Az utóbbi idôben az "után" névutó meggondolásra érdemes karriert csinált. Nélküle egyetlen feuilleton sem tenne eleget a "korszerűség" követelményének. A latin "post" formájában az újabb kulturkritikát pettyezi és az elegáns reflexivitás kifinomult ösztönét terjeszti; azt sugallja, hogy valami megindult, mivel valami máson túljutottunk. Egy olyasfajta öntudat jár vele, melynek világok sokasága van mögötte - azok is, melyek szép új világgá vágytak válni. Megfelelôen bevetve ez a névutó úgy taszít el az elmúlttól, mint egy tarthatatlan állásponttól. Egyetlen mondattal olyan jelenbe ugrik, amelyik azt mindenesetre elmondhatja magáról, hogy a múlt után következik. Róla nem sok tudható, és mégis mily különös érzés magunk mögött tudni. Egy kis Után - és máris korszakok tünnek el a meghaladottságban. Posztmodern - oly csodásan cseng. Soha még ily hidegen nem vettek búcsút a múlttól. Az ember egy névelôvel saját kora elé szökkenhet. Mirôl is szól ez?

Az "után" névutó karrierje azt jelzi, hogy - noha hajmeresztô dolgok történnek - már nem áll a rendelkezésünkre olyan történelemkép, mely megengedné a jelennek, hogy annak alapján datálódjon. Amióta általánosan elterjedt a benyomás, hogy a történelemnek nincs utiterve, egy folyamatszerű senkiföldjén tapogatódzunk elôre. A kötelékeitôl megszabadult realitások elbeszélhetôségével éppoly rosszul áll a dolog, mint a megjövendölésükkel - nem is beszélve egy történetfilozófiai séma alá tartozó rendjükrôl. De a jelen számára pontosabb korszakcimke sem áll rendelkezésre, mi több, a korszakok és divatok közt sem lehet egyértelmü különbséget tenni. Az embernek az a benyomása támadhat, hogy magának a valóságnak az állaga változik meg és elgôzölög az ábrázolhatatlanba.

A posztmodern ezért nem támaszthat igényt egy történetfilozófiai szubsztancialitással bíró korszak fogalmára, hanem csak a reflexió fokozódását mutatja. Ami benne a reflexió révén fokozódik, az nem egyéb mint a szemlélôdés kijózanító hatása. A posztmodern reflexivitás nem vezet olyan ormokra, ahonnan a magát felkűzdô tudat szintetikusan és jóllakottan tekinthetne le korára. Ki ne kedvelné a kiterjedt látképeket, a keresztmetszeteket és panorámákat, velük együtt pedig az összefüggések mámorát, a csúcs-élményt, mely a kort gondolatokba foglalja? Ćm ahol ma a gondolkodás dolgát teszi, ott nem érzik a magaslat élménye; egészen gondolat- és kulminációutáni marad, elháritja magától a felemelkedésrôl szóló képzelgéseket, melyek szerint a társadalmi és logikai valóság progresszív-hegymászó metaforákkal jellemezhetô lenne. A folyamat és a fejlôdés csak megtévesztôen rímel egymásra, s ehhez a posztmodern nem sokat tesz hozzá. Noha a dolgok menete továbbra is elôhalad, ámde nem emelkedik - ez a szellem és kor viszonyáról szóló haladásutáni reflexiók leglényege. Ami alátámasztja azt, hogy a posztmodern zűrzavarban premodern szellemek is szorgoskodnak, akik a haladás lajtorjájánál inkább hajlanak a szerencsekerékben látni a a történelmi kor jelképét. A késôbb élôk sem tudják jobban - ezzel az eredménnyel zárul az a történelmi kísérlet, mely az igazságot arra akarta kényszeríteni, hogy az idôk során egyre inkább "derüljön ki. Ami e kísérlet során igazán kiderült, az éppen az, hogy a késôbbi nem feltétlenül a jobbik tudás.

