Mostanában minduntalan filozófusként, az angol filozófusként emlegetik Önt. Másfelől mindig védekezett az ellen, hogy besorolják a filozófusok közé. Hogy is van ez?

Ez a meghatározás az angol filozófusokat természetesen felháborítaná. Talán inkább egy francia megnevezés változatával kellene élnem; a szép és romantikus francia nyelvben és más fontos nyelvekben létezik ugyanis a maître ŕ penser különös fogalma. Magamat afféle kis maître en lecture-ként értékelném. Másokkal együtt akarok olvasni, az igazi és valóságos olvasás művészetét művelni a gyakorlatban és a pedagógiában. Valószínűleg így tudom a legjobban definiálni magam, ha már mindenáron keresni kell egy rubrikát.

Nagyon fontos dolgot kérdezel. Az embert a tanárai mélyen befolyásolják. És nekem nagy szerencsém volt. Az olvasás nagy mestereit ismertem, például Gershom Scholemet. A Kabbala vagy a Tóra technikai vizsgálatának részletkérdéseit természetesen nem tudtam követni. De nagyon sok időt töltöttem el Scholemmel. És Scholemmel együtt lenni, hogy úgy mondjam, közös olvasás volt. Még séta közben is szövegekről beszélt, nagyon sokat tudott kívülről. A Harvardon részt vettem Werner Jaeger utolsó szemináriumain. A tanítás szó szerint olvasásból állt, egy Platón-dialógus, egy Arisztotelész-szöveg csöndes olvasását és alkalmankénti elismétlését. Több nagy tanárt ismertem, többek között Roman Jakobsont is. Jakobson nyelvész volt ugyan, a nyelv technikai értelemben vett kutatója, de nagy olvasó ist volt, nagy versolvasó.

Teljesen igazad van. Már évekkel ezelőtt írtam arról – ez az írás nagy vitát váltott ki –, hogy a zsidóságnak a Templom lerombolása óta már csak egy hazája van: a könyv. Országról országra, katasztrófáról katasztrófára vándorolunk, de a könyv ott lapul a zsebünkben. Együtt olvasunk tovább. Olvasunk a gyerekeinkkel, memorizálunk, kommentálunk, szöveget írunk a szöveg köré, és útlevelünk, az egyetlen útlevél, amit értékesnek tartok, az a szövegben hazára találás joga.

A könyvvel együtt élni és másokkal együtt olvasni. Ez persze bonyolult ügy, mert egy ilyen élet egyúttal mélységesen egoisztikus. Mindig betegre nevetem magam annál a gyönyörű Montaigne-passzusnál, ahol a feleségének és a gyerekeinek azt mondja: hess, ne lármázzatok, olvasok. A komoly olvasásban ott rejlik egyfajta már-már autisztikus megszállottság. Azonban másokkal együtt is lehet olvasni, és véleményem szerint az irodalomóra alapjában véve filozófiaóra, egyszerűen megosztott olvasás.

Megjelent Önnél az olvasás eltűnése, krízise feletti aggódás, a Proofs című kisregényére gondolok. Nyilván nem véletlen, hogy a cselekmény középpontjában éppen egy olvasó áll, egy hivatásos olvasó, szóval a különleges fajtából, olyan, aki korrektúrákat olvas.

