Elsô észrevételeim objektumokra vonatkoznak. Vagyis olyan dolgok termelésére, amelyek élettelenek, amelyeket mesterségeseknek tekintünk, és amelyek a múltban bizonyára csekélyebb számban léteztek. Számuk az ipari és technikai civilizáció fejlôdésével párhuzamosan állandóan növekedett. A legkülönfélébb kitalált tárgyak miriádjai vesznek körülbennünket, amelyekrôl nem sokat tudunk. Az az érzésem, hogy a körülöttünk számosabbá vált tárgyak mintha - tendenciálisan - megint elkezdenének eltűnni. Méghozzá egy már nem érzékelhetô közelség irányába, nevezetesen tulajdon testünk irányába. Ezzel nem azt akarom mondami, hogy látható és fogható dolgokként tűnnek el, hanem csak azt, hogy megszűnnek funkcionálni. Ezt nem könnyű állítani, és nem is olyan egyszerű bizonyítani.

Nem is arról van szó, hogy valamit dícsérjünk vagy panaszoljunk. E kettô gyakran a kicsinyességet jelenti az elsô élmény esetében. az ílymódon tendenciálisan eltűnô tárgyak olyan átjáróként is eltűnnek, melyeken keresztül sikerült a fikcióba menekülés. "Duchamp, szeretném visszakapni a pisszoáromat" - ez a címe egyik kiadványomnak. Tehát lehetséges a tárgyak anticipáló, csak látszólag ellentétes irányú formájának művészetként történô eltűnésérôl is beszélni.

banális apróságokban, kulturális eldorádóktól körülvéve kelthetett felindulást. A tárgyaknak nem kell velünk halniuk. A tárgyak naponta emlékeztetnek a halálunkra. Ma az idôbeliség, a lejárati dátum egy megatrend sebességével űzi a tárgyakat.

Ez van ma. Az objektek azt a benyomást keltették, hogy a legjobb nyomaink. Ma már csak a két dolog létezik, amirôl úgy tűnik, nem szűntethetô meg: a kultúránkról alkotott fogalmunk és az, amit az ipari termelésben nem tudunk reciklálni, például az atomhulladék. A sokasítás általánosabb problémává kezd válni, mint a redukálás. Azt hiszem, hogy húsz éven belül azok az emberek lesznek jól megfizetve, azaz olyan folyamatokba invesztálnak, akik képesek megmutatni, hogyan szabaduljunk meg a dolgainktól. A termelés értelmében: deprodukció.

Másodikként a materialitásról szeretnék szólni. Giordano Brunót 1600-ban azért égették meg, mert azt állította, minden anyagi eredetű. Mindama megfigyelések, melyeket a szellemi, a spirituális, a szakrális, ill. általánosságban az immateriális domíniumában tettünk, vagy megszoktuk hogy annak tulajdonítsuk, ma a materiálisra alkalmazható. Ugy tűnik, mintha az immaterialitás és a materialitás közti felosztás korának vége lenne, mintha az egyik nem létezne a másikon kívül. Ez a gondolkodásunkat érinti, mást nem. Számomra az sem teljesen világos, hogy ezek most új vagy ôsrégi felismerések.

Ugy tűnik, hogy a materiális megismerése növekszik. Minden materiálissá látszik lenni, minden energia, emlékezet, láthatatlanság, vagy akár az immaterialitás. A sikeres egyenlet, mely szerint a nemtudás az immaterialitásnak felel meg, már nem alkalmazható. Ugy vélem, a tudomány ma fôként az immateriális, a korábbi történelmi immaterialitás materialitásba történô átfordításának tudománya. Mint említettem: a valóság, a természet ezért nem változik meg, legfeljebb a mi róla alkotott felfogásunk, mely megkísérel mimetikusan neki - és nekünk - megfelelôbbé válni. A kizárólagosan az emberre irányuló rágondolás és meggondolás emfázisa csökken - mindennemű karikatúra és felágaskodás ellenére.

A harmadik fogalom: az autor. Évente egyszer ismeretlenek egy csoportját egy addig ismeretlen tudomány Nobel-díjával tűntetik ki. Egyetlen lexikon sem fogja az autorokat, egyetlen történelem sem fogja a feltalálások számát márványba foglalni. A német Who is Who? nem sokkal több közismert nevet tartalmaz, mint a dortmundi telefonkönyv. A külföldiek számára a Who is Who? tartalma, vagyis az, ami ismert, szinte nullára redukálódik. A kultúra már csak vidéken univerzalisztikus. Ha az ember Franciaországból Németországba, vagy onnan Nagy-Britanniába utazik, hogy csak európai országokról beszéljünk, észrevenni, mennyire különbözik egymástól az, amit civilizációnak, kultúrának, történelemnek nevezünk. A kortárs művészetben is, amit avantgardnak neveztek, és ami még ma is internacionálisabb mint bármi más, ami a szellemtudományok részét képezte és képezi, ennek ellenére létezik a nemzeti preferencia és a művész, aki otthon világhírű.

Melyik területen mutatkozik a legtöbb találmány? Ki a feltaláló ma? Már a kérdések is azt jelzik, hogy a művészek csak profitálhatnak az új megfontoltságból. Egy ferences megfontoltság megrázkódtatásán kellene átesniük, mintegy sámánisztikus lázban. De vissza a művészet környezetéhez: a szerzôt kontextusában látjuk. Nem annyira művének, vagy munkaterületének, vagy felhasználójának kontextusában, hanem minden más egyéb terület és az összes többi nem-érintett nem-felhasználó környezetében. Ez gyakran elszigeteli, marginalizálja a kultúrában, egy alaptalanul auratizált egyedi eset részesévé teszi, akinek súlyát talán a "munkatárs" és a szolgáltatás nézôpontja tartósan és a jövôben jobban szolgálja, mint az univerzalisztikus - az itt és mosttól, mindennemű környezettôl független - zsenialitás, ami a társadalmi tapasztalatnak megfelelôen azt a tendenciát is hordozni látszik, hogy a "maradékot" (az emberiséget, értsd: a kulturális provinciát) mikiegérré teszi.

