Az asztrofizikai ábrázolásokban elképesztô az az otthonos képiség, amivel az ilyen nagyságrendeket plauzibilissé és közelivé teszik. Ha az ember már rátalált a gyűrű vagy az ôv képére, a derékszíjjal való hasonlóságra, folyvást további elképzelhetôségek fakadnak. Ćm ha az emberfeletti dolgoknak nem lenne egy otthonos képe - avagy valóban veszendôbe menne az egyre pontosabb számítások során -, akkor nem lehetne tovább kutatni. A kép ugyanis több a képzelet naív segédleténél - érinti az intuíciót, az álmokat, a gondolattalan pillanatokat, melyek régtôl fogva az új belátások befogadására szolgálnak. A természettudományos megismerés nem hermetikus, új imaginációk táptalaját alkotja, ami minden tevékenységében átalakítja a szellem mozgásfajtáit. A haladó művészet így aztán arra hajlik, hogy kissé könnyedén kötôdjön ahhoz, amit eleminek tart: grandiózus mítoszoktól befolyásolva, a szellem, technika és természettudomány közti határjárásoktól messzemenôen érintetlenül megmarad a kezdeti-egyszerű vágyánál, a lerontott rejtelem cserepei, az anyag arkánuma felé fordulva. Eközben más szellemi övezetek, melyek érzése messze megelôzi a művészetét, már régen elvetették az elemi és egyszerű keresôsémáját. Ám ez nem jelenti azt, hogy műalkotásokban nem történhet meg az egyszerű, az elementáris feltalálása, pusztán azért, mert a valóságban vagy a valóságról alkotott tudásunkban ezek már nem fordulnak elô. Csak nem lehet kényelmesen ugyanaz az egyszerűség és elementaritás, ami a tudás felbomlása és helyének elvesztése elôtt fennállt. A művészet a naivitás szüntelen sejtelmének a helye (nem pedig ôrzôje).

A tudományos szellem eljutott - az elveszett sötét helyett elnyert - áttekinthetetlen, érthetetlen, önszervezôdô, indítékmentes akrokomplexitás küszöbére. Ezzel magas absztrakciós fokon megint beállt a titokteli. Ćm van-e még elkötelezô ereje? Az emberek mindenütt eloldottak, császkálnak, örvénylenek, kószálnak, és olyan folyamatok közepébe is elkószálnak, melyekhez semmi közük; melyeket soha nem érnek fel ésszel: alapjában véve mindennemű "intelligenciájuk" ellenére végtelenül vétlenek, és kevés üdvöt kiváltó szubjektív tudásuk ellenére maguk körül egy titkos kollektív súlypontból cselekszenek, miként Kleist marionettfigurái - sajnos gráciájukra ritkán derül fény.

Nemcsak egy okból beszélünk, nemcsak a megértetés végett. Még legalább a közös hangoltság átérzése és a határérzékelés okán is. Ahogy a bálnák éneke, a delfinek pengô hangja arra szolgál, hogy letapogassák környezetük határait, úgy van olyan emberi nyelv is, amely elhangzása közben hallgatózik. Néhány műtárgyban mindenkor megbízható visszhangkeresôk állnak a rendelkezésünkre, amelyek az ember határait a jeges csendig közvetítik.

Ćllandó habozás. Hozzávetôlegesen annak sejtelmében, hogy a legtöbb sokkalta komplikáltabb formákban mozog és tart fenn, mintsem az számunkra jelenleg megismerhetô lenne, hisz a tudatunk tele van látótérkiesésekkel, védô vakfoltokkal, továbbá a tagadás keserű kényelmességével, ami mindenféle csillapítást, elválást, tetszést képes kiváltani, sôt, mohón törekszik ezekre, mivel egy rosszul illesztett történelmi érzés így kivánja.

Schlegelnél elsôül: hogy van egy ideára és fikcióra még szét nem esett terv - és az egység, ami e kettô kölcsönhatását is csak tervként teszi folytathatóvá; hogy csak a kötések számítanak, az átjárók, nem pedig a kész, a forma által eltörölt anyag. Hisz a formák mozgásformák is. Az irodalmi anyag köreiben - ahol a megfigyelô-olvasó nem tudja meghatározni egyidejüleg egy gondolat, egy chiffre szépségét és sietôsségét - ez gyakran megesik; e kettô olyannyira egymásbaolvadó, hogy az ember csak magát a szépséget vagy pedig a sietôsséget érzékeli. Ha valami szép: magában bármíly sebesen mozog is, nyugalmas. Ha sietôs: bármily szép légyen is, tovaszáll. A formák idegformák, rácsozatszökellések, emlékmenetek, organikus, technikai morfémák, amelyek a belsô és a külsô, a szellem és az anyag, a tapasztalat és a képzelet közti elválasztottságot megszűntetik; olyan mikroprocesszusok, rendszerszövôdések, amelyek összességükben semmilyen okból nem erednek és semmiféle következtethetôség felé sem tartanak.