Te magad is filológus, kutató, gondolkodó vagy. A komoly olvasáshoz nyugalomra, időre, csendre, mi több, térre van szükség. A modern világban egyre nehezebb, lassan luxussá válik az, hogy az embernek elég tere legyen egy magánkönyvtárhoz. Hol van ilyesmire hely a fiatalok kis lakásaiban? A csend egyre többe és többe kerül a modern városban. A kaotikus zajban, kultúránk zajkozmogóniájában egy nyugodt város majdnem csoda, Isten csodája. Az amerikaiak, akik néha őszintébbek nálunk a statisztikáikkal, azt mondják, hogy a fiatalok több mint nyolcvan százaléka nem tud már csendben olvasni. Elektronikus zaj mint az olvasás háttere. Ez riasztó. Tudunk róla, hogy Szent Ambrus a tanítványai és követői előtt, Szent Ágoston előtt, úgy olvasott, hogy meg sem moccant az ajka. Talán ez a kezdete az olvasás nagy klasszikus évszázadának. Lehet, hogy mindez most ér véget. Ha olvasás közben rockot vagy popot, vagy akár klasszikus zenét hallgatunk, a bemenetek szimultaneitása áll fenn. Túl sok jel hatol egyidejűleg az agyba. A komoly olvasás csenddel körülvett aktus.

Találkoztam emberekkel, akik tényleg mindent olvastak. A nagy ókorkutató és történész, Momigliano valószínűleg mindent olvasott. Ernst Robert Curtius mindent olvasott, Pindarosztól a művészetig, a legújabb filozófiától a történelemig. Találkoztam Leibnizhez hasonló polimatikus zsenikkel, akik tényleg mindent olvastak. Magától értetődik, hogy én nem vagyok ilyen, mert nem ismerek egyetlen szláv nyelvet sem, és mert a saját kultúrám ismeretében is annyi hiányosság van. Apám már négy és fél éves koromban együtt olvasott velem, és kitalált egy igen egyszerű módszert. Egy darab papírra fel kellett jegyeznem minden könyvről egy précis-t, összefoglalást, rövid értékeléssel, mielőtt megkaptam a következő könyvet. Ez a kis pedagógiai trükk nagyon fontos volt: précis, ítélet, és aztán a következő könyv. Azonkívül a mai napig nagy teherbírással és gyors emlékezettel vagyok megáldva. Így hamar rájövök, hol kell utánanéznem, ha valamire szükségem van. És természetesen nagy szerencsém volt a jó iskolákkal, az egyetemi tanulmányokkal és egy olyan foglalkozással, ahol az olvasásért fizetnek. Néha azt kérdezem magamban reggelente: hogyan lehetséges, hogy fizetnek azért, hogy azt csináljam, amit a világon mindennél jobban szeretek? Mindehhez járul még, hogy huszonhat éve a New Yorker kritikai rovatvezetője vagyok. Edmund Wilson utóda, aki korának legnagyobb amerikai könyvkritikusa volt. Ezért aztán sok könyvet küldenek nekem, amelyek közül néhányat ki kell választanom, hogy írjak róluk, és így sok komolyan veendő könyvvel találkozom, amelyek különben nem kerülnének a kezembe.

