Néhány hónappal ezelôtt, egy művészetrôl folyó beszélgetés során megkértek egy olyan festmény értelmezésére, amelyet ott és akkor láttam elôször. Mivel semmi nem jutott eszembe, egy blöffel hozakodtam elô, ami hozzávetôlegesen így hangzott: "Az elôttünk lévô kép kerete nem a valódi keret; létezik egy második, egy láthatatlan keret, mely a kép struktúrájából alakul ki és észlelésünket keretezi. És ez a két keret nincs fedésben, hanem egy láthatatlan rés választja el ôket. A kép centrális tartalma nem a látható részei révén mutatkozik meg, a helye ebben az át-helyezôdésben, éppenséggel két keretének diszlokációjában, az ôket elválasztó résben van. - Vajon képesek vagyunk-e még, posztmodern bolondságunkban, ennek a résnek a nyomait kideríteni? Talán ezen a kérdésen nemcsak egy kép értelmezése múlik. Lehet, hogy az emberiesség döntô dimenzióját vesztjük el, ha elvész a képességünk, hogy ezt a hasadást felismerjük."

Kétszáz éve, a korai modern tetôpontján Immanuel Kant a filozófiatörténet forradalmát a "tiszta ész antinómiáival" alapozta meg. Létünk alapkérdéseit illetően az ész elkerülhetetlenül antinómiákba bonyolódik: az egymásnak ellentmondó, egymást kizáró tézisek - van Isten, és nincs Isten; létezik szabad akarat, nem létezik szabad akarat - mindegyikének bizonyítása lehetséges. Kant számára a kiutat a "praktikus ész" képezte: az etikus cselekvés során a gyakorlatban oldom fel az antinómiát és kinyilvánítom szabad akaratomat.

Ma már Kant antinómiáinak nincs sokkoló erejük: az ellentétek egyszerűen elvannak egymás mellett. E század huszas éveiben, a kvantumfizikából kiinduló ismeretelméleti válságot valójában már nem sikerült megoldani. A kvantumfizikusok körében ma uralkodó nézet szerint: " Kit zavarnak a valóságra irányuló ontológiai kérdések? Fô az, hogy a kvantumformula működik." Ez érvényes a freudi tudattalanra és más ismeretelméleti sokkhatásra is: egyszerűen elfogadásra kerülnek és semlegesítôdnek, miközben minden a szokott módon megy tovább.

A jelenleg uralkodó kultúrtudományok problémája abban rejlik, hogy valamiféle kognitív aggályosságból eltekintenek az általuk szemügyre vett elmélet igazságtartalmára vonatkozó kérdéstôl - ez a historikus relativizmus gesztusa. Ha egy tipikus kultúrteoretikus egy filozófiai vagy pszichoanalítikus elmélettel kerül szembe, elemzése kizárólag arra irányul, hogy feltárja annak rejtett patriarchális, eurocentrikus vagy identitárius irányultságát, anélkül, hogy a naív, de mégiscsak szükséges kérdést egyáltalán felvetné: rendben, de mégis "milyen" az univerzum szerkezete? Hogyan működik "valójában" a psziché? Ilyen kérdéseket a kultúrtudományokban nem vesznek komolyan. Méghozzá olymértékben nem, amilyen mértékben számukra a fogalmak és koncepciók meghatározott hatalmi viszonyok funkciójaként merülnek fel.

Ezen túlmenôen minden olyan kísérleten elverik a port, melyek válaszvonalat kívánnak húzni, mondjuk a valódi tudomány és a tudományelôtti mitológia között, mivel azt egy eurocentrikus eljárásnak tekintik, amely kirekesztô diszkurzív stratégiájával a másikat mint "még nem tudományost" leértékeli és saját hegemóniáját kényszeríti rá. Végtére így műveljük és elemezzük a "rendes tudományt", "premodern bölcsességet" és a tudás más formáit - csakis mint diszkurzív formációkat, melyek nem igazságtartalmukra tekintettel, hanem társadalompolitikai helyzetük és befolyásuk alapján kerülnek értékelésre.

Igy a kultúrtudományok elsôrendű feladata volna ennek a historikus ismeretelméleti különbségtétel-hiánynak a meghaladása. Olyan kultúrtudományokra van szükségünk, melyekben újra feltámad annak képessége, hogy feltegye a nagy, naív kérdéseket: Mi az élet? Mi a világ? Mi a szabad akarat? Mivel ezt már egy ideje nem tesszük, már jóideje mások teszik - obskúrus New Age-figurák - helyettünk és ellenünkre.

