Mindaz, amit látunk

Mindaz, amit látunk, másképp is lehetne. Forgács Péter kitûnõ Wittgenstein-filmjének kulcsmondata kereng már jóideje a fejemben. Nem szolipszista szemlélõdésgyakorlatok közben, hanem a legkülönfélébb helyzetek és képek láttán merül fel akaratlanul is. (A filmben Wittgenstein különbözõ írásaiból kölcsönzött kijelentések hangzanak el, illetve jelennek meg felirat formájában, miközben az évtizedekkel ezelõtti "privát Magyarország" amatõrfilmjeibõl gondosan összeválogatott és a szövegekkel szinte mindvégig szembefutó képeket látunk. És az egykori látvány - Szemzõ Tibor kitûnõ zenéjétõl kísérve - folyamatosan tudomásunkra is hozza, hogy mindaz,amit látunk, nemcsak lehetne, hanem meglehetõsen másként is való. Amihez még azt sem kell feltétlenül tudnunk, hogy esetleges pillanatokban filmre fagyott hõsei mint végezték Auschwitzban, a Don-kanyarban, vagy más másutt.)
A filozófus évtizedekkel ezelõtt leírt lakonikus mondata mai tapasztalataink tükrében teljes távlatában tárul fel. Sõt: folyvást megújuló belátások sorozataként élhetõ át. A kijelentés képletes lencséjébe nézve egyrészt láthatjuk közel s távoli környezetünk kétséges komolyságát, vérrel átszínezett paródiáit, az únt történetek új zászlók alatt elkövetett reprízét. Másrészt e mondat a nyomasztó körülmények közepette is megvilágítja lehetõségeink tágas terét: szabadságunk szigetvilágát, mely teremtõ ténykedéssel szakadatlanul tágítható. Szétszórt és elválasztott törekvései között az összeköttetések gazdag hálózata hozható létre. Távolesõ tájai, még alig feltûnõ tényei és leleményei maholnapi életünk szigettengerévé fejleszthetõk.

A tanácstalanság tájai

Mediatizált tények tolonganak körülöttünk. Minden jelen van és minden egymás mellett mutatkozik. Az eligazodás nem egykönnyen letudható és újra meg újra elõálló feladat. El is buknak rajta sokan, miközben rég lejárt vagy vadonatúj vadnyugati receptek útmutatását követik, a beszûkített látómezõ otthonosságában, vagy éppen krómozott szemellenzõkkel felszerelkezve, kételytelen menedzserkozmoszban mozognak. Magabízásuk mindenféle elemekkel tûzdelt és erõdített mentsvárai mögött többnyire hamisítatlan tanácstalanság honol. Ami némiképp érthetõ is, hiszen az elrendelt egység helyett hirtelen egy komplex és nem egykönnyen kiismerhetõ teljességben kell tájékozódni. Amelyben sötét és a világos végletek helyett a színek, a fények és átmenetek végtelenje uralkodik.
Állapotaink Nagy Átalakulása természetesen jelentõsen közrejátszik mindebben. Melyrõl ugyanakkor aligha gondolhatjuk komolyan, hogy valóban mindent átfordít valami nagyon mássá. Mindaz, amit változni látunk, majdan méginkább mint most, mozgólépcsõmódra megy tovább. Töretlenül haladó, technikailag tökéletesedõ tohuvabohu. Minden mozgásban van alattunk, és menni látszik köröttünk, ezért aztán nincs is különösebb jelentõsége annak, hogy honunk, és vele mi magunk, éppen hol, melyik lépcsõfokon tartózkodunk. Oldalvást kitekintve majd minden fokról ugyanaz látszik: élénk színekben játszó másodlagos médiatáj: az elektronikus ecsetvonások egyetemlegessége, olykor helyi színezettel tarkítva. Fel- és elfelé nemigen emeljük tekintetünket. Noha eljövendõnk szemrevételezését nem zavarja már a kelet-nyugati kötélhúzás. Ideje lenne hát ismét feljebb emelni a fõket! És talán a liberális társadalomtechnikusok látókörén kívülesõ tárgyakról is elmerengeni! El kellene tûnõdni, nemcsak társulásunk, egyébként elengedhetetlen, napi teendõin, elhárítandó veszélyein, demokratikus technikáin, hanem mindezek mellett emelkedésünk értelmén, netán közösen reménylett eszményeink és lehetõségeink körén. Mert afelõl, hogy haladásunk hová is vezet, mélységes tanácstalanság támadt. Nemcsak a kényelmetlenebb keleti kiszögelésekben, hanem minden égtáj alatt. Ama Emelet, vagy Felsõbb Szint, ahová menendõk lennénk, korszakos ködbe borult. A minap még az Igéret Földjének igéreteivel kecsegtetõ kilátásai, a technikai fejlõdésbõl fakadó Kánaán képzete veszélyeinek tudatosításával arányosan veszít erejébõl, a szociális utópiák szétfoszlásának viharos sebességérõl nem is beszélve.