Ó igen, hát persze. És ezek lehetnek giccsek, rossz könyvek is. A személyes felfedezés a fontos. Ha egy gyerek felfedez egy könyvet, lelkesedik érte, és meg akarja tanulni kívülről vagy mindent el akar olvasni a szerzőjétől, nehogy azt mondjuk neki: ne, ne, ez egy harmadrangú szerző, csak az idődet pocsékolod. Ez merénylet. A bennünket leginkább alakító dolgok gyakran gyerekesek; szinte zavarba jön az ember, ha visszagondol rájuk. Párizsban, a Szajna-parton vannak azok a híres dobozos könyvárudák, a ládákban szabad volt turkálni, gyerekeknek is. Ott, a bouquiniste-eknél vettem egy kis kötetet néhány centimes-ért, mert a címe nagy hatással volt rám: Les Trophées. Még csak azt sem tudtam pontosan, mit jelent. De a szerző neve, de Hérédia, muzsikaként csengett a fülemben. És akkor elkezdtem de Hérédia szonettjeit kívülről tanulni, ezeket a fülledt, túlfeszített, ódivatúan pompázatos történelmi szonetteket, és annyira lelkesedtem értük, hogy előkotortam ennek a költőnek az összes rossz versét. Hál'istennek apám nem mondta: de gyermekem, Baudelaire ezerszer jobb. Ez romboló hatással lett volna. Azt mondta: ha lelkesedsz érte, olvasd. És sok ilyesfajta irodalom fontos volt nekem. Például Die chinesische Flöte Hans Bethgétől, ami Gustav Mahler Dal a földről-je miatt fontos. Ma már tudjuk, hogy értéktelen, egyfajta pastiche. De mind a mai napig kívülről tudom ezt a kis Insel Verlag-os könyvecskét. Gyerekkoromban álmodtam egy Kínát magamnak, természetesen marhaság az egész, nem számít, egyáltalán nem számít, az álom a legfontosabb. És aztán, amikor jönnek a nagy könyvek, amelyeket újra és újra elolvasunk, fontos még azelőtt megismerni őket, mielőtt értenénk. A chicagói egyetemen volt egy szokás: az elsőévesek egy szót sem szólhattak a doktori szemináriumokon, de ott ülhettek a falnál és figyelhettek. Jó ötlet, a kezdő szerezhet valamilyen benyomást arról, ami vár rá. És akkor bejött a terembe a nagy filozófus, Leo Strauss, a század egyik legnagyobbja, a szeminárium témája Athén és az igazságosság volt. Athén, Szókratész, az ő nagy témája. Azt mondja, hölgyeim és uraim, ezen a szemináriumon azt a nevet, hogy – és a nevet nem értem – soha nem fogjuk említeni. Óra végén megkérek egy doktoranduszt, betűzze nekem a nevet. Ráírta a füzetemre: Martin Heidegger. Nem ismertem. Tizenhét éves voltam. Rohantam a könyvtárba, három-négy könyvet összeszedtem, és szó szerint semmit nem értettem, de teljesen lenyűgözött. Semmit sem kell érteni ahhoz, hogy valamibe belekezdjünk. A hang, Heidegger hangjának ez a furcsa mágikus mámora, és elkezdtem egészen lassan olvasni a szövegeket. A mai napig küszködöm velük. De ez a semmit nem értés volt a csodálatos.

Fontos műveket nevezett meg, amelyeket olvasnunk kellene, és azonnal arra gondolok, miket ír elő az egyetem, vagy miket kellene előírnia. Real Presence című könyvében hivatkozott erre a problémára. És ez indít a kérdésre: vannak primér szövegek, amelyekhez tartanunk kell magunkat, és vannak másod-, harmadrangúak, amelyeket jobb lenne kerülni?

Mindenképpen. A Voß- féle Homérosszal kezdtem, azután apámmal együtt feldolgoztam a görög eredetit, Shakespeare-t egészen korai gyerekkoromtól kezdve, és a Bibliát, ami a leginkább valóságos minden valóságos jelenben. A probléma az volt, és ennek teljességgel a tudatában vagyok, hogy ez egy elitista héber-hellén felfogás; hogy sok más kultúra létezik, ázsiai afrikai, és hogy a nők egy ilyen listától idegenkednek, és azt mondják, ez a hatalom régi dominanciája, a hatalom akarása egy olvasói elit, egyfajta professzoros és nagyfőnökös papság részéről. Holnap talán más kanonikus listák lesznek. De az én életemben ezek a primér szövegek, amelyekhez mindig visszatérek. Ugyanakkor kiegészülnek új dolgokkal. Osztod a lelkesedésemet Musil iránt, és nagyobb ismerője vagy, mint én. Számomra Brochtól a Vergilius halála döntő mű volt, és Mandelstam özvegyének, Nagyesda Mandelstamnak kétkötetes önéletrajza, a Remény a remény ellen szintén minden emberi tapasztalat egyik legnagyobb primér szövegének tűnik számomra.