A kései Benn írja az expresszionista költôrôl: "Fegyelmet akar, mivel ô volt a legszétesettebb; és egyikôjük sem kíván végül más véget a mítosznak, légyen bár festô, zenész, költô, mint ahogy Dionűzosz végezte és elnyugodott az áttetszô delphi isten lábainál." Ez volt az árulás. Ami valójában nem opportunizmusból, hanem a vonal iránti legmélyebb vágyakozás miatt történt.

A felosztás, a szabályok és mintázatok gyorsuló szétágazása a különbözôség túláradását termeli. Az individuális olymértékben szaporodik, hogy egyetlen szabályozó rendszer, sem a biztosítás, sem az adótörvény, sem a közlekedés tervezése, de még a textilipar sem képes megbirkózni az individualitás iránti fékezetlen vágggyal. Csak egy törvény van érvényben: a hasonlíthatatlanság. Az emberek a káoszba individualizálják magukat. Nem fogadnak el semmiféle azonosságot, szabályszerűséget, kettôzést, sem a fogyasztásban, sem az ellátás rájuk esô metszetében. Talán a kollektivizmus kollektív túlreagálásáról van szó... Elágazás: képzeljünk el egy egyszerű kabátgombot. Egy önmagával azonos dolgot. Osztódik: valójában szaporodik; biotizált anyagból áll, szintetikus baktériumok terméke, ami így két tökéletesen különbözô, nagyságában, struktúrájában, színében és formájában összehasonlíthatatlan kabátgombbá válik. Ez az egyszeri tömeges termelése.

A művészet éppúgy fennmaradt életközelben mint életellenességben, az organikus metamorfózisban éppúgy mint konstruktivista ellentetjében. Foltok és vonalak, piacok és rendek, formulák és hálózatok. Még ehhez tartozik: a művi éppoly organikus mint maga az organikus. A szellem éppúgy létrehoz kristályos, mint vegetábilis formákat.

Egyetlen koponyafedél alatt a gondolkodások, érzések és érzékelések oly sokféle kultúrája rejlik, ahány hasonlíthatatlan nép és kultúra szinezte egykor a földgolyót. Ezidôtájt egyre kevesebb másságra bukkanunk, ha nekiindulunk a messzeségnek, ahol bármely szögletben érvényesek vagy éppen kívánatosak mindazon tudatminták, melyek elôl el akartunk menekülni. A vallások és kultúrák összehasonlító tudományai a távolságot és a másságot tették közvetítésük tárgyává és ezzel egyúttal el is törölték azokat. Ma egy érdeklôdô nemhívônek vagy egy kulturális szinkretistának nem esik nehezére, hogy egymás után és próbaképpen a hindu, a marxista, a teozófikus spiritiszta helyzetébe hozza magát, vagy akár egy neandervölgyi gondolkozási szokásait vegye föl. A gondolkodás, vélekedés, érzékelés és mindahány ország és kor mindennemű mentális terméke nyitva áll az intuitív turizmus elôtt. Teoretikusan az egyes ember éppúgy képes belsô, mint külsô ruházatának kiválasztására. Ennyiben az individuum még kezdetét sem veszi, a választás máris keletkezési válsággá válik. Persze az empátia ruházata, a viselôje nem játszik szerepet; semmi szerepet nem játszik benne. Ilyen embereket át lehet alakítani és öltöztetni, ahogy csak tetszik: soha nem válik más belôle.

Csak a megkivánhatóság káprázatkörében kapnak a szétmenô testek és lelkek újra szilárd körvonalakat. A szépségvágy konstruálja a másikat, formázza meg az eszményített vonallal a foltból az alakot. A megkivánhatóságban, és csakis benne, nem pedig valamiféle filozófiában, filantrópiában vagy filadelphiában találja meg az eszme és a másik megfoghatatlan jelenléte a kiegyezést. A nemi vágy, legalábbis részben a megjelenés iránti vágyhoz, az egyengetve megszépített másikhoz kötött, valamint alapjában ahhoz, hogy a jelenség érintse és feloldja. Természetesen nem azért, hogy megváltsa..., mert semmiféle illúzió sem téveszthet meg afelôl, hogy az a szépség, mely nem marad meg ígéretnek, hanem jelen van és élvezet tárgya, a beteljesedés során eltűnik, mindenfajta megtisztító, megrázó hatás nélkül maradéktalanul elhasználódik. Ezért aztán bármíly nagy és sorsszerű légyen is a kívánás hatalma, alapjában nem-tragikus és katarzis helyett csak csalatkozást ismer. Ugyanazon szépség, kívánás nélkül nézve duplán, vagyis a hazugság révén méginkább meghamisított. Ugyanaz a láb, ugyanaz a nevetés, ugyanaz a hát, ha egyszer lehull mezítelenségérôl az eszmény köntöse, borzadályba képes taszítani.

