser light-ot részesítem elônyben. A light itt helyénvaló. A többi ízlés dolga. A magam részérôl idôközben a folyamatos változatokat részesítem elônyben.

Elsô észrevételeim általánosságban objektumokra vonatkoznak. Vagyis olyan dolgok termelésére, amelyek élettelenek, amelyeket mesterségeseknek tekintünk, és amelyek a múltban bizonyára csekélyebb számban léteztek. Számuk a fejlôdés során megnövekedett, és az az érzésem, hogy a körülöttünk számosabbá vált tárgyak mintha - tendenciálisan - megint elkezdenének eltűnni. Ezt nem könnyű állítani, és nem is olyan egyszerű bizonyítani. Ćm azt hiszem, hogy ez a mikrofon, ami elôttem áll, a jövôben nem lesz ilyan nagy méretű, mint amilyen most. A tárgyak kicsinnyé és nagyobb képességűvé, valamint tartalmasabbá válása bizonyíthatónak tűnik. Adott a termelés, a raktározás, létezik a lejárati idô és a hulladékhasznosítás. Ugy tűnik, hogy az objektekhez valami olyan járul, ami éppenséggel elntétes azzal, amit éppen legyôztek: az idô. Az idô újra kiterjeszti érvényét a tárgyakra. Az objektek az idô kizárásai, az idô meghaladásai voltak. A tárgyaknak nem kell velünk halni. A tárgyak naponta emlékeztetnek a halálunkra.

Másodikként a materialitásról szeretnék szólni. Giordano Brunót sok évvel ezelôtt megégették, mert azt állította, mindennek anyagi eredete van. Mindama megfigyelések, melyeket a szellemi, a spirituális, a szakrális, általánossaágban az immateriális domíniumában tettünk, vagy megszoktuk hogy annak tulajdonítsuk, ma a materiálisra alkalmazható. Ugy tűnik, mintha az immaterialitás és a materialitás közti felosztás korának vége lenne, mintha az egyik nem létezne a másikon kívül. Számomra sem teljesen világos, hogy ezek most új vagy ôsrégi felismerések.

Ugy tűnik, hogy a materiális megismerése növekszik. Minden materiálissá látszik lenni, minden energia, emlékezet, láthatatlanság, vagy akár az immaterialitás. Ugy vélem, a tudomány ma fôként az immateriális, a korábbi történelmi immaterialitás materialitásba történô átfordításának tudománya.

A harmadik fogalom: az autor. Évente egyszer ismeretlenek egy csoportját egy addig ismeretlen tudomány Nobel-díjával tűntetik ki. Egyetlen lexikon sem fogja az autorokat, egyetlen történelem sem fogja a feltalálások számát márványba foglalni. A kultúra már csak vidéken univerzalisztikus, azaz csak ott képes nem-provincialisztikus igényét elrejteni. Ha az ember Franciaországból Németországba, vagy onnan Nagy-Britanniába utazik, hogy csak a Napnyugatnál maradjunk, észrevenni, mennyire különbözik egymástól az, amit civilizációnak, kultúrának, történelemnek nevezünk.

A szerzôt kontextusában látjuk. Nem annyira művének, vagy munkaterületének, vagy felhasználójának kontextusában, hanem minden más egyéb terület és az összes többi nem-érintett nem-felhasználó környezetében.

Továbbá: a forma. Létezett a forma művészete. Az, ami ismert a dizájnban és az építészetben is. Ugy vélem, hogy a forma egyre inkább in-form-ációvá válik. A művészetben a forma művészete egyszersmind a defunkcionalizálás művészete is volt. Ma olyan társadalomban élünk, amit kanál-társdalomnak lehet nevezni; vagyis minden egyes dolgot, ami körülvesz bennünket, ismerünk, tudjuk mire való, ismerjük rendeltetését, az árát; azt a helyet, ahol megtalálható, és azt, hogy éppen mihez kell. Már csak azt szeretnénk tudni, hogyan szabaduljunk meg tôlük.

A médium-művészetrôl folytatott viták mindegyikében ez az állitólagos ellentét gyakran a diszkusszió hangsebesség-határát alkotta. A legnagyobb talány az idô. Az idôt eltölteni, az idôt elvesztegetni a legjobban a játékban lehet. Az idôt élvezettel elvesztegetni azt jelenti, hogy áll az idô. Ezidôtájt nem tudok olyan területrôl, ahol több idôt vesztegetnének el - élvezettel - mint az Interneten.

