ORCUS NEONTÜZÉBEN (The Blade Runner)

A jövő, mint sci-fi passió

(c) Tillmann J.A.

1.

A Földtől távolodó rakéta tűzcsóvája a tér távolába veszve, a csillagok fényével válik eggyé. A térhajó útját követő szem az eget áttörő pálya íveként látja ezt a távolodást. Az egykor elérhetetlen régiót egy emberi létesítmény útja a távolság fokozatainak folyamatosságába fordította. Ezzel ég és Föld hagyományos képzetei és velük a tér tradicionális hierarchiája meghaladottá vált.

Az ember időről időre elhagyja a Földet, és fellép egy olyan térségben, mely évezredeken át az Ég nevet viselte és a Mennyek Országával látszott egynek lenni. Ezáltal az emberi lehetőségek új és eddig soha nem látott tágasságú tere nyílott meg, amely oly határtalannak látszik, mint a csillagos ég. Annál is inkább, mivel magának a hasonlatban álló csillagos égnek a megnyílása az, amiről itt szó van. Az emberi megismerés előtt ledőltek az utolsó földi korlátok. A távolság, a tér korlátja semmivé vált; leküzdése technikai problémának bizonyult, melynek fennmaradó nehézségeit majd a jövő emberének kell leküzdenie.

A tér hajóinak építtetői a földi élet megoldatlan gondjaira a távolok hajósaitól remélnek gyógyírt. A Föld szűkösségére, lakóinak ínségeire és összeütközéseire enyhet ígér a tér végtelensége. Az ember belső viharai, szélcsendjei és örvénylései elől menedéket kínálnak a távolok kimeríthetetlen mélységei. Az univerzum turistái előtt megnyíltak az első utazási irodák…

A kezdeti felindulás csillapultával mára már jobban kirajzolódnak a tényleges történés körvonalai. Egyidejűleg elmélyülnek a Földtől való elszakadás közben szerzett tapasztalatok.

Az ember fellépése a Földön kívüli térben évezredes vágyakat váltott valóra. Nemzedékek sokaságát vonzották a magaslatok, jóllehet csak egy ellenirányú erőről, a nehézkedésről lehetett egyértelmű tapasztalatuk. A tér alapvető hierarchiáját, melyet a Föld, a föléje boruló ég és a köztük honos ember térségei képeznek, a hagyományok mindegyike ismeri. És ismeri azt a vonzódást is, ami az embert a gravitációval azonos nagyságrendű erővel a magaslatok fölé emeli. Az is tudott, hogy e két erőtér az embert nem azonosképpen érinti. Ennek szem elől tévesztése éleszti időtlen idők óta azt a reményt, mely az embert a nehézkedés leküzdésére és az egek ostromára indítja. Erről a bábeli torony építésének története még Ikarosz legendájánál is meggyőzőbben tudósít.

Nemzedékek hosszú során át közvetítődött annak tudása, hogy az ég magaslatait az emberi ismeretek fegyverzetével lehetetlen bevenni. Ezzel párhuzamosan adódott tovább annak a belátása, hogy a magaslatok felé csak a halálon át vezet út. A halálhoz kötődő hagyományos képzetek az élet bevégződését térbeli átrendeződéssel hozzák összefüggésbe. Az élet köztes tartományából kihaló ember nemcsak életidejéből szakad ki, hanem maga mögött hagyja a téridő adott kontinuumát is. Ahhoz képest vagy "felemelkedik", vagy pedig a "mélybe" száll alá.

Különös módon a "fent" és "lent", az ember térbeli helyzete az élet és halál kérdésével még ma is együtt áll. Az ember Földtől való elszakadásának utolsó akadálya csak az élet végessége, a halál. Csak az élet veszélyeztetettsége, Földre utaltsága és az életidő korlátozottsága von áthághatatlan határokat a tér mélységei, az ég magaslatai irányába. Az emberi törekvések centrumában az élet határvidékeinek kiterjesztése és a magaslatok ostroma áll. A két hadművelet egyazon irányba folyik, ami arra mutat, hogy arcvonalaik egy ponton metszik egymást. A tér meghódításának kérdése az ember életidejének végességébe ütközik. A tér bejárhatóságát az utazók életidejének végessége korlátozza és határolja be. A távolság kozmikus dimenziójának kérdését élet és halál kérdése metszi át.

A terjeszkedés hadműveletei az Elérhetetlen Birodalmával kerülnek szembe. E különös régió határait koronként máshová helyezték, és már névvel illették. Néha az éggel volt azonos, máskor az ég felsőbb övezeteiben húzódott, olykor pedig a látszatok mögött sejtették.

Az Elérhetetlen Birodalmáról az tudható, hogy határai különös tükörből vannak; falainál az ember önmagával szembesül. Mindenütt jelen van; mérhetetlen távolságban húzódik körös-körül a Földön kívüli térben. Tájai felől még a fény sem hoz hírt; történései egy felderíthetetlen, évmilliókkal előttünk zajló jövőbe rejtőznek.

2.

Az Elérhetetlen Birodalmának határvidékére a gondolkodás és a képzelet vezet. Az előőrs többnyire gondolkodókból, tudósokból és a művészekből áll. Ridley Scott korábbi filmje, az Alien is erről a tájékról tudósított a kulisszák és kalandok sokaságán át zajló történetében. A távoli bolygón fellelt idegenben az ember végességének kérdése mintegy a fonákjáról öltött testet. Egy "tökéletes" organizmus, egy végtelen alkalmazkodó- és átalakulóképességű lény állt az emberrel szemben, aki egyszermind a pusztulás eleven tagadását is jelenti. Ám éppen ezért, az emberrel találkozván a halál testet öltött alakjaként lépett fel. A felvetett kérdéseket a film nem zárta le. A halál testet öltött rémképe nem lett eltörölve, csak kitaszítani sikerült. Ott bolyong valahol a térben, és várja újabb fellépését.

Scott következő filmje, a Blade Runner mintha az előzőben felvetett kérdés ívét folytatná: A meghódított világtér legkülső peremvidékein rendszeresített új robotnemzedék néhány tagja fellázad, és a Földre jön. Ezek az emberszerű lények, a replikánsok erősebbek az embernél; felszámolásuk egy különleges rendőralakulatra hárul. Az androidok Los Angeles (= az angyalok, a hírnökök) városában szálltak a Földre. Az égből érkezett lázadók életműködésük meghosszabbítására törekednek, ám emellett egy különös küldetést is teljesítenek, amit vezetőjük, egy démonikus tekintetű albínó tár fel egyik áldozatának, miközben William Blake America - a prophecy című verséből idéz: Fiery the Angels rose, / deep thunder roll'd around their shores, / burning with the fires of Orc. (Tüzesen kelnek föl az angyalok, mély dübörgés görög partjaik körül, Orcus tüzében égve.)

A film az expanzió nyomán átrendeződött hierarchikus teret mutat: a Föld a világtérben otthonos ember alvilágává vált. Los Angeles panorámája a film nyitóképeiben, gigantikus építményeivel, zöldesbarna félhomályával nem hagy kétséget afelől, hogy a szó konkrét, metaforikus és mitologikus jelentése itt összeért - Orcus birodalmába vezették tekintetünket. Egyre mélyebbre ereszkedünk alá az emberi létesítmények rengetegében, ahol füstködök homályosítják el az eget; ahol az építmények faláról gigászi méretű női képmások csábítanak: "új élet vár a külső világtérben…"

A film hőse, a Blade Runner először a replikánsok gyártóját keresi föl, aki piramis formájú gyára csúcsán, Fritz Lang Metropolisát idéző lakosztályában fogadja. A sárgás alkonyi fényben úszó oszlopcsarnokban a tulajdonos a teremtés celebrátoraként beszél az androidok új nemzedékéről, saját kreatúráiról. Az időtlen térben váratlanul a múlt kérdése is felmerül: "Ha hagynánk időt, hogy kifejlesszék múltjukat, akkor elvesztenénk a hatalmat fölöttük, mert saját akaratra tennének szert." A múlt szelleme és alakzatai ettől kezdve mind gyakrabban lépnek elő.

Az androidok genezise alászállásukkal vette látható kezdetét. Teremtéstörténetük folyása ugyan nem követi egészen híven az emberét, de nem is idegen attól. A film hősének velük való első találkozása majdhogynem paradicsomi: jelen van egy férfi és egy nő, és a kígyó sem hiányzik. Igaz, ez egy mesterséges darab; annak a kígyóbűvölő nőnek a háziállata, akinek a fejvadász először a nyomára akad. A kísértés sem marad el, noha nem a kígyó(bűvölő nő) lép fel kísértőként, hanem az androidgyáros szépséges titkárnője. A férfi nem maradt érintetlen a varázsától, és utóbb meghívja őt a kígyóbűvölés színhelyére. Ez a nem kifejezetten paradicsomi hely egy ópiumbarlang a kínai negyedben, ahol a kígyó gazdája is feltűnik. A fejvadász a kígyóbűvölő nyomába szegődik, majd beéri és lelövi. A nő haláltusája közben üvegfalak sorát töri át; kirakatok műhavát felverve, üvegszilánkok kilassított záporában úszik át egy vérfoltos replikánslétből a tiszta nemlétbe.