A ma uralkodó kultúrtudományok másik problémája az, hogy belesétálnak az ún. posztmodern politika csapdájába. Még ha társadalomkritikusnak mondják is magukat, elfelejtik a vizsgált jelenséget a mai globális kapitalizmus kontextusában értelmezni. Jellemzô, hogy a mai kritikai és politikai diskurzusból eltűnt a "munkás" fogalma, és a "bevándorló", "bevándorló dolgozó", "migráns" (törökök Németországban, algériaiak Franciaországban, stb ) váltotta fel. Így a munkás-kizsákmányolás osztályproblémáját az "intolerencia a másikkal szemben" multikulturális kérdésévé alakul át - mintha azért zsákmányolnánk ki ôket, mert nem vagyunk képesek tolerálni a másságukat.

A munkásosztály annak hatására bomlik fel, hogy a kreatív programozás és hozadékának, materiális megvalósulásának helye szétválik. Utóbbira egyre inkább a harmadik világ tömegtermék-üzemeiben, Indonéziától Brazilián át Kínáig, kerül sor. Igy az egyik oldalon adva van a tiszta és súrlódásmentes tervezés, mely a kutatóintézetekben és a vállalkozások csupaüveg építményeiben valósul meg; a másik oldalon pedig láthatatlan, koszos kivitelezésük, melyet a tervezôk többnyire a "helyszíni költségek" formájában számolnak el. A hasadás ma minden eddiginél élesebb, mivel a két helyszínt földrajzilag is kilométerek ezrei választják el egymástól. Ebbôl eredôen a mai ideológikus észlelés már nem a szexet, hanem a munkát (a manuális munkát a szimbolikus tevékenységgel ellentétben) tekinti illetlennek, amit a nyilvánosság tekintete elôl el kell rejteni. Az a tradíció, mely már Richard Wagner Rajna kincsében és Fritz Lang Metropoliszában is kifejezésre jutott és amelyben a munka a föld alatt, sötét üregekben folyik, ma munkások millióinál tetôzik, akik a harmadik világ gyáraiban izzadnak - a kínai gulágokban, az indonéz és brazil futószalagok mellett. Láthatatlanságukra tekintettel engedheti meg magának a a Nyugat, hogy a munkásosztály elűnésérôl locsogjon.

Ebben az esetben a munka és bűntett azonosítása lényeges, az a gondolat, hogy a nehéz fizikai munka egy illetlen, bűnözô tevékenység, amelyet a nyilvánosság elôl el kell rejteni. Termelési folyamatokat a Hollywood-filmekben kizárólag azokban a jelenetekben lehet még a maguk teljes intenzitásában látni, melyekben a hôs a fôgonosztevô titkos rejtekébe hatol, és ott megfeszített munka ( drogok desztillálása és csomagolása, New Yorkot elpusztítására szánt rakéta szerelése, stb) tárul a szeme elé. Amikor egy James-Bond-filmben a fôgonosztevô, miután Bondot foglyul ejtette, szokott módon illegális gyárának meglátogatására invitálja, nemde oly közel kerül Hollywood az ipari termelés büszke szocialista-realista ábrázolásához, amennyire ez egyáltalán lehetséges? Természetesen a film végén Bond elpusztítja a termelésnek ezt a helyszínét és mi visszatérhetünk konzumparadicsomunkba.

Nem meglepô, hogy a Coke gyógyszerként került a piacra - sajátos íze nem kínál különösebb kielégülést, sem nem különösebben kellemes, sem nem kifejezetten megnyerô; ám éppen ezért, mivel transzcendálja mindennemű használati értékét (mint ahogy a víz, a sör vagy bor esetében, amelyek definitív módon szomjunkat oltják vagy a megelégedettség nyugalmának hatásával járnak), a Coca-Cola mint az AZ működik, mint a standard kielégülésen túli merô többletélvezet, mint a rejtelmes és nehezen felfogható X közvetlen megtestesülése, melynek mindnyájan a nyomában vagyunk áruk kényszeres konzumálása során.