Azzá válhatnak. Itt egy titokzatos mechanizmus működik. Mostanában mindenki tudja idézni Wittgenstein Tractatusát. Talán félreértik, amit Wittgenstein gondolt. De Wittgenstein aforisztikus stílusa, ennek a kis metafizikai-logikai traktátusnak a költőisége most minden modern nyelvben klasszikus hangon szólal meg. Megjelenése idején, 1924-ben lehetett tudni, hogy legfeljebb harminc példányt lehet eladni belőle, egy reménytelen logikai monográfiának számított. Habent sua fata libelli, a könyveknek tényleg megvan a maguk sorsa. Fejlődésük titokzatos. Néha újra felfedezik őket. Van egy példám erre, amit a nagy költővel, az új Nobel-díjassal, Derek Walcott-tal fogok megbeszélni, aki Homéroszról ír verseket. A menekülthullámok, a második világháborúban tapasztalt menekülés szörnyűséges jelensége óta új Vergiliusunk van. Ma sok embert Vergilius erőteljesebben szólít meg, mint az archaikus Homérosz. Joyce számára még Odüsszeusz volt a főszereplő. De Broch vagy Simone Weil óta sokan másképp fordulnak az Aeneis vándorlás-élménye felé. A könyvek olyanok, mint az óceán hullámai, tornyosulnak és elsimulnak, felénk rohannak a parton, visszahúzódnak. Sok mindent, amit apáink abszolút fontosnak tartottak, nem olvasunk.

Ami a bölcsészettudományi kutatásokat illeti, szkeptikus vagyok. Ha egy természettudós dolgozik egy problémán, tudja, hogy holnap reggel egy kicsivel többet tud, mint ma. Még ha nem is zseni, ott van a jövő felé tartó futószalagon. Mi temetőőrök vagyunk. Persze hülyeség lenne azt állítani, hogy Nyugaton soha többé nem lesz Mozart, Shakespeare, Dante, Michelangelo, Goethe. Nincs jogunk ahhoz, hogy statisztikai ugrást hajtsunk végre a semmibe. Mégis, a legtöbben szinte ösztönösen hiszik, hogy ez így van, hogy a delelőn túljutottunk, és menet közben hátrafelé fordítjuk a fejünket. A természettudományokban per definitionem a jövő felé fordul a fej. Az irodalomban, a történelemben, a filológiában, az ókortudományban van valami muzeális, valami archív. A humanistából temetőőr lett. És mi magunk is általában az elmúltról, a régen elmúltról beszélünk, félünk az aktuálistól, és ha beszélünk róla, azt nem túl nagy meggyőződéssel tesszük. Tehát nincs jogunk kételkedni abban, hogy mégis felbukkan valami új, talán a közvetlen közelünkben, és én mégis kételkedem, egyfajta félelemérzés, sejtelem okán, hogy egy hosszú délutánban élünk, egy pontos, unalmas délutánban, amikor látom, hogy létezik a Bovaryné meg a Karamazov-testvérek képregényváltozata, amikor látom, hogy a tévé jóvoltából roncsolódik a figyelmünk. Néha az a benyomásom, hogy a nyugati kultúra hosszú naplementéjét szemlélem, azt az órát, amikor ősrégi parkjaink vaskapui lassan bezárulnak.

Ha nem vágjuk magunk alatt a fát, nincs jogunk felmászni rá. Kell hogy legyen bennünk bátorság ezeket az alapvető kérdéseket feltenni. Cambridge-ben, ahol életem felét töltöm, természettudósokkal vagyok körülvéve, korunk nagyjaival, akik kedvesen, teljesen naivan és udvariasan kérdezgetnek: kedves Steiner, mit csinálsz te tulajdonképpen, amikor egész nap Lear királyról, Hamletről vagy Wilhelm Meisterről gondolkodsz? A válasz mindinkább nehezemre esik, és így szól: ezt szeretem, e nélkül a munka nélkül nem tudok élni, satöbbi. Ez teljesen őszinte, de nem filozofikus válasz.