Ugyanez történik a nézô fogalmával. És ugyanez történik az eredeti, az originális fogalmával is. Mintha itt is az identitásokról lenne szó, melyek merevvé váltak. A felhasználói felület nem képes fejlôdni, ha nem képes azzal eljárni, ami a tabu, dogma, ideológia volt, a software. A műnek az olvasás során módosulnia kell. A műnek többes számba kell kerülnie. A műnek meg kell tanulnia az eltűnést az olvasás folyamatában. Felmerülhet az az ellenvetés, hogy mindez metaforikusan "már mindig is" végbemegy a tradicionális mű esetében. Ez igaz. Fölöttébb hasznos rámutatni arra, hogy a jelen tradicóinak környezeteként mennyire hasonló azokhoz. Hiszen itt éppen és kizárólag csak a metaforikusnak, a metafórának mint olyannak a kimaradásáról van szó. És ezzel együtt a "fikciónak", az immaterialitásnak, az "istennek" - a mega-autornak - a kimaradásáról, ha úgy tetszik.

A legnagyobb, és majdhogynem azt lehetne mondani, a legidôtlenebb talány az idô. Az idôt eltölteni, az idôt elvesztegetni a legjobban a játékban lehet. Az idôt élvezettel elvesztegetni azt jelenti, hogy áll az idô. Ezidôtájt nem tudok olyan területrôl, ahol több idôt vesztegetnének el - élvezettel - mint az Interneten. Mit lehet tenni azokkal az információkkal, amelyeket nem lehet saját szükségletekkel megindokolni, vagyis - vadász- és gyűjtögetônyelven mondva: - a megemésztéssel? Mit a teendô a Tejúttal? Mi a teendô az Amazonas fáival? Megtehetjük-e azt, hogy nem szakítjuk le azt a virágot, amirôl Basho, Goethe, Tennyson beszél? Mi fog tudni erre rávenni bennünket?

Még egyszer a formáról: a deformatizálás. A forma, a saját identitás elvesztése, ez látszik a változás kritériumának - metamorfózis. Semmit sem tekinthetünk többé irodalmiatlannak, minden irodalmi, ténylegesen úgy, ahogy van. Azt hiszem "Auschwitz" jelenti az irodalmi (szabad) térség technikai végét; a végét annak, amit a középkor alkonyán "én-líraként" kezdtek el a trubadúrok dalaikban megénekelni. Ez egyúttal végét jelenti a művészt konvencionálisan bolondnak vagy hazudósnak tekintô szerepkörnek is. A játékban semmi sem dísz. A tabu, mindaz ami saját formátumán alapul, önnön helyét hulladéklerakó hellyé teszi. E pontban térképem feloszlik a ködben. Ćm valami talán mégis elmondható: az egyik a formán túlra viszi, eltűnteti a másikat. Az bennünket - vagy mi azt.

Ötödsorban: az identitás. A művészet környezetére vonatkozó észrevételeknek nem kell feltétlenül egyazon területrôl származniuk. A művészet környezete nem egynemű. Ćltalánosságban az ember azon kapja magát, hogy minden szingularitást, minden egyedit kétségbe von. Lehet, hogy a számlálást kettôvel kellene kezdeni. Talán az egy csak misztifikáció vagy pusztán csak egy veszélyes feltevés, ami nem jön jól nekünk. Egyfajta szolidarizálástól való megfosztás. Magamat nem tudom másként érezni, látni, elgondolni mint másokkal vagy a másikhoz való viszonyomban. A szingulárisok plurálissá akarnak válni.

Ha egy szöveget olvasok, akkor képeket alkotok. Ez nem is megy másként. A multimediális munkák is megfelelnek nekünk, azaz akkor is hasonlítanának ránk, ha nem is léteznének. Ha nem is lenne művészet. A feltalálásnak vannak elôfeltételei, nevezetesen az, hogy (eleve) találtasson valami.

Az identitáshoz és a hasonlósághoz: hozzánk hasonlóak - ez nemcsak azt jelenti, hogy valami más hozzánk hasonló, hanem azt is, hogy mi hasonlítunk hozzá. A hasonlóság potenciálja kimeríthetetlennek tűnik. Nem biztos, hogy bennünk, csaknem kegyetlen értelem-keresésünkben, tehát abban, amit Gandhi ironikusan a nyugati kultúrának nevezett, egy különösen figyelemereméltó egyenértékűség alakult ki. Mi sokkal inkább hasonlítunk az életre, mint az emberre, máskülönben nem lennénk képesek átélni. Kevéssé emberközpontú világkép vagy akár emberkép bennünk keletkezik - ismét a művészet környezetérôl beszélek. A kompatibilissé tevés, vagyis az egymáshoz képest idegen művi rendszerek hasonlóvá alakítása egyébként ezidô szerint egyik legkomplexebb és legfontosabb folyamat.

Nehezebbé vált az, hogy valamit újnak lássunk és ne pusztán csak valamivel többnek ugyabból. Mint azt már a tárgyakkal összefüggésben említettem: azok az emberek lesznek jól megfizetve, akik megmutatják, miként szabadulhatunk meg a dolgainktól. A deprodukció a produkció-fogalmunk szokványos részévé válhat. Lehet, hogy a művészet esetében is ez fog történni?