Az erõ velünk. A Csillagok háborúja és az ami mitológia

Egy középkori japán traktátus a kardvívás mûvészetének három fokozatát ismeri: az elsõ az, amikor a támadás és a támadás észlelése között nem telik az idõ. A második fokozatát az jelenti, amikor a támadás és visszaverése között nem telik el idõ. A tudás harmadik és legmagasabb foka az, amikor egyáltalán nem telik idõ és a kard maga találja meg a célt. Ez a zen-buddhista harcmûvészeti munka jutott eszembe, amikor újra megnéztem a Csillagok háborúját. A két évtizede készült kultfilm a distancia jókora pátosza folytán mára más megvilágításba került. Számomra legalábbis a korábbinál jóval többet mondott eredetérõl. Elsõsorban Amerikáról, annak is keleti forrásairól. így feltûnt, hogy a lovagias diszletek ellenére a történet (lézer)kardforgatói nem Arthur király kései leszármazottai, hanem leginkább a szamuráj szellem követõi. Az a természetfölötti erõ ugyanis, amit megidéznek, és amire hagyatkoznak, személytelen. Nyugaton ilyen nem ismeretes; ez egy keleti koncepció. Persze szó sincs arról, hogy akár a szerzõk, akár a színészek szigorú kiképzést kaptak volna egy zen-kolostorban vagy egy kardforgató mester mellett. Ennek az erõnek a szelleme (vagy a szellemnek az ereje) mindenesetre - ahogy a filmbéli elválások során azt gyakran kívánják is egymásnak - velük van. A filmtrilógiát ezért példátlan népszerûsége folytán a keleti és a nyugati kultúrák keveredésének eddig legnagyobb hatású megnyilatkozásának lehet tekinteni.
Nem mintha erre korábban nem lett volna példa: a pop-buddhizmus a 40-es évektõl kezdve - olyan kiemelkedõ alkotók révén, mint amilyen John Cage - meghatározóan jelen van az amerikai szellemi életben. A kérdéses nem is a keveredés ténye, hanem a kimenetele: ezidõtájt - írja Detlef B. Linke, nemcsak szûkebb szakmájában járatos német agykutató - döntõ küzdelem zajlik a világkultúra alakításáért. úgy néz ki, mintha a napnyugati kultúra két fõ karakterisztikuma, az egológia és a technika teljesen fölébe kerekedne az Ázsiában kialakított életformáknak.

Lucas evangéliuma

esetében is úgy tûnik, hogy az egológia és a technológia kerekedik felül a Kelet szellemén. Filmjének forrásai, a mese, a sci-fi és a western közül az utóbbi, a nagy egókat, a magányos hõsöket termõ mûfaj a meghatározó. Ez képezi a trilógia kötõanyagát; egyúttal ez az igazán filmes, és teljesen az amerikai hagyományban álló összetevõ. Igaz, a vadnyugat ezúttal valahol a világûrben van, de a történet felütése a western alaphelyzetét intonálja: a kietlen vidék telepeseinek és egy világhódító birodalomnak a harcát. A peremvilági bolygó telepeseit a hagyományos dramaturgiai séma szerint lemészárolják, ezúttal ugyan nem portyázó bandák, hanem a Erõ Sötét Oldalára állt Birodalom különítményei. A világûrbéli western így megintcsak Amerika mítikus honfoglalásának történetét ismétli, akárcsak õsképe. (Sõt, nyíltan hirdeti a császári egyeduralommal szemben a Szövetség republikánus eszméjét, igaz, az alkotmányos királynõiség mesebéli, de politikailag correct díszítményével.) A szabad cowboyok itt ugyan a hightech páncéljában és a hadseregek között nyíló résekben portyáznak, de a világûr még tágasabb és fenségesebb is a prérinél. Még a kisvárosi szalon is megvan, igaz némileg transzformálódott: világvégi kocsmaként jelenik meg, melyben a különféle világok lényei iszogatják különféleképpen kábító italaikat. A kötekedés gesztusai és a konfliktus alakulása azonban már a bevett mûfaji mederben folynak. A coltok párbeszéde mellett ez esetben ugyan olykor archaikus kardpárbajokat is vívnak a kiválasztottak ("a vallás utolsó hírmondói"), de ez - a lovagi jelmezek, ill. az erõ megmutatása mellett - leginkább a technikai elemek ellenpontozására szolgál. (Ami nélkülözhetetlen is, hisz a hõsök paripái ezúttal másfélszeres fénysebességgel száguldnak. A megnövekedett távolságok, továbbá a komplexitás mgas foka folytán sasszemük is rendszeresen rászorul egy robot kémlelõ computerére...) Az "arisztokratikus", leszármazási láncon hõssé váló Luke Skywalker mellett a Harrison Ford által alakított csempész, Han Solo az igazi western-figura. A fogságba esett hercegnõ történetérõl értesülvén felhagy korábbi foglalkozásásával és a kiszabadítására indul. Akárcsak vadnyugati társai, túlnõ önmagán és - elõképeihez hasonlóan - hõssé válik.

Kultusz és liturgia

Vilém Flusser szerint a mozi kartéziánus bazilika. Ezt a filmezés gesztusáról írott esszéjében ugyan majdhogynem vallási vonatkozásoktól menten, a mozi és a bazilika építészeti hasonlóságára tekintettel mondja. A kultikus dimenzió nála legfeljebb az árnyak nézésének mai, mozibeli és egykori, barlangi kultuszának párhuzama kapcsán, mellékesen merül fel. Ezért, ha megéri, bizonyára érdekesnek találta volna a hírt, hogy a Csillagok háborújának (újjá)születésnapi bemutatója során - sajtóbeszámoló szerint - a bejutott boldogok nem egy moziban együtt mondták a szöveget a vásznon látott színészekkel. (hvg 97.02.10.) Azaz a kartéziánus bazilikában ezúttal nem pusztán metafórikus kultusz, szemlélõdõ részvétel, hanem igazi liturgia, a hitvallás orációját is magába foglaló szertartás folyt. (A példátlan kultusz kialakításában bizonyára az is közrejátszott, hogy a Csillagok háborúja volt az elsõ olyan sorozat, melynek már a bemutatójára elkészültek a különféle licenctermékek. így a képzelet folyamatosan kézzelfogható eszközökkel táplálkozhatott...)

Civilvallás

A 60-as évek végén R.B. Bellah írt egy tanulmányt az amerikai civilvallásról. Ezt, Rousseau nyomán olyan vallásoktól és egyházaktól független kultuszként jellemzi, mely a puszta állampolgári tudaton túlmenõen teremt valamiféle közös köteléket a polgárok között. Hannes Böhringer a westernt tartja Amerika civilvallásának. Ennek a mesés, keleties techno-westernnek a fogadtatása messzemenõen igazolja alapgondolatát, mi szerint a westernben a magatartásmódoknak és értékeknek nemzeti önértelmezéssé történõ begyakorlása megy végbe. Ám azt aligha gondolta volna bármelyikük is, hogy egy amerikai mozi - bizonyára felnõttekben is bõvelkedõ - közönsége egyszer még fennhangon hitvallja a filmvászon hangjával együtt, hogy "az erõnek nagy hatalma van a gyenge akaraton "...
Az erõ és az akarat csillagos-háborús filmjének fogadtatása méginkább megerõsíti Detlef Linke diagnózisát; azt, hogy a keleti gondolkodásmódoknak a nyugati világkoncepcióba illