A MI mutánsaink avagy mennyi Kubrick keresendõ egy MIben?

Hogy Kubrick szándékai szerint milyen formát öltött volna utolsó filmje, azt legfeljebb a túlnani filmszínházban lesz alkalmunk láthatni. Amit viszont az itteniekben lehet látni a rendezõ-páros terveibõl, szintiszta spielbergi termék. Az elõkészületek, a hosszas telefon- és telefax-kapcsolat révén kirajzolódó koncepció egy nagy, közös mû lehetõségét igérték. Ám ami sikeredett, az éppen azt a bizonyos valamit nélkülözi, amitõl Kubrick munkái magasan kiemelkednek a mozgóképipari termékek tömegébõl.
Bár elmondása szerint Spielberg úgy érezte "hogy Stanley /Kubrick/ valójában nem halt meg, mivel velem volt a forgatókönyv írása és a film felvétele során" (Sight and Sound 2001/9.), ezt a filmet elnézve nyilvánvaló, hogy korántsem volt zavartalan a túlvilágról érkezõ telefaxok vétele. Kubrick késõi mûveihez képest különösen éles a kontraszt: e film rendezõje a való világ meglehetõsen tagolt domborzatából fõként az érzelgõs játékok hegyeit észleli. ( Nomen est omen /Spielberg = játékhegy/). Pedig a MI majdani mutánsai(nk), ezek a magasfokú intelligenciával bíró lények éppen az érzelmek kérdését vetik fel példátlan élességgel.
Az érzelmekrõl - szokásos filmes elõfordulásuk alapján - egykönnyen vélhetõ, hogy a hollywoody hiedelemvilágban elõforduló fûszerek, melyeket a könnyek hathatósabb fakasztására adnak alkalmat. Ennek a melanzsnak az újabb keletû térhódítását a szociologikus és historikus színezetû magyarázatkísérletek a racionalizálódásra, a világ "varázstalanodására" (Max Weber) adott reakcióként szokták értelmezni. Az agykutatás újabb eredményei azonban az érzelmek új értelmezésére vezettek (Detlef Linke). E szerint nem pusztán szentimentális szemlélõdésekre alkalmat adó érzületekrõl van szó, hanem életfontosságú képességrõl: az érzelmek az agyi alrendszerek jelzéseinek szintézisébõl születnek és a magatartás orientációját hivatottak megadni.
A jövõre nézve ez azzal a következménnyel járhat, hogy MI majdani mutánsai(nk) nem pusztán járulékos elemekként, aféle dekórumként, hanem magas inteligenciájuk magától elõálló képességeként tanusítanak érzelmeket.
Alighanem e lehetõség felvetése miatt figyelt fel Kubrick Brian W. Aldissnek a film alapjául szolgáló, A szuperjátékok kitartanak egy nyarat címû elbeszélésére (magyarul: Galaktika 42/ 1981.). A novella világában - akárcsak Kaliforniában - örök nyár van, és makulátlan mûkavics a kertben. Az édeni helyrõl aztán egy ponton kiderül, hogy illúziótechnikai tünemény: a "többi közé beékelt lakásnak nem voltak ablakai: senki sem kívánta látni a túlzsúfolt külvilágot." A sci-fi reál vagy noir vonulatába sorolható mûben egy olyan környezet sejlik fel, amelyben alapvetõ emberi képességeket a túlnépesedés következményei szorítanak szigorú és intézményes korlátok közé. A lottón nem vagyonokat, hanem egy gyermekek világra hozatalának engedélyezését lehet nyerni. Aldiss a mûfaj bevett, futurooptimista közhelyeit - "mindenkinek meglesz rá a módja, hogy saját házában élvezhesse egy Einstein szolgálatait" - kifinomult iróniával ellenpontozza ("emberszolgánk áldás lesz, hiszen minden kérdésre válaszolni fog, és a legunalmasabb társalgás sem fogja untatni"). Hõseirõl adott jellemzései metszõen pontosak: "egy korábbi és kevésbé kifinomult nemzedék - a szemüktõl eltekintve - finom embereknek tartotta volna õket. Elegáns karcsúságuk - egy ártalmatlan élõsködõ szalagféreg, amely lehetõvé teszi a gazdája számára, hogy 50 százalékkal is több ételt vegyen magához, anélkül, hogy féltenie kellene az alakját."
A történet tengelyében itt is ugyanaz áll, mint a filmben: a MI-gyereknek "anyjához" fûzõdõ kapcsolata; érthetõ, és viszonzatlan vonzódása hozzá. A nõ részérõl pedig - ugyancsak érthetõ, önkéntelen szeretetgesztusakkal tarkított - viszolygás. A természetes és a mesterséges állandó egymásbamosódásának és szétválásának hol lazább, hol erõsebb feszültsége kezdi ki és bomlasztja fel - mind az irodalmi, mind a filmbeli változatban - ezt az évszázezreken keresztül kondicionált kapcsolatot.
A MI-gyerek érzelmei valóságosak; átéltek és reflektáltak. (Az elbeszélésben nem szembesül sorozatban gyártott társaival; tudatában van mesterséges voltának.) MI-macijával folytatott dialógusa során megkérdi tõle: - Hogy tudja az ember megmondani, mi a valódi, és mi nem? Mire azt a választ kapja, hogy "senki sem tudja, mit jelent valójában az, hogy 'valódi'."...
Spielberg szentimentális filmje fel sem veti a mesterséges intelligencia érzelmi problematikáját, a benne rejlõ fejlõdéslehetõségeket. A MI-kisfiú érzelmeit merõ programként láttatja, változatlanul, fejlõdésképtelenül "futtatja le" - bombasztikus szentenciákkal felvirágozva ("Elindultál, hogy valóra váltsd álmaidat, amit gépek még sosem tettek.").
Magasröptû és mélyreszántó szofizmák amúgy is szép számmal akadnak a filmben ("a történelemben mindennek megvan a lenyomata; egy nap az örökkévalóság ; te vagy az emberi nem élõ emlékezete..".). Ezek hivatottak enyhíteni a szellem (és a rendezõtárs) hiánya következtében elõállott helyzeten. Éppoly funkcinonálisak, mint az érzelmek - olykor dramatikai funkciót töltenek be, de leginkább merõ szinezékként szolgálnak.
Mivel "a jövõre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövõt" (Soros György), jövõnknek nem tenne jót, ha a MI-problémánk ennyiben maradna. Az ilyes tudományos-fantasztikumnál már a tudomány is képes volt tovább tekinteni, amikor is köreiben felvetõdött, hogy a mesterséges intelligencia magas fokának elérése esetén emberei jogokkal kell lesz felruházni - a gépeket. S ha már fennáll jogaik lehetõsége, miért zárnánk ki azt, hogy érzelmeik lehessenek, s hogy ezek akár fejlõdhessenek?!