Van valami undorító az olcsó blaszfémiában, kivált akkor, ha az, figyelmen kívül hagyva rég elhasznált erejét, úgynevezett műtárgyakban még mindig kritikus potenciálként kerül bevetésre, pusztán csak azért, hogy a szubverzív komformizmus felderítését szolgálja. A blaszfémiától való viszolygás egyszersmind a heretikus kényelmességétôl való undorodás is, mindenekelôtt azonban egy esztétikai reflex, annak az elhárított bátortalanságnak a visszacsapása, hogy minden érzékkel az autonóm világiasságra függeszkedjen. Ezért kevésbé a morális, mint inkább az érzéki büntetés érzete kíséri, amit olykor szellemének és ágyékának hirtelen, rohamszerű behúzódásaként szenved el. úgy mintha a megszentségtelenítéstôl való félelem önállóan és elszigetelten térne vissza egy máskülönben maradéktalanul megszentségtelenített életbe.

Peccatum originale, eredendô bűn, az újra környékezett kezdet, mely kisiklik a kezek közül. Miért következménye és ismérve a bűnbeesésnek a concupiscentia (megkivánás), a libido (gyönyör), a cupiditas (szenvedély)? Augustinus, az egyháztörténet egyik legnagyobb erotikusa azt állítja, hogy a Paradicsomban a nemek egyesülésére libido nélkül került sor. Ez nem egy erkölcsös megoldás. Vagy az történt a Pardicsomban is, ami a kiűzés után vált kérdéssé, tehát minden szenvedély, vagy pedig nem az egész, nem a Paradicsom volt az.

Minden nô a megkívánás szentjévé válhat, ha futólagos megpillantása magas feloldású, élesen körvonalazódó imaginációként marad meg. Ha egyetlen szempillantás erejéig majd mindenen túlmenôen jelenvalóvá, sôt bizonyos tekintetben abszolút jelenvalóvá vált, olyannyira, hogy ebben az egyetlen idôpillanatban eltűnik minden kaland, minden történet, minden egyes szó, ahogy az anyag is eltűnik az esményhorizont mögött.

Eképpen minden megkívánás egy gyors és erôs tévedésre vezethetô vissza. Ezért aztán minden megvalósított viszony a jelenvalóság elvesztésének kezdete is. A tévedés, fennmaradása érdekében, a vak szenvedély minden eszközével kűzd a felvilágosító törekvések ellen, amelyek a szerelmi-történet során elkerülhetetlenül kibontakoznak.

Az egyik olyan mint egy fekete golyó obszidiánból, ami mindent visszatükröz. Semminemű megismerésnek, áttetszésnek sincs már helye! A másik élete olyan volt mint egy tarka legendákkal és jelenetekkel telefestett ablak, melyek csak akkor mutatkoznak meg, amikor egy nyílt háttér világítja meg ôket. Ha a fény csak belülrôl esne rájuk és odakint zárva volna redôny, az üvegfestmény néma és élttelen lenne.

A kezdettôl fogva szilárd. Elkezdesz valamit, ami már elôtted beteljesedett. Felelsz arra, ami megfelel neked. Azt mondod, amit mindenki már akkor tudott, amikor megismert téged. Addig tűnsz fel, amíg gyertya hajlik föléd; amíg a sötétség virágzik. Éppen azt az arasznyi idôt éled, amiben kisérteties lassúsággal lehull rád a lepel.

A nyelvnek nem kell semmiféle kommunikációt "szolgálnia", mindenkor communionak kell lennie: ahogy a keresztények minden korban egyidejűleg vannak Krisztussal (Kierkegaard), úgy a nyelv is mindenkor alapításával, teremtô elemével, a költészettel egy, teljesen közömbös, hogy történelmi peremein éppen mi gyűrűzik be vagy foszlik ki éppen. Csak az állandó kezdetben képes élni. A nyelvnek nincsen nem-keletkezô pillanata, nem-újulása.

Az érzékelés rácsozata nem hatékony, ha túl sok vagy túl kevés káosz éri. A hús-vér figurák ekkora már zsákvászonná és fűrészporrá válnak. A látható dolgok egy jövendô tudat csillámló porává, a membránszemű tekintetek érzéktörleményévé válnak.