Nem, a természettudósok team-ben dolgoznak. A legkisebb is együttműködik, és ha a világ ötven laboratóriuma egy betegségen dolgozik, például az Alzheimer-kóron, és elhangzik, hogy öt közülük már csak egy lépésre van a gyógyító szérumtól, akkor ebben mindannyian segítettek, és nem kell megvédeniük a szenvedélyüket és a tevékenységüket. Senkinek sem kell elmagyaráznia, miért harcol az Alzheimer-kór ellen, miért akarja tudni, hogy vannak-e a világűrben fekete lyukak, és hogy ezeknek a jelenségeknek mi matematikája. Nyugodtan dolgozhat tovább, még ha el is van maradva, nem kell a szenvedélyéről vitatkoznia vagy annak helyességét bizonyítania. Azt hiszem, ebben a kritikus gazdasági helyzetben, az európai háborús veszély és a rasszizmus szörnyű nyomása alatt minden nap fel kell tennünk a kérdést: mit teszünk, amikor a tízezredik szemináriumot tartjuk a Faustról vagy Rilkéről?

Porrá lesz. Könyvtáraink tömve vannak olvasatlan kritikai és egzegetikai művek millióival. Én azt találom izgalmasnak, ahogy Freud Ödipusszal kapcsolatban nem veti el Arisztotelészt, hanem másik megoldást talál. Azt is fontosnak tartom, hogy T. S. Eliot Hamlettel kapcsolatban nem tromfolja le Goethét. Másféleképpen olvassa és magyarázza ugyanazt a szöveget, de az a szép a dologban, hogy nincs haladás a szó természettudományos értelmében. Sokak számára ez nyomasztó is, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a tizenkilencedik században még lehetett azt mondani: sok a rosszul szerkesztett szöveg, még mindig hozzájuk lehet tenni egy részletet. De mára a filológia szinte kimerült. Persze, vannak még kérdéseink Joyce-ról, és vannak még Proust-szövegváltozatok, de ezek peremjelenségek. Ahhoz, hogy valaki valamit befolyásoljon, valami tényleg frisset, megvilágító erejűt hozzon létre, iszonyatos tehetség kell, és ez nagyon ritka. Véleményem szerint az az elvárás, hogy doktoranduszok és diákok ezreinek kellene valami frisset mondani Goethéről, teljesen irreális.

A te nemzedékedben, te még nagyon fiatal vagy, kritikussá fog válni a helyzet. Egyáltalán nem biztos, hogy a felsőoktatás, amilyennek ma ismerjük, tovább fejlődik. Azt mondanám, de nem az a pesszimizmus szól belőlem, amivel vádolnak, hanem optimistán: miután a rómaiak lerombolták a Templomot, minden rabbiiskolát betiltottak. Akkor a szövegek nagy ismerője, Rabbi Akiba, tíz tanítványával elrejtőzött, és megalapította az Olvasás Házát. Egyszerűen együtt olvastak. Szekunderirodalom már nem volt. Más példa: Erich Auerbach menekültként megérkezik Isztambulba. Húszezres könyvtárát a náci Németországban kellett hagynia. Ül a hotelszobában és összeomlik. Azt mondja a felesége: tovább kell élned. Próbálj meg írni valamit a saját örömödre. Mire ő: nincsenek könyveim. Végül elmegy az isztambuli közkönyvtárba, talál néhány klasszikus Tauchnitz-, Penguin- és Larousse-kötetet, és megírja az összehasonlító irodalomtudomány legnagyobb mesterművét, a Mimesist, majdnemhogy lábjegyzetek nélkül. Korábbi könyvét Dante stílusáról a retorikában, aminek alapjául hatalmas könyvtára szolgált, minden elismerésem, senki sem olvassa már, és porrá lesz. A Mimesis azonban még mindig él, talán mert mindent frissen, előlről kellett kezdenie. Úgyhogy egyáltalán nem vagyok pesszimista, amikor azt mondom, hogy az olvasás nagy krízise fog bekövetkezni.

