(Egyszer volt:) Közjáték
(A KIMONDHATATLAN, AMINT ELTÜNIK VAGY MEGMUTATKOZIK)

Tájainkon mostanság mind gyakrabban tûnnek fel különféle egyedülálló képzõdmények, olyan jelenségek, mûvek és mûfajok, melyek példa nélkül állnak. Nem vadul másolt vaknyugati termékek, nem is a "hagyomány"-nak nevezett áporodott ábrándvilág kigõzölgései, hanem az e helyt és ez idõket érzékenyen élõ kor- és honfitársaink felszabadult alkotómunkájának gyümölcsei. Általuk az átalakuló rendszerek réseiben rendre olyan kezdeményezések bontakoznak ki, amelyek kitágítják maguk körül a valóságos és a képletes tereket. Nem egyedi, elszigetelt esetek ezek, hanem sorozatosan jelennek meg, és jótékonyan megváltoztatják azt a közeget és környezetet is, amiben fellépnek. A TV 1-en egy ideje rendszeresen látható Közjáték ezek egyike.
A sorozat egyes epizódjai az amúgy végeláthatatlanul hömpölygõ elegyes adásfolyam szigeteit, sajátos megszakításait: szünetjeit jelentik és jelenítik meg. A sorozat óraütésre emlékeztetõ hangszignálja is ezt jelzi. Amiként - egykor - az órák ütései is egyszerre jelezték az idõ (számszerûsített) múlását, és szakították meg - zengõ hangon - az amúgy tagolatlanul múló idõfolyamot.
A Közjáték készítõi számára is - a képfolyamban megjelenõ - idõ az egyik feladvány. Egyrészt kontextuális kötöttségüknél fogva e darabok az adásidõnek nevezett posztmodern turmixba ágyazódnak. A katódsugárzásban sütkérezés szokásainak szociológiai szemléletû megközelítése mentén e mûsorok valóban alkalmasak arra, hogy a legkülönbözõbb nézõi reakciókat váltsák ki. Éppúgy tekinthetõek anarchikus elidegenítõ akcióknak, mint nem középiskolás fokon kivitelezett felvilágosításnak. Elsõdlegesen afelõl, hogy a közvetített képvilág mégsem feltétlenül oly egyöntetû egyveleg, mint amiként azt a különbözõ adók nézõik szemébe szeretik hinteni. Tekinthetõk továbbá tanításnak - az egyszerû ismeretterjesztéstõl kezdve akár az igehirdetésig menõen. (Magam is - igaz, hogy nem "adásban", hanem kazattára gyûjtve, összefüggõen láttam - tanultam belõlük; nem egynek a szövegét nem /vagy nem eléggé jól/ ismertem.)
A feladat másrészt a képek megszokott egymásrakövetkezési idejének és a másként múló idõben fogant szövegeknek a szervesítésébõl adódik. Ami nem ilyen vegytisztán, hanem a közegek egymástól eléggé eltérõ elvontsági szintjeinek feszültségeitõl áthatva jelenik meg. A "mûfaj" újdonságát a rövidségbõl adódó követelmények alapozták meg. E pár percekre - az "egyperces" zen és egyéb történetek kivételével - a nagy, történethordozó irodalmi formák nem alkalmasak. Így a történetek (szöveg)vázának a képfüzérrel való töretlen találkoztatása sem történhet meg a vágóhelyek varróasztalain. A kétfajta szellemi metszet (szemlélet, kultúra, világ), a technografikus képek konkrét részletgazdagságának és az írott - irodalmi ill. filozófiai - szövegek tömör és elemelt távlatú találkozásaihoz a Közjátékok kitûnõ alkalmat kínálnak.
Mivel a keretek eléggé körülhatároltak, a különbözõségek is elég markánsan megmutatkoznak. Alapjában véve kétfajta megközelítéssel találkozhatunk, s a lelkek elválása - mindennemû egyéb minõségkülönbség ellenére - végül is a szövegek szellemének (üzenetének, súlyának, sajátságának ) elfogadásán, ill. elvetésén múlik. Ez pedig az alkotói magatartásból fakad, és - miként azt a példák mutatják - legalább annyira a szellemi, mint az erkölcsi összetevõjén múlik.

FENSÕBBSÉGES FÉLREÉRTÉSEK ÉS KISIKLÁSOK

Az általam látottak közül két olyan film-füzér volt, melyekben a rendezõ vagy nem tudott mit kezdeni a szövegek szellemével, vagy eleve ürügynek szánta valami egészen másnak a demonstrálására. Ez történt Kahlil Gibran, a nagy keresztény arab gondolkodó szövegei esetében, melyeket Dettre Gábor rendezõ használt fel közjátékaiban. Felhasználás helyett tulajdonképpen helyesebb lenne az "élt vissza" fordulattal élni, ez ugyanis nemcsak a szövegekre, hanem az elõadójuk személyével szembeni eljárásra nézve is hívebb leírás. Az "amerikás" magyar Kathleen Gati ugyanis minden igyekezetével azon van, hogy hûségesen és kellõ átéléssel közvetítse Gibran gondolatait. Ebben azonban - önhibáján kívül - eleve akadályoztatott. Ugyanis ajkait a hangok egy nem létezõ - amerikai angol akcentussal megszólaló - magyar dialektusban hagyják el, amit egy (magyar) magyar nyelvhez szokott fül tulajdonosa aligha képes másként, mint harsány kacaj vagy részvétteli szánalom mellett elviselni. Ez, A próféta cím alatt futó mû - vélhetõen a rendezõ fel nem dolgozott gyermekkori sérelmeinek köszönhetõen - egy tanterem falai közt jelent meg. Az - egyébként szikár szépségû - Gibran-szövegekkel küszködõ hölgy pedig tanító(nõ) szerepében tûnt fel; magányos vívódásában csak két monitor állt mellette - technikai ornamensként. E darabok vélhetõ célja a tanításnak és a tanítónak a megsemmisítõ erejû karikírozása lett volna. Anélkül, hogy a szándék minémûségét itt taglalni törekednék, azt mindenképpen meg kell állapítanom, hogy az erre alkalmas közeg és szöveg kiválasztásában a rendezõ éppúgy hibázott, mint a kivitelezésben.
A Hérakleitosz töredékeivel dolgozó Wahorn András filmjében már szinte a teljes videotechnikai eszköztár felvonul. Láthatóak itt szokásos el- és áttûnések, látszólagos fejlevágások, megtévesztõ tükrözések, késleltetett mozgásfázisok legyezõszerûen kinyíló fényei. Továbbá táncosnõk topánkában, tûz elõtt és mögött, kellõen vetkezetten és keletiesen. Mintha egy holtában elektronikusan feltámadt Kamara Varietében. De legfõképpen a feledhetetlen - mert folyvást egy húron hárfázásra képes vagy kárhoztatott - Esztergályos Cecilia van jelen, aki a filozófus(ok) femme fatalját hivatott megjeleníteni: hol enmaga kifestése közben, hol egy kutyácskával édelegve, vagy egy seprõn (?) repdesve. Mindeközben a tõle megszokott turbékoló hangon adva elõ a filozófus súlyos mondatait. Akinek megértésében a mélyreszántóan magasröptû és fensõbbségében követhetetlen rendezõ mintha csak egyetlen mondatig jutott volna: "A fent és a lent ugyan az". Ezt láthatjuk és hallhatjuk mindahány részben, különféle kiszerelésben. A részletek nem érdekesek. Ha ugyanis minden mindennek megfelel, akkor nincs mit megkülönböztetni. Egyik mondatot a másiktól, vagy egy képet a következõtõl. Akárcsak Wahorn egyéb munkáiban, itt is a tapéta-elv mûködik: a rendelkezésre álló helynek és idõnek minél színesebb és minél esetlegesebb mintákkal való kitöltése. Szöveg és szellem itt nem jön szóba; az infantilis hullámhosszra hangolt újsemmit már nem takarja naiv festõi báj. Az eféle kultúrklipek áterotizált, üres héjában csak a hûlt hely és hideg gépiesség fér meg.

PÁRHUZAMOS PÁLYÁK TALÁLKOZÁSA

Pedig vannak más lehetõségek. Amikor egy tömörségében felülmúlhatatlan rövidségû történet "képre kap". És e különös keresztezõdés mindvégig megmarad annak, ami: abszurdnak. Ez történik Szikora János Zen történeteiben. Méghozzá minden egyes részben másként, új és új invencióval. Trükkök és kíntornák nélkül, feketén-fehéren. Egyszerûen és mégis elemi erõvel. Pedig itt is ellenáramlatok egyidejû, egymást át-meg átjáró megmutatása történik. A történetek alatt hol csak falfelületek és faliképek látszanak, hol pedig egy az elbeszéléssel párhuzamosan futó, de attól egyre inkább elváló történet hétköznapi színtere - klasszikus kórusrészletekkel és operaáriákkal színezve. Nem a szövegek szolgai követése folyik, hanem - a csan/zen ellentmondásokon, csattanókon át megnyilatkozó szellemének megértésébõl fogant - autentikus mûvek ezek. A Csakugyan? és a Hatalmas hullámok címû történetekben pedig az abszurditások szendvicse még egy vastag "irodalmi" szelettel tetézõdik: az elõbbi elõadója Esterházy Péter, aki a távoli történet elhangzása alatt egy közeli közértben rója a beszerzés köreit. Az utóbbbi - amúgy a megvilágosodás útját bemutató - tantörténet pedig Nádas Péter hangja közvetíti, akinek a darab végén egy különös keresztformával összeúsztatott arca is megjelenik, ám az elbeszélés alatt mindvégig egy testes ismeretlen masszírozása látható. Miniatûr mestermû a Zen dialógus címû záródarab, kitûnõen kiválasztott gyerekhõseivel, képeivel, színtereivel és mellékszereplõ - a végig kukaközelben láttatott Mester/apát?,tanító?/ - alakjával.
A KVB (Közgáz Vizuális Brigád) Hrabal-feldolgozása eszközeit tekintve az elõbbi erényeiben osztozik, bár egészében véve szerényebb eredménnyel járt. Idõnként amatõrmunkának stilizált kocsmaképek alatt Hrabal vallomásai hallhatók, az illuminációról, a másnapok mélységeirõl és mindenféle másról. Különféle tárgyak és emberek tûnnek fel, a köznapok képes költészete, fakult fényképekkel és kedves részletekkel, az Öreg Bölcs szavainak kíséretében. Szöveg és kép szinte mindvégig szigorúan párhuzamosan fut, gondosan egyazon távolságot tartva. A szó a kép reflektív kísérõje - avagy az utóbbi az elõbbinek kép-ernyõje, képzeleti segédlete, ami kétségkívül korrekt, noha kissé egytónusú végeredményre vezetett. A Simone Weil szövegeit felhasználó Jókai Lóránt közjátékai jelenítik meg a párhuzamos megközelítés másik végletét. A század e nagy francia misztikusának - felénk Pilinszky Jánosnak köszönhetõen széleskörûen ismert - szövegeivel való szembesülés kísérletében a rendezõ alig ment túl a megzenésítésen. Weil költõi sûrûségû és nemritkán paradoxonokban kicsúcsosodó gondolatai ezekben a darabokban a széplelkûség megannyi kellékével járnak együtt: vannak itt csillámló víztükrök, szaggatottra lassított szárnyalású sirályok, a teljes hátteret betöltõ black box-lobogások. A közkeletû romantikus kép- és eszköztár szinte katalogikus bemutatásra kerül: kitárt ablakon át szüremlenek be a világ zajai, nehéz ajtók nyílnak és csukódnak be elõttünk, labirintikus lépcsõházak útvesztõibe vezettetünk, reneszánsz arcokba révedünk. A túlontúl hosszú és hihetetlen tömörségû idézetekhez olykor ellentpontszerûen kötött képek sem könnyítik meg a megértést. (Különösen nem olyan pillanatokban, amikor a járókelõk lassított hömpölygése, akárcsak a zenekíséret egyértelmûen a Kuyaaniskatsit (Kizökkent világ) hívja le emlékeinkbõl!) Az eredményben az is közrejátszott, hogy a rendezõ nem vette eléggé tekintetbe a közegek különbözõségébõl elkerülhetetlenül adódó távolságot, sem a távolságtartás követelményét.
Sokkal szerencsésebbnek bizonyult Sülyi Péter Rilkének egy fiatal költõhöz írott leveleibõl készült munkája. A Rilkét kitûnõen megjelenítõ és elõadó Rátóti Zoltán belsõ beszédeként elhangzó szövegek keletkezésük környezetében jelennek meg. És e Közjátékok - a levelekben is elhangzó intést követve - a természet tanulmányozását végzik és tanítják. A - Szabó Gábor által - mértéktartóan, és számos apró szépséget érzékeltetve fényképezett erdei képek közé olykor a gyermek, a katonaiskolás Rilke feledhetetlen hangú "körtemuzsikával" és átható magánnyal átszõtt emlékképei metszõdnek. És közben mindvégig R.M.R. hihetetlen szépségû és metszõen éles mondatai hallhatóak, szikáran adagolva, túlcsordulástól menten. ( Mindebbe még a szövegértés és -értelmezés küzdelmeinek megvallása is belefér, ami nemhogy elvenne, hanem erõsíti a munka hitelét.) Figyelmes és alázatos követése ez egy kivételes szellemnek, akibõl és amibõl a manapságoly ritka szívmelengetõ emberség árad. Itt hangzik el az a mondat, ami akár a Közjátékok mottója is lehetne mindazok számára, akiknek szemei a szokásos napesti semmihez vannak szokva: "Szeresse bennük az élet egy idegen formáját!"
A Rilke-darabok stiláris együntetûségénél jóval elegyesebbre, de annál nem kevésbé jól sikerültek Grünwalski Ferencnek Kálnoky László költõi szövegeire komponált Közjátékai. A rendezõ egy dramaturgiai "segédegyenest" választott: egy öreg embert, akinek legesendõbb napi életmozzanatait követi és járja át Kálnokyval. Mértékletes és szép képek (felezett és szimetrikusra tükrözött víztükrök, felcsapó, freezelt hullámok, és mások) váltják a szintiszta reáliákat. A végközeli számvetés nézõpontjáról vissztekintve tûnnek fel az emlékek, jelennek meg az arcok, a tárgyak, a tények; úgy, ahogy a költõi távlatban is látszanak.