Továbbá: formálás - deformálás alá vetve. A forma, a saját identitás elvesztése, ez látszik a változás kritériumának - metamorfózis. Semmit sem tekinthetünk többé irodalmiatlannak, minden irodalmi, ténylegesen úgy, ahogy van. A játékban semmi sem dísz, a tabu, az ami saját formájában áll, önnön helyét hulladéklerakó hellyé teszi. E pontban térképem feloszlik a ködben. Ćm valami talán mégis elfogadható: az egyik eltűnteti a másikat. Az bennünket - vagy mi azt.

A következô: az identitás. A művészet környezetére vonatkozó észrevételeknek nem kell feltétlenül egyazon területrôl származniuk. A művészet környezete nem egynemű. Ćltalánosságban az ember azon kapja magát, hogy minden szingularitást, minden egyedit kétségbe von. Lehet, hogy a számlálást kettôvel kellene kezdeni. Talán az egy csak misztifikáció vagy pusztán csak egy veszélyes feltevés, ami nem jön jól nekünk. Egyfajta szolidarizálástól való megfosztás. Magamat nem tudom másként érezni, látni, elgondolni mint másokkal vagy a másikhoz való viszonyomban. Hogy én vagyok és hogy hozzám is van. A szingulárisok plurálissá akarnak válni. Csak önmagára hagyatkozni nem egyéb mint tiszta rasszizmus. Ha egy absztrakt, monokrom kép elôtt állok, akkor egy szöveget alkotok. Ha egy szöveget olvasok, akkor képeket alkotok. Ez nem is megy másként. A multimediális munkák is megfelelnek nekünk, azaz akkor is hasonlítanának ránk, ha nem is léteznének. Ha nem is lenne művészet. Apropó hasonlóság: hozzánk hasonlóak - ez nemcsak azt jelenti, hogy valami más hasonlít hozzánk, hanem azt is, hogy mi hasonlítunk hozzá. Mi ugyanis sokkal inkább hasonlítunk, különben nem lennénk képesek átélni. Egy kevéssé emberközpontú világkép vagy akár emberkép bennünk keletkezik - ismét a művészet környezetérôl beszélek.

A művészet tekintélyes infrastruktúrája mindent képes integrálni, diskurzusává alakítani, kivéve a művészet eltűnésétôl való félelmet, ami a legkisebb változtatás esetében is feltámad. Ezért aztán a változás diskurzusát produkálja, és így mindig újra feldíszíti a festészet régi karácsonyfáját. A festészet az apropriációból, a kisajátításból él, azokból az információkból, amelyek nem érintik. Ez az, ami a festészet, vagy ami azzá vált.

1972-ben a saját identitásomra irányuló kimondhatatlan kérdést így válaszoltam meg: mindazt művelem a művészetben, ami a festészeten, a szobrászaton, a rajzon kívül esik. Ma másként felelek: ha média-művészetrôl esik szó, akkor tulajdonképpen a festészetet is oda kellene számítani, mivel a festészet is médai-művészet. A hely Giordano Brunonál, amire korábban utaltam, így szól: A tanítvány megkérdezi a mestert: "Mit tegyek, ha valaki nem akarja elhinni, hogy a művészetben mindennek materiális az eredete?" A mester így felel: "Küldd az ördögbe." Mire a tanítvány gyámoltalanul: "De mi van, ha ô elôbb tud engem elküldeni, mint én ôt?"

A művészet úthengerével szembeni erôtlenségem elôtti hommáge-ként ma inkább festônek nevezem magam. Talán manapság csak azoknak kéne magukat festô névvel illetni, akik nem festenek.

Két megjegyzés a művészethez: a művészettel ugyanaz a helyzet, mint más olyan dolgokkal, melyek az ember számára kedvessé és értékessé váltak: aki nem képes elhagyni, nem is fogja megtalálni. A jó művészetért a nagyszerű műalkotásokért, azért amit Bazon Brock titáninak nevez, nagyon nagy árat kell fizetni. Hány embernek kell azért az életével fizetnie, hogy szinguláris, egyszeri, grandiózus, összetéveszthetetlen, tragikus művészet legyen! Nem tudom, hogy a teremben jelenlévôk közül ki akarná ezt az árat megfizetni.