Éppen a túláradásnak ez a jegye teszi a Coke iránti szomjunkat annál csillapíthatatlanabbá: a Colának az a paradox tulajdonsága, hogy mennél többet iszik Ön belôle, annál szomjasabbá válik, annál nagyobb vágy éled Önben, hogy többet igyék belôle. Ha tehát - ahogy még néhány éve, a Coca-Cola hivatalos mottója hangzott: "Coke, that’s IT", akkor ebben teljes kétértelműsége felismerhetô: a cola pontosan olyan mértékben AZ, amiként minden kielégülés a "többet akarok" szakadékát tárja fel.

A felettes-én paradoxona lehetôvé teszi, hogy a mai művészeti- és kultúrszcéna működését új megvilágításban lássuk: ennek lényegi evonása nemcsak a kultúra sokat felpanaszolt kommercializálódása (művek, melyeket piacra termelnek), hanem a ritkábban észrevételezett, de talán fontosabb ellenirányú folyamat: magának a piacgazdaságnak a növekvô "kulturalizálása". A kultúra nem pusztán a piac egy további szférájává, hanem központi alkotóelemévé válik. Amit a piacnak és a kultúrának ez a rövidzárlata okoz, az a provokáció, a sokkolás régi modernista avantgard logikájának a kihúnyása. Ahhoz, hogy ma a kulturális-gazdasági apparátus a konkurencia-feltételek közepette megôrizhesse pozícióit, nem csak tolerálnia kell ezeket, hanem neki magának kell egyre erôsebben sokkoló hatásokat és termékeket elôallítania.

Elég, ha emlékezetünkbe idézzük a vizuális művészetek jelenlegi trendjeit: elmúltak azok a napok, amikor egyszerű szobrok és keretezett képek voltak; a mai kiállításokon láthatunk kép nélküli kereteket, halott teheneket és ürüléküket, az emberi test belsejében készült video-felvételeket (gasztroszkópia és koloszkópia); szagok kiállításba integrálását stb.

Ez a tendencia komikus összeütközésekre vezet abban az esetben, amikor egy műtárgyat egy hétköznapi tárggyal tévesztenek össze vagy fordítva. Nemrég a Potsdamer Platzon, Berlin legnagyobb építési területén tucatnyi óriásdaru koordinált mozgását mutatták be művészeti eseményként - amit az eseményrôl mit sem tudó járókelôk az intenzív építômunka részeként észleltek.

Velem egy berlini utazás során a fordított tévedés történt: a fôutak mellett és fölött számtalan nagy kék csövet és vezetéket vettem észre, mintha a víz-, telefon-, és elektromos-hálózatokat már nem rejtnék a föld alá, hanem közszemlére tennék. Úgy véltem, hogy egy újabb posztmodern művészeti eseménnyel van dolgom, aminek célja láthatóvá tenni a város belsôségeit, rejtett belsô gépezetét - valamiképpen ahhoz hasonlóan, ahogy videón látni a gyomrok vagy tüdôk rángását. Ám barátaim felvilágosítottak, hogy amit ott láttam, csak a városi berendezések szokásos felújitása és javítása volt.

Ismerjük Kant mondását, hogy "képes vagy rá, mivel meg kell tenned". A felettes-én ezt megfordítja: "Meg kell tenned, mivel képes vagy rá". A felettes-én ezáltal eléggé durván módon megfordítja a megengedô "neked kell"-t az elôírt "neked kötelezô"-vé, s ezen a ponton a megengedett élvezet átalakul elrendelt élvezetté. Sehol sem olyan egyértelmű ez, mint a szegény Viagra, a potencianövelô gyógyszer esetében, amely azt ígéri, hogy az erekció képességét tisztán biokémiai módon helyreállítja és ennek során a pszichológiai gátlások minden faját áthidalja: mivel a Viagra gondoskodik az erekcióról, nincs rá mentséged, hogy ne élvezd a szexet; ha mégsem, az a te hibád.

A szabad társadalmakban a szubjektumok tapasztalják a sürgetést arra, hogy kötelességszerűen "jól érezzék", hogy valóban "élvezzék" magukat. Ennek következtében vétkesnek érzik magukat, mert képtelenek boldogok lenni. Azt gondolom, hogy a felettes-én fogalma pontosan azt a köztes övezetet fémjelzi, melyben az ellentétek átfedik egymást: az a parancs, hogy élvezd a kötelességed teljesítését, megfelel annak a kötelességnek, hogy élvezd magad. Hogyan tudunk ebbôl az ördögi körbôl kitörni? Kutatásaimat erre a kérdésre fogom összpontosítani.