A jelen tudományának kemény magvát képezõ fizika újabb felfedezései és belátásai arról tudósítanak, hogy az elõbbinél jóval kevésbé képletes magaslatok is másként mutatkoznak: ez az ég, ami a fejünk fölött magasodik, korántsem "leírható", megoldott kérdés, és tartogat még néhány meglepetést. Nemrégiben például Douglas Richstone és John Kormendy az Astrophysical Journalban közzétett egy tanulmányt, melyben arról számolnak be, hogy a tõlünk mintegy harmincmillió fényévnyire levõ NGC 3115-ös galaxisban olyan fekete lyukat fedeztek fel, amely akár egymilliárd (!) napot is magában foglalhat. (Ez az eddig vizsgált "fekete lyukak" százszorosa!) Az ilyen és ehhez hasonló felfedezések, és nyomukban a természettudományos világkép várható átrendezõdése széleskörû tanulságokkal szolgálhat. Az univerzum relativista szemléletén iskolázott tudásunk éppúgy ki van téve a tudomány reletiváló hatásának, mint minden más tudásterület. Mindaz, amit látunk, nemcsak lehet másként, hanem többnyire másként is van. így aztán minden amellett szól, hogy még kevésbé higgyünk a szemünknek.

Támpontok a tájékozódáshoz

De hogyan tájékozódjunk? Hogyan hatoljunk át a tények tolakvó televényén? Hová szegezzük szemünket ebben a képözönben? Az érzékeinket érõ kihívások efféle kérdéseket vetnek fel. És megoldásukhoz nem feltétlenül az ismeretelmélet ingoványain keresztül, még kevésbé az elodázásuk révén juthatunk. úgy tûnik, egyetlen mentvárunkként, magasabb mentális mûveleteink iskolázói: a teremtés mûvei maradnak. Mindazon mûvek, amelyek akár a régmúltból, akár közvetlen közelrõl szólnak hozzánk és mondanak valamit, a teljességrõl tudósítanak: kozmikus arányokról, kilátásokról és vonatkozásokról - még töredékesen, fragmentumokban is.
Egyedül a mûvészet érzékletes mezeje képes még mélységérzékelésünk képesítésére. Csak szellemformálta mûvekkel való találkozás tud képessé tenni az élhetetlen feltételeken való felülemelkedésre, a súlyok és hangsúlyok érzékelésére - és tud mindennemû, alkotó emberi tevékenység érvényes paradigmájául szolgálni. Hosszan tartó (ki)képzése révén sajátíthatjuk el az elfogadandók és elvetendõk latolgatását, a megkülönböztetés képességét, arány és mérték érzékelését. A mûvekben többnyire talányosan, olykor az alkotói szándéktól függetlenül fellelt kifutópályák, a szellem ezerágú felszállóáramlatai eféle tanulságokkal is járhatnak. Ez pedig napi eligazodásunkat is segítheti: tudatosabban törekedhetünk a környezõ kaotikum áttekintésére, a feltupírozott hírek és hatások elhárítására, sõt akár az érzékeinket tudattalanul érõ támadások távoltartására is. Az ilyen, egyszerre tisztázó, hárító és teremtõ gesztusok révén talán közös ügyeinket illetõ kilátásaink is igéretesebbé válhatnának. Egyuttal alábbhagyna hatalom és gazdaság keleties komplexusokkal szinezett kultusza. Lewis Mumford A város a történelemben címû korszakos könyvének újraolvasása legalábbis megerõsített ezirányú gondolataimban, mert azt írja: "...kialakulóban vannak a hatalomgazdaságról egy életgazdaságra való átmenetnek az elõkészületei. Mihelyt végbemegy az alapvetõ eszmék és célkitûzések átorientálódása, amikor mûvészetet és koncepciót viszünk be a városnak az emberrel kapcsolatos központi problémáiba, s eleven érdeklõdéssel fordulunk a létet körülvevõ kozmikus és ökológiai folyamatok felé, gyorsan követhetik ezt a fordulatot a szükséges politikai és anyagi átalakulások."