Amióta a haladás önjáróvá vált, amióta mindez a modern "dolgok rendjévé" szilárdult, a helyzetmegbeszélés a mozgólépcsôn tömegigénnyé vált. Attól kell tartanunk, hogy a mai kultúrüzem már nem egyéb mint a mozgólépcsôn utazók szellemi sirámainak summája. Ćm idôközben ezek a sirámok is olyannyira önjáróvá váltak, hogy nem igazán különböztethetô meg, hogy affirmativ avagy kritikai, netán akár forradalmi mozgásban vannak. A mozgólépcsô és a róla elhangzó kulturális megnyilvánulások között már régóta nincs lényeges differencia, mivel a kultúra övezete - a differenciák piacaként - maga is teljesen mozgólépcsôszerűen szervezett. Motorikus mozgásánál fogva a tegnapi szakadatlanul idôszerűtlenné válik; a dezaktualizálás gesztusával az új aktualitást terjesztik, hogy már körvonalazódásában a bukását készítsék elô - igy kergeti egyik múlékonyság a másikat.

Az utómodern "után"-ja nemcsak az epilogikus civilizáció utóhang-művészetébôl ered, hanem természetesen a szcénát uraló utánmondás "után"-jából is, ahol nincs epilogika, csak epigonság van. Igy aztán hadat üzentek az utánzásnak; a mimézisben találtak rá az ontológiai bűnbeesésre és meghirdették a differencia korszakát - és mégis mind ugyanazt fújják...

Az "után" aztán még pótlólag a bepótlás utólagosságából is ered - lévén, hogy gyakran van szükség a modern penzum bepótlására. Jó okunk van feltételezni, hogy kortársaink jelentôs többsége számára még nem vált jelenvalóvá a modernség lényege és hogy ez csak a pótlás és a felfrissítés révén léphet érvénybe.^1. Ezen túlmenôen pedig számos olyan gyanús figurát lehet látni és hallani, akik a bozótból vagy a biedermeierbôl közvetlenül a posztmodernbe akarnak átlépni, anélkül hogy közben egy csipetnyi modernt tanultak volna. Rajtuk fog megmutatkozni, hogy a posztmodern idôkben lesz-e elegendô hatóerô és birnak-e kellô szinvonallal ahhoz, hogy ez a bozótlakókat bepótlásra bírja.

Az utómodern után-jának van még egy további jelentése, ami túlmutat az epilogikuson és a nekrológikuson, hisz magában véve az utóhanggal és a tegnapi holttá nyilvánításával még nem ért véget minden. Manapság, legalábbis tudata egy szegletében mindenki tisztában van azzal, hogy a világfolyamat önmozgása még rejt más perspektivákat is a mozgólépcsô ésigytovábbjánál. Valami példátlan és katasztrofális is történik, aminek csak az önmozgása hasonlít a mozgólépcsôére, egyébként pedig attól egészen elütô mozgásformával űz elôre bennünket. Szubjektiv elemekként egy olyan történeti-planetáris láncreakcióba vagyunk kapcsolva, melyet viszonylag lassú fázisában "történelemnek" neveztünk és amely most a robbanáspontjához látszik közeledni. Amit íly fenyegetô dolgra való tekintettel mondandóak vagyunk, elsô ránézésre már nem epilógusnak, hanem prognózisnak tűnik, mivel itt egy katasztrófáról van szó, ami ugyan már régóta folyik, legnagyobb csapásai azonban még váratnak magukra. Valójában azonban e prognosztika esetében az utóhang legradikálisabb formájáról van szó - nevezetesen a prófétai epilogikáról, amely a megsemmisülés utáni álláspontról szól mindarról, amit akkor majd rólunk elmondani lehetne. Ezzel az aktuális epilogikus apokaliptika áttöri az idôhatárt és mintegy a sors túloldaláról beszél a határ innensô oldalán zajló eseményekrôl. Eközben nemcsak az emberiség megelôlegezett nekrológjai születnek meg, hanem halotti beszédek is abban a sajátos értelemben, hogy a szónokoknak saját magukat is holtnak kell gondolniuk annak az álláspontnak a felvétele során, melyrôl az igazságot mondani készülnek. A posztmodern "poszt"-ja itt mint az önutóhang "után"-ja leplezôdik le, amivel a saját tarthatatlanságáról megbizonyosodott civilizáció a kilátásaival vet számot. A felvilágosodás a prognózis és az utóhang egybeesésével végzôdik; egy abszolút nekrológban tetôzik, mely meghalad minden lehetséges jövôt, és a bukást - mint a tudás végsô szavát - már most kimondja. Ezért kényszerül arra a - jövôbeli perspektiváit vizsgáló - jelen, hogy tragikus futurumban szóljon és elôre mondjon halotti beszédeket azok számára, akik az adott idôpontban hijján lesznek a szónoknak.^2.