Vannak olyan vizsgák, amelyek során a diákoknak idézetekről kell írniuk anélkül, hogy a műveket olvasták volna vagy tudnák, honnan ered az idézet. Itt rejlik a csomagolás veszélye, ebben a szupermarket-szerűségben, a könnyen emészthető ételek gyorsbüféjében, a másodlagosság giccskultúrájában.

Nem, ezt nem írom alá olyan könnyen. Ezek a szavak, hogy “bizánci” meg “alexandriai”, negatív és lekicsinylő értelműek. A nagy alexandriai kommentátorok, a grammatikusok, professzorok akkor jöttek, amikor már nem volt több nagy költő. Kallimakhosz és a többiek teremtő erejüket tekintve gyengék voltak. Kommentálni tudtak. Most magam ellen beszélek, a saját életem és reményeim ellenében. De hát becsületesnek és szigorúnak kell lenni. Puskin szelíden könyörtelen szavait idézve: kedveseim, mondta, én leveleket írok. Ti, professzorok és kritikusok, széthordhatjátok őket - ami szintén szép dolog -, és bedobhatjátok őket a postaládákba. Egész életem abban a reménységben telik, hogy néhány fontos levelet a megfelelő postaládákba dobtam. De ez nem téveszthető össze a levélírással. Puskin az Puskin, és Puskin legnagyobb ismerője vagy kommentátora is mindössze egy szerencsés postás.

Ők egy nagy törés, a humanisztikus kultúra által táplált remények összeomlásának epigonjai. De elismeréssel kell adózni előttük. Kérem, ne értse félre senki a polémiámat. A nagy dekonstrukcionisták barackot nyomnak a fejünkre, és azt mondják, minden hiába volt: a szellemtudományok, a poétika, a retorika, a magas művészet tehetetlenné vált a barbarizmussal szemben, talán az egészet el kell ásni, és megnézni mi lett belőle, és minden csak sakkjátszma. Ez nihilista pozíció, alapvetően elhibázottnak tartom. Ugyanakkor pompás kihívás is, tüske az öreg boncok fenekében, akik egész nap ülnek, mint az elefántok, és Goethéről, Shakespeare-ről meg Dantéről trombitálnak. Jönnek ezek a kétségbeesett, rendkívül tehetséges epilológusok mint Derrida, és azt mondják, hogy civilizációnk ötödik felvonása után a szatírjáték következik, mi vagyunk a szatírok, táncolunk, mulatunk ezen az egész nagyképűségen, a Logoszba, a Szóba vetett bizalmon. Válaszolni kell erre, összes művemben és munkámban kísérletet teszek erre, ugyanakkor tudom, hogy jogos a kérdés.

Már a szimpla statisztika is lenyűgöző. A Lévi-Strauss-i posztstrukturalizmus, Mauthner nyelvkritikája, Karl Kraustól és Wittgensteintől Derrida, Hartmann modern strukturalizmusáig – és így tovább, egyetlen tragikus kivételtől, de Mantól eltekintve, valamennyien zsidók. Sokan régi rabbicsaládból származnak. A szó és a szöveg két-háromezer éves autokritása után, ami az identitás atyja volt, jött a Holocaust, Európa végtelen katasztrófája, és e katasztrófa fiai, ha szabad így kifejeznem magam, egyfajta ödipális forradalmat csinálnak az Atya ellen, aki a Szöveg, az értelem autoritása ellen, a logos centre, a szöveg közepét elfoglaló szó ellen, és azt mondják: nem, mi játszunk vele, dekonstruáljuk, megmutatjuk, hogy minden grammatikában grammatikai stratégia rejlik, hogy minden grammatikán lehet ironizálni. Ennek is a zsidóságban vannak a gyökerei, és ebben szinte fatális logika van.

Negyven évvel ezelőtt írtam az első könyvemet, amit most újra kiadnak, a címe Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, és abban azt mondtam, hogy a regényben vannak dimenziók, nagyság, mélység, amelyek csak vallásosan lehetségesek. Ez azt jelenti, hogy ott, ahol nincs teológiai téma, ahol az Isten létére vagy nemlétére vonatkozó kérdés nem vetődik föl, korlátozottak a művészet lehetőségei. Ez elmélet volt, hipotézis. Ha Tolsztoj és Dosztojevszkij a legnagyobb regényírók, mint ahogy akkor számomra azok voltak, akkor ez attól van, hogy mindkettejük számára az istenkérdés az alapvető kérdés. Ma más az álláspontom. Nem látom át, hogyan lehetne válaszolni a dekonstrukciónak, ahogy itt körültáncol minket és azt hajtogatja, hogy minden értelem egyúttal értelmetlenség, és minden értelmetlenség újra értelmessé válhat, csak játékok vannak, játékok spirálja. Logikusan nem lehet ellentmondani ennek, szemantikailag sem. Megpróbálok szilárd talajt fogni ezeknek a tehetséges nihilistáknak a tomboló, kábító anti-retorikai áradatában, és az értelem megerősített biztosításában bízom.

Néhány éve Új-Angliában szörnyű árvizek voltak. Megtudtam, hogy túl nagy károk keletkeztek az olyan biztosítótársaságoknak, mint a Lloyds stb. Vannak viszont olyan biztosítók, akik a nagy biztosítókat biztosítják. Ez a kép lenyűgözött, ugyanígy keresem az utolsó biztosítékot, amely más biztosítók leomló falai mögött áll. Semmi mást nem állítok most már, mint hogy végül mégiscsak létezik értelem a nyelvben, hogy van igazság, amelyet bár sosem tarthatunk a kezünkben, de amelyhez néha lassan közelebb férkőzhetünk. Kanttal, Pascallal, Descartes-tal vagyok egy véleményen, akik szintén abban bíztak – csak abban lehet bízni, semmi másban –, hogy nem minden kaotikus értelmetlenség.

Reményelv ŕ la Bloch. Ehhez ragaszkodom. Ahhoz is ragaszkodnom kell, hogy amikor Derrida a maga briliáns módján azt mondja: minden kijelentésem egyúttal értelmetlenség – mégiscsak hisz a nyelvben. Van ott valami finesse, trükk, egyfajta ravasz játék önmagával. Ha meg kell semmisülnünk a hallgatásban, mint ahogy valóban lehetséges, hogy a rock-kultúrában a nyelv az emberi gondolkodás és érzés több területén lasan leköszön, akkor is lesz még talán irodalom, csak egy egészen másmilyen, mint amilyennek mi ismerjük. Az az ember, aki ír egy nagy költeményt vagy egy nagy regényt, bízik valamiban, és ezt a valamit nevezem én az istenkérdés lehetőségének. Ez a fontos kérdés. Az ember nem vitatkozik nyilvánosan saját intim vallásos meggyőződéséről. Ebben egy kicsit angolszász vagyok. Ez érdektelen mások számára. Azt mondom a könyveimben – majdnem kezdettől fogva, tehát negyven éve –: ott, ahol feltesszük a kérdést, van-e Isten vagy nincs, komoly lehetőségek állnak fenn a nagy művészi formák számára. És maga a kérdés is Heidegger-féle gondolat. Hogy a kérdezés, az érzés és gondolkodás nagy tette a kérdezés. Ha valaki azt mondja nekem: konzekvens ateista vagyok – az ilyesmi nagyon ritka, talán a nagy olasz költő, Leopardi, talán a francia szürrealista, Artaud, de mondjuk ide számítanak olyan nagy ateista művészek, mint Chapeau – jó, akkor odafigyelek, és el akarom olvasni a könyveiket. De ha valaki azt mondja nekem: a kérdés zavaros hülyeség, ilyen kérdést egyáltalán nem lehet föltenni a post-deconstruction szemantikai logikáján belül – nos, akkor aligha remélhetek ettől az embertől egy valóban fontos művet.