A MÛFAJ MAGASLATAI

A Közjátékok közül kiemelkedik és szöveg és kép kapcsolatát is példásan oldja meg Enyedi Ildikónak Füst Milán szövegére készült mûve. Balassa Péter már szólt e film erényeirõl, ezért csak néhány megjegyzésre szortkozom: Enyedi filmje "arab hómezõivel", archiv anyagok, különbözõ helyek és idõk egybeolvasztásával megelõlegez egy mûfajt - és ennyiben "technikai" finomításra szorul. A felhalmozott képanyag ugyanis a jövõben - már most mûködõ computertechnikáknak kösszönhetõen - szabadon komponálhatóvá, és képelemként (pixelenként) illeszthetõvé lesz, aminek révén aztán tetszõleges és tökéletes párizsi pázsitokon sétálhatnak pingvinszerû képmásaink. E posztmodern pillanat küszöbén állunk. Forgács Péter Wittgenstein Traktátusának mondataira épített filmje e mûfaj - egyébként önmagában is megálló - mestermûve. Olyan meditatív jelegyüttes, melyet akár a végtelenségig lehet (újra)nézni, hallgatni, és láttán (vagy felette) merengeni. Különbözõ rétegei oly szerves egésszé állnak össze, amire kevés példát találunk a környezõ képáradatban. A film különbözõ szólamai, a szövege, hang- és képsávja, valamint az ezekben felbukkanó és eltûnõ majd visszatérõ témák és motívumok lassan lüktetõ együttese lenyûgözõ egésszé áll össze. Miközben mindegyik rétege egyenrangúan van jelen. Noha a darabok Wittgenstein neve alatt jelennek meg, és a tõle származó mondatok alkotják a szöveget, egyszersmind vissza is vonódik minden elhangzó kijelentés. Hisz az "Amit a kép ábrázol, az a kép értelme."- állítás jegyében minden szó fölösleges. "A tárgy egyszerû." Nincs szükség értelmezésre, ellentmondásra, kérdésre vagy kifejtésre. És e közeg valóban alkalmas arra, hogy mégis megjelenjen a képek ábrázata, kiderüljön a tárgyak fokozhatatlan összetettsége, és ne csak az legyen "lehetséges, ami elgondolható", hanem - mint minden mûvészetben - annál valamivel több is. A kitûnõen kiválasztott és a megfelelõ helyeken elhangzó mondatok mellett a képsáv "talált tárgyai" az igazán erõteljes hordozói ennek a mûnek. A rendezõ Privát Magyarországában és egyebütt látható félévszázados amatõrfelvételek a korabeli idõt emelik be ebbe a jelenbe. Az egykori édes és kevésbé édes élet kellékei és szereplõi láttán egyenesen az idõ elmosódott arcába tekintünk. Tudat alatt tudjuk, hogy ezegyszer nem megrendezett vagy "élõ" adást látunk, fagyasztott vagy valós idõben, hanem valami voltat, ami valóban ilyen volt. Túl az ezenközben támadó elégikus érzéseinken, amit Szemzõ Tibor távolról felsejlõ zenéi is felerõsítenek, itt minden mozgókép titkos tárgyával, az idõvel állunk szemben. És ezen a ponton válik teljessé kép és szöveg találkozása. Wittgenstein mondatai ugyanis mintha már eleve egy túlsó távlatból érkeznének. (Ezt is jótékonyan megtámogatja Szemzõ szikár szövegmondása.) Egy-egy mondat hangzik el, nagy közbensõ csöndekkel - úgy, ahogy Wittgenstein az Elegyes észrevételekben maga is kivánatosnak tartotta - Az én mondataimat lassan kell olvasni. - ellenpontozva vagy erõsítve különös varázsú képekkel és zenével, szakadozott szegélyek között. Úgy, ahogy valójában vagyunk - az infraéleten túl, az ultrán még innen.
Végül egy vallomás: az elsõ - és számomra bizonyos tekintetben azóta is fölülmúlhatatlan - közjátékot számomra El Eini Sonjának a Pilinszky szövegeire szerzett mûve jelentette. Benne a fennhangon elhangzó szavakat a süketnémák jelbeszédével is követhettük. Szellemi helyzetünk példázatát szemlélhettük benne: süketek, vakok és némák - különféle kegyelmek révén - mégis megtörténõ egymásra találását és megértését.

1992