A különös haláltánc nyomán kezdetét veszi a fejvadász meghasonlása. Belső beszéde vívódó lelkiismeretének ad hangot, amely nem tud megszabadulni az ölés vádjától a replikánsnő "visszavonása" után. (A fejvadászok nyelvhasználatában a "visszavonás" jelenti az androidok megölését.) Mielőtt azonban elhagyná a tetthelyet, utánaveti magát a lelőtt nő társa, és leszámolásra készül. Éppen az utolsó pillanat józanságára szólítja fel, amikor az odaérkező titkárnő pisztolylövése leteríti.

Közben a megmaradt replikánsoknak sikerült alkotójuk közelébe férkőzniük. A jöttük értelmét faggató kérdésre lakonikus válasz érkezik: a halál gondolata vezette őket. Az androidok vezére életidejük kiterjesztését követeli alkotójától. Válaszában a gyáros az élet áthághatatlan törvényéről beszél, mely lehetetlenné teszi adott biológiai bázisán szabott idejének meghosszabbítását. Művét büszkeségének nevezi, akinél tökéletesebbet alkotni még a Biomechanika Istene sem képes. Alkotó és műve újra egymásra talált. A kreátor-apa atyai tanácsokat ad fiának, hogyan élje hátralévő életét, mielőtt eléri a vég. A teremtmény alkotójára lelt, az alkotó megtérő fiaként fogadja alkotását - tékozló fiúnak nevezi -; az egymásra találás csaknem teljes. A fiú megcsókolja teremtő-apját, majd lassan szétroppantja a kezében tartott fejet. A találkozás himnikus kísérőzenéje egy velőtrázó halálhörgés hangjaiba olvad.

A fejvadász eközben felfedezi a replikánsok búvóhelyét: egy pusztulófélben lévő palotában az androidvezér szerelmére talál, aki dühödt rémként támad rá, de vele is végez. Halálos vergődésében és rángásaiban mintha Siva, a rombolás és pusztítás sokkarú istene elevenedett volna meg. A visszaérkező replikáns még meghallja halálsikolyai elhaló hangját. Első ütközetükből a fejvadász fegyvertelenül és tört ujjakkal kerül ki. Kétségbeesett igyekezettel menekül, oromzatokon kúszva és kapaszkodva feljut a tetőre. Üldözőjénél közben kezdetét veszi az androidok különös haláltusája. Ennek során, hogy a kezét merevítő görcsöt feloldja, tenyerét egy vasszöggel stigmatizálja. A fejvadász már megmenekülése reményében tekint szét az eső áztatta tetőzeten, amikor újra felbukkan üldözője…

A lélegzetelállító hajsza váratlan fordulattal ér véget: az üldöző stigmatizált kezével a halál torkában vergődő üldözöttért nyúl, és maga mellé emeli. Másik kezében fehér galambot tartva, élete leszálló ágában utolsó szavait intézi társához: "Nem kis dolog félelemben élni, ugye? Pontosan ezt jelenti a szolgaság. Olyan dolgokat láttam, amiket az emberek el sem hinnének. Mindezek a pillanatok belevesznek az időbe, miként a könnyek az esőbe. Eljött a halál órája." Ekkor megmerevedik, és kezéből kilassított szárnycsapásokkal száll el a lélek madara. A fejvadász értetlenül mered megmentőjére: "Nem tudom, hogy miért mentette meg az életemet. Lehet, hogy utolsó pillanataiban jobban szerette az életet, mint előtte bármikor; nemcsak a saját életét, hanem akárkiét, az én életemet."

3.

Ridley Scott filmje a történet szintjén a film alig megy túl a szokásos sémák szerint felépített jövő idejű kalandfilmeken. Az üldöző és üldözött, a jó és rossz dualitásait azonban nem tartja meg, hanem pólusaikat egymásba oltja. Az androidok útját lázadásuktól pusztulásukig vezeti végig. Történetük az örök élet gyümölcséért folyó küzdelemmel veszi kezdetét, bár deklarált céljuk ennél homályosabb: csak “elég időt” követelnek alkotójuktól, ami kétségtelenül szerényebb óhaj az örök élet vágyánál, bár némileg silányabb is – noha éppen ezáltal áll összhangban a jelen reményeivel. Az androidok néhány vonása ugyanakkor bukott angyalokra emlékeztet. Az örök élet után törekedve áthágták határaikat, a tilalmazott Földre szálltak, és teremtőjük, az ember ellen fordultak. Alkotójuk – erősen korlátozott “mindenhatóságánál” fogva – nem képes követeléseik teljesítésére. A tökéletlen teremtőre lecsap a véges teremtmény bosszúja. Nem apagyilkosság az, ami történik, ahol a feltörekvő utód félretaszítja az útjában álló elődöt. Nem is haszonelvű kalkuláció húzódik meg e tett hátterében. Az indíték mélyebbről fakad: a lázadás legmélyén egy rettenetes felismerés áll, amely a végesség döbbenetéből ered. A pusztulásra ítélt teremtmény végességéért nemzőjét és teremtőjét hibáztatja. Bosszúja a létrehozás tökéletlensége ellen lázad. Ezért számol le azzal, aki életre hívta, de halhatatlansággal nem ajándékozta meg.

Különös felismerés bajnoka a fiú, amikor arra jut, hogy a tökéletlen létezés forrása eltörlendő, visszanemzendő a keletkezés előtti nemlétbe. Fonák felmagasodás ez az apai, teremtői magaslatokra. Egyetlen csapással torolja meg alkotóján alkotása tökéletlenségét: eltörli őt, és ezzel a helyébe áll. A tett hordereje felér a teremtér köreihez: a kiontott vér égbekiáltó. Az ég ugyan még nem szakadt rá, mégis minden megváltozott. A felismerés mámora eloszlott, a bosszú indulata kioltódott. Tettével és közelítő végzetével a tettes magára maradt.

Az androidok célpontja a földi paradicsom, örök életük elnyerésének lehetséges színtere volt. Ez a térség azonban valójában alvilág, amiről a film kétségkívül meggyőző képet ad. Ám azok számára, akik ezt az alsóbb világot lakják, ők betolakodók, akik ráadásul egy más világ tükrét, éles tükörcserepeit is magukkal hozzák. Alászállásuk története a Föld lakói és történetük szemlélői számára tükröt képez, melyben saját arcukat szemlélhetik. Az android robot évszázados emberi törekvések csúcspontja, a “tökéletes ember” megelevenedett szobra, az eszményi állampolgár és alattvaló, az ideális szerető, az embert felülmúló ember megvalósulása. Emberi vágyak szülötte ez a különös kreatúra; aki rájuk tekint, az újkor emberének bensőjét látja kivetülten és megelevenedve.

Scott filmjében két világ lép színre: világok kereszteződése és egymást áthatása zajlik. A megtorlás küldötte, a Blade Runner egyszerre őrzője az ember androidoktól védendő világának, és elszenvedője az odaérkező replikáns hírnököktől való – kétségeken át önmagához vezető – beavattatásnak. Mert az android hírnökök kétségkívül tudósítanak valamiről, aminek az alsóbb földi világ lakói híján vannak. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a két világ képviselői egymás felé közelítő útjuk metszéspontjára érnek, és összecsapásuk során ellentéteik kitolódnak.

A halálán levő android, miközben stigmatizálja egyik kezét, a másikba fehér galambot ragad, és megmenti a halálos mélységek fölött vergődő üldözőjét. A halálfélelem intenzitásában számára az élet mulandó volta más megvilágítást kap. Váratlan tette és az annak kíséretében feltáruló képek sora más szenvedéstörténetének jegyeit mutatja. Tettének rejtélyes indítékai ellenére a fejvadász előtt valamennyire feltárul sorsuk közössége: “Ugyanazokkal a kérdésekkel küszködtem, mint ő: Honnan jövök? Hová megyek? Mennyi időm van még?”

(1986)

Jegyzet

A film Philip K. Dicknek Elektronikus bárány címen magyarul (Interpress magazin, 1984/4-5.) is olvasható elbeszélése alapján készült. Címét és légkörét az amerikai irodalmi avantgárd nesztorának, William S. Burroughsnak azonos című novellájából merítette. (Ez az írás Küldönc címen jelent meg magyarul az Új Symposion 1981/197-199. számában.)

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Megjelent: ÚJ SYMPOSION, Ujvidék, 1987/5-6.; LÉLEGZET II. Budapest, 1987.; T.J.A.: Szigetek és szemhatárok. Későújkori kilátások. Holnap Kiadó, Bp.,1992.