E ponton egy váratlan "után" kerül a játékba, ami egy olyan tudat tartozéka, mely az említett önutóhangokat maga mögött hagyta - legalábbis abban az értelemben, hogy hallott róluk és megértette ôket, és mégsem tud ott megállni. Nyilvánvaló, hogy még a leggyakorlottabb pesszimizmusra is érvényes a megszorítás: a borus jóslatok gyorsabban járnak mint a baljós események. Ezek bekövetkezése elôtt érvényben marad a megfigyelés, miszerint mindennek ellenére még megvagyunk. Még az elôrehozott utóhangok sem változtatnak azon, hogy egyelôre új napok virradnak, törékenyen és ideiglenesen mint minden elôzô esetében is. Az éber szellem néha túléli a vörösen izzó, végessége felett érzett kétségbeesést. A bizonytalanságok tudatában, a gondokat átvilágítva tartózkodásunk a valóság provizóriumában - a bukásokból álló háttér elôtt - sajátos derűre tesz szert. Meglehet, hogy a felnôttség soha nem is jelentett egyebet, mint a kétségbeesés utáni állapot rejtett nevét. Még lélegzünk, még felkel a Nap, a napi hírekben a legfontosabbakról értesülünk. A végsô dolgok takarásban tartózkodnak, az apokalipszis egyelôre a polcra kerül, a többi baljós irodalom közé, az emberiség temetéséhez illô fekete frakk a szekrényben marad, az eszkaton türelemrôl tanuskodik. E reménytelen utáni élet a megtévesztésig hasonlít a gondtalanságra és a vakságtól csak alig észrevehetô részletekben tér el. Utómodernt mondunk zavart mosoly kiséretében, mintha tudnánk, hogy mégmodernnek kellene nevezni.

Ha a mai élet idôszerkezetét kellene jellemezni, akkor a legrosszabbak prognózisa után és e prognózisoknak a valóság általi verifikálása elôtt egy közbensô idô fogalmára akadnánk. Egy ilyen helyzetre nincs megfelelôbb fogalom a haladéknál.^3. Mivel azonban haladékunknak nincs pontos idôpontja, és a katasztrófa napja, órája és oka nincs megjelölve, ebben az elnyújtott haladékban a kockázatossága és becsületessége tudatában levô élet úgy rendezkedhet be és terjeszkedhet ki, mintha biztosra menne. A remény a haladék pontatlanságában leli meg a maga játékterét. Ezért nem principium, hanem a történelem rossz kimenetelét illetô bizonytalanság mellékterméke. Noha a remény történelemformáló erôként hatott, hatását az eszkatológiának és a haladék határáról szóló tudásunk pontatlanságának köszönhette. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért nem lehet a remény szót sem most, sem pedig a jövôben nagybetűvel írni. Valódi helye ugyanis a kulisszák mögött van, a neki megfelelô hangnem pedig a pianissimo. Csak Bloch emelhette fel a hangját a remény témája kapcsán, mivel ô - anélkül, hogy tudatában lett volna - az epilógusát irta, ami az egyetlen legitim inditék arra, hogy egy effektust principiummá lehessen tenni. Egyébiránt a mai harsány szavak a reményrôl nem egyebek mint cinikus koholmányok. Aki agressziv reménykampányokat kiván rendezni, annak ama német vezércikkíró mellett van a helye, aki a csernobili események után állítólag ezt mondta: "Az élet izléstelen. Egyszerűen megy tovább." Pontosan ugyanez mondható el a reményrôl is, amirôl az is joggal állítható, hogy az élet része. A reményt a tovairamló, mit sem tanuló élettel alkotott kétértelmű szövetségébôl csakis a hajthatatlan diszkréció képes kisegíteni. A jövôben magánreményeinket a gyónási titok körébe kell utalnunk, a nyilvános reménykedést pedig szabadságvesztéssel kell sújtanunk. Aki ugayanis valóban reménykedik, annak önmagában kell reményét oly mélyre temetnie, amennyire csak tudja - mert csak csendesen ható erôként segíthet; csak igy nem avatkozik a katasztrófaterhes oksági láncolatokba; csak igy nem erôsíti a jobb tudás ellen irányuló mozgósítást; csak igy válhat olyan életerôvé, mely az individuumok hátterében hat és segít túljutni azokon a szakadékokon, amelyek felett a napi világok emelkednek.

A messianisztikus történeti gondolkodásra nézve irányadó az az eszme, miszerint a népek hosszú menetelése az idô sivatagán keresztűl egy nap véget ér. - amikor is a Messiás lezárja az elidegenedés korát és olyan földi birodalmat támaszt, mely egyetlen szegletében sem hasonlit a jelen romlott világára. E modell keresztény variánsa abban a pillanatban vált hathatóssá, amikor Jézus tanítványainak feltevését elfogadta, és ezzel megkezdte Isten Országának ôbenne megvalósult jelenlétét hirdetni.^4. A Golgota katasztrófája után nyilvánvalóvá vált, mekkora robbanóerô rejlik ebben a folyamatban. A keresztény messianizmus lehetôsége azon az elviselhetetlen paradoxonon alapult, hogy a Messiás nem végkori világkirályként valósult meg, hanem nyomorúságosan kivégzett bűnözôként hagyta el a szinteret. Ezt a botrányt az elsô keresztények csak az úrnak teljes dicsôségében való közeli visszatértének meghirdetése révén tudták kiheverni - ami mindenki számára látható, megszabadulást hoz a hívôknek, megrendítô az ellenségre nézve. A keresztény történeti gondolkodás kezdetén ezért áll a világidônek várakozási idôvé alakulása, ami a keresztrefeszítés és a Messiás újramegjelenése közti arasznyi idôre zsugorítja össze a szemhatárt. Ebbôl a minimumból kellett kiindulniuk a késôbbi szemhatárszélesítéseknek, amelyek akkor váltak esedékessé, amikor az újramegjelenésre várakozás egzisztenciálisan megvalósíthatatlanná kezdett válni. A keresztények elsô nemzedéke egy olyan kérdéssel az ajkán halt meg, amire feleletül az európai történelemnek kellett adódnia: hogyan értendô a Messiás eljövetelének elmaradása? Már a következô nemzedéknek meg kellett tanulnia nagyobb idôtávokkal számolnia és a paruziát az unokák és dédunokák korára helyeznie. Ezzel együtt számukra az a kérdés is égetôvé vált, hogy vajon a keresztényeknek is részt kell-e venniük e világ dolgaiban - s ha nem is testestôl lelkestôl, mégiscsak nagyobb elkötelezettséggel, mint azt a küszöbön álló végítélet és a kezdôdô végkorszak törvényei kívánták. A korai keresztények tépelôdései révén a napnyugati történelem fölöttébb figyelemreméltó pályára került. A türelem és a remény akkor elôször állt együtt történelemalkotó feszültségben. Még soha nem emelték oly magas erénnyé és a vallásos pszichopolitika nagyságává a reményt. Elmondható, hogy a Tarszoszi Szent Pál által mozgásba hozott keresztény forradalom mélyebben forgatta fel a régi világ idôélményét, mint a birodalmi naptárreform. Az eljövendô idô Szent Pál számára sem egyéb mint szűken mért közbülsô idô. Ugyanakkor nemcsak érdektelen átjárót jelent, hanem saját méltósággal bíró idôt, amennyiben az új hír révén a megváltás fényébe borult. Ezáltal valamennyi kozmikus és mitikus naptár érvényét vesztette. A rövid határidô kikötésével a post Christum egzisztencia saját jogú korszakként tűnik ki, és a a zsídóság messiáselôtti életétôl éppannyira eltérô, mint a a görögök és a rómaiak világától. Feltehetôen Pál az elsô olyan ember, aki alapjában sietôsségben él, mivel számára a feladvány az, hogy a rövidnek vélt haladék tartama alatt beteljesítse univerzálisan értelmezett missziós küldetését. Számára a misszióban rejlik minden Krisztus utáni élet megrendítô újdonsága. Hogy milyen messzire vezetô e fordulat korszakteremtô ereje, az nem utolsó sorban abból is kiviláglik, hogy a posztmodernrôl szóló szóbeszéd a páli posztantikvitás nélkül tárgytalan lenne. Pál nagy dobása nélkül a kereszténység nem volna világvallás és ennek hijján nem létezne az a világtörténelmi periodizálás, aminek a felbomlása ezidôtájt a lelkeket nyugtalanítja. Azonban a kereszténység mint történelmi vallás annak tudatán áll vagy bukik, hogy a keresztrefeszítés és a Messiás újraeljövetele közti idô korszakos újdonsággal bír és ezáltal objektiv üdvtörténeti tartalommal rendelkezik. Ha ennek tudata nem lett volna hatékony, úgy a keresztény késztetés néhány generáció alatt beleveszett volna a kései antikvitás szinkretizmusába. Krisztus el-nem-jövetele elapasztotta volna az üdvtörténeti várakozásokat és megfosztotta volna a keresztény üzenetet mindenfajta jövre irányuló, történelemformáló jellegétôl. Valószínü, hogy egy misztikus és szimbolikus pszichoterápia elnyelte volna a Krisztus-legendát és egy keleti típusú önmegváltástanban oldotta volna fel. Az ilyen irányba mutató késztetések erejérôl a korai egyháztörténet tanuskodik, ami egyetlen hatalmas, az üdvözítés valóságos történetébôl való individuális kilépés gnosztikus kisértése ellen folyó küzdelmet ábrázol. A reálisan létezô egyház csak évszázados kűzdelmek nyomán, katolikus egyházként tudott a magánmegváltáskultuszokkal szemben érvényre jutni és az új világkorszak üdv- és reménypolitikai organonjaként megalapozódni. Az új eon már a tizenharmadik apostol fantasztikus apostolságában kialakult, aki kifejezetten arra érezte magát elhivatottnak, hogy a nemzsidó világ valahány népének elvigye Krisztus hírét. Elôször Pál személyében kristályosodik ki az új világkorszak történelmi tartalma: a zsidóság önfelülmúlása. A keresztény világkorszak azóta lényegileg apostoli korszak - egy túláradó és világellenes üzenet terjesztésének kora; az a kor, melyben az igazságosságnak és a testvériességnek - mindenkor ellentmondásos - beillesztése történik a sivár világba; az a kor, melyben reményt csöpögtetnek az elesett lelkekbe, akiket az élet küzdelmei sóvár és kétségbeesett pályára sodortak. E példátlan misszió számára tetemes idô szükségessége ismerszik fel, hisz a népek krisztianizálása nem történhet egyik napról a másikra. A misszió-gondolat fényében a paruzia halasztódása nemcsak csalódásként, hanem a vég üdvöt hozó haladékaként is felfogható. Ha a történelem valóban apostoli szubsztanciából táplálkozik, akkor az idôk végezete nem következhet be az üzenet egyetemessé válása elôtt.

A keresztény gondolkodásban az idôrôl és a történelemrôl csaknem kezdettôl fogva ellentmondás rejlik a közbensô idôbeliség eszkatológikus-rövid és apostoli-hosszú meghatározása között. (Szent Pálnál e kettô még egybeesik.) Mig az eszkatológikus motívum folyvást a végítélet közelségére emlékeztet, az apostoli mozzanat a történelmet az üdvösségnek az egész lakott világban való elterjesztése elôtt nyíló idônek tartja. Az e két pólus közti kűzdelem során alakul ki a keresztény világkorszak feszültségekben gazdag idôszerkezetének arculata. Ebben éppúgy nyomot hagy a forradalmi türelmetlenség, mint a konzervatív folytonossági gondolat; a messiánus nyugtalanság csakúgy, mint a szakramentális establishment tehetetlenségi ereje; a végsô dolgokra irányuló eszkatológikus készenlét csakúgy, mint az egyelôre történô dolgokba való anti-eszkatológikus belebocsátkozás. Ahol a hosszú történelem mozzanata a maga érett kivitelezettségében uralkodik, ott válik az idô apostoli célrairányulása a legérzékelhetôbbé - ugyanis csak a misszió sikeressége felôl válik a világtörténelem összefüggése üdvtörténeti egészként beláthatóvá. Szent Pál az antikvitás utáni világnak szóló apostoli programjával nemcsak a keresztény vallás alapítójává válik, hanem egy olyan "szent mozgósítás" kezdeményezôjévé is, mely évezredeken át Európa pszichikus és politikai energiáinak jelentôs részét is mozgásba hozta. A "történelem végérôl" szóló spekulációk ideköthetôk: ha a keresztény világtörténelem tartalmát egy hír univerzális hirdetése képezi, akkor a történelem abban a pillanatban ér véget, amikor a hír további terjesztésére már nem kell említésre méltó idôt feltételezni. A történelem hagyományos értelmét ezek szerint a hir terjedésének a lassúsága határozná meg. A hírközlés meghatározott sebességét elérve a történelem-effektus felbomlik. Az apostoli historizmust a planetáris informatika váltja fel: a történelem a médiainstallációk kora - a programok korának utótörténete. Benne minden politika programpolitikává válik.

Tény, hogy a jelen a történelmi kétértelmÜség kora. Jellemzôje, hogy éppúgy képtelen a vallás és a vallástalanság, mint a haladás hirdetése és visszavonása között dönteni. Noha a napnyugati civilizáció minden kétséget kizárón egy kereszténység utáni korszakba lépett, a keresztény eontól való búcsúzással nem jár együtt a történelmi gondolkodásától és az eszkatológiájától való elválás. Éppen ellenkezôleg: az ember nem tud szabadulni attól a benyomásától, hogy a zsidó-keresztény hagyomány eszkatológikus motívuma sokkalta erôsebben meghatározó mint bármikor ennekelôtte. A zsidó-keresztény apokaliptika az újpogány pánikban él tovább. A keresztény világkorszak vége éppenséggel nem azt jelenti, hogy az apokaliptikus stresszre újkozmikus fellélegzés következne. Csak nagyapáink nemzedése számára lehetett ellenállhatatlan hatású az új göröggé válás viziója; a nemzetiszocializmus elôestéjéig csábító volt Nietzschével együtt azt hinni, hogy lehetséges a keresztény dekadenciából a pogány egészségbe emigrálni és a történelmet a kozmosz érdekében feláldozni. Még ha a kereszténység a kortársak legtöbbje számára valótlan idézetszerű nagyság is, az idôk kozmikus körforgásától egyetlen nemzedék sem állt oly távol, mint a mai. Soha nem volt még olyannyira valószinűtlen a lineáris történelembôl a dolgok ciklikus rendjébe történô visszatérés, mint most. Természetesen mindazok, akik a természetpusztítás lejtôjén tántorognak, szivesen mentenék át magukat a kozmológikus posthistoir-ba, melyben öntörvényű idômentes lét honol. Kétségtelenül meglenne a varázsa annak, ha pálutánian és illuzórikus remények nélkül "hatalmas" halandókként vehetnénk hajlékot az anyaföldön. Nyilvánvaló, hogy ebbôl az újratelepülésbôl semmi sem lesz, mivel úgy a keresztény reménytôl, mint a görög episztemétôl megmozgatott világfolyamat fölött katosztrofális módon elvesztettük az irányítást. Itt nemigen érzik a lakozás jótékony öröme. A kívánatos nagy kozmikus ciklusokra a mi countdown-unkban nincs már hely.

A posztmodernrôl szóló szövegelés ebbe a helyzetbe talál bele, és a száz éve lappangó dilemmát olyannyira kiélezi, hogy feltűnôvé válik. Ugyanis annak révén, hogy felmerül egy modernség utáni álláspontra igényt formáló tudat, a modernt e mértéktelenség a nyílt színre hívja ki és annak megvallására kényszeríti, hogy ama korszakként fogja föl magát, amire nem következhet másik. A posztmodern-szövegelés, amelynek kezdetben csak a sikkes változatosságról volt hivatva gondoskodni, arra kényszeríti a modernt, hogy végkorszakként vallja meg magát - egy olyan éraként, mely már nem kíván a közbensô idô karakterisztikumával bírni, hanem egy határtalanul tökéletesíthetô utótörténet folyamatos jelenévé változott át. A modern számára a posztmodern puszta gondolata is illegitim és sokkoló, mivel önértelmezése szerint a modern utódja semmi más, csakis a modern lehet. A tompa mozgólépcsôérzés történetfilozófiai jelentôségű tünetnek bizonyul: történelmi alapvetése szerint a jelen máris megszeppent végkorszaknak bizonyul, ami elôtt már csak önmaga áll. Benne semmi sem képes "posztmodern" korszakot képezni - kivéve abban a rosszul csengô értelemben, hogy az újkor egész képzôdményét hallatlan regressziók vagy katasztrófák vetik szét. Mivel a modern éppenhogy egy titkos és komplexusokkal terhes milleneum, bensôjébôl nézve csak a legrosszabbak vezethetnek túl rajta.

Ezzel a jelenválság legégetôbb pontjához értünk: amíg a modern nem ismeri el, hogy diszkréten, de hajthatatlanul mint az idôk végének Országa rendezkedett be, addig öntudatlan erôszakossággal arra formál görcsösen igényt, hogy ôutána már egyetlen kor sem alkothat korszakot. Önhittsége révén megoldhatatlan feladvány szakad rá: egyrészt maga után a modern csak a legrosszabbakat láthatja jönni, másrészt a legrosszabbakat pontosan saját irányvonala jelenti, aminek elhagyására képtelen, mivel nem tud alternativát magához képest elgondolni. Igy éppúgy nem képes magát meghaladni, mint ahogy a jövôjét sem képes igazán elképzelni. Ha továbbra is azt teszi, amit eddig, úgy a legrosszabbat váltja ki; ha felhagy ezzel, akkor megszűnik az lenni, ami, és valami korszakosan más lesz belôle. Mivel azonban a modern betű szerint "semmi" mást nem lát maga mögött, mint vízözönt, önmagára van ítélve. Az önmagában mint utolsó érában való kimondatlan és javíthatatlan hite folytán egy borús, egyenesvonalú folyamatosságban rögzôdött meg, ahol csak a vég vég nélküli halasztását képes maga elôtt látni, a nóvum lehetôségét azonban már nem. A posztmodernrôl szóló mozgólépcsôcsacsogás ettôl kezdve költségessé válik: a galéristák, építészek, a korszellem-designerek és a kultúrrovatvezetôk fejére nô, és szó szerinti értelemben korszaktémává válik, ami próbára teszi a valós idô korszakminôségét. Ezzel nyomatékossá és elháríthatatlanná válik a kérdés: vajon a modern valóban a végkorszak jegyeit mutatja vagy csak egy meghaladható közbensô korszak? Más megfogalmazásban: egyáltalán egy nyílt történelem egyik fejezetét jelenti-e, vagy pedig a napnyugati-planetáris civilizációs folyamat záróalakzatát? A médiumok szorgos korszellemkritikusai számára a probléma abban a kérdésben is felvethetô, hogy vajon a divat vette-e át a történelem helyét?

Az utómodern "után"-ja így végsôsoron egy magát még keresô napnyugat utáni világkorszak "után"-jaként leplezôdik le. Olyan Után ez, mely a jelen rácsait rázza és egy végkorszaki helyzet szorongását fejezi ki A posztmodern small talk elegáns megfontoltságával az történt, hogy az izletes elôtagból mára már csak a pánik szimptómája maradt meg, és egy ájult posztulátum: a szűkössé vált végkorszak, melyben rabnak tudjuk magunkat, képes a történelemutáni emberi létezésnek még új, nyitott idôtávokat kínálni. Aki posztmodernt mond, az a történelmi hurokból szeretné kihúzni a nyakát. Most egy elôtag értelmén vagy értelmetlenségén múlik egy civilizáció jövôbeli távlata, és mégha kezdetben nem is gondolták oly komolyan, a dolog kényszerű komolysága feledtette könnyelmű megközelitését. Valójában nem kevesebbre, mint a modern utáni történelemre megy ki a játék - nevezetesen a történelem utáni nyitott idô esélyének meglétére. Azt is meg kell kockáztatni, hogy az ilyen kérdések "a történelem elárulásaként" hangzanak. Az ominózus elôtag a történelemfilozófiai illegitimitásba vezeti használóit. Az elképzelhetetlennel való játékra csábit és felkészít egy olyan jövôbe vivô utazásra, ami már nem a modern lenne. Egy kis "után" - és a sosemvoltakból ködösen kirajzolódnak a "történelem" vége utáni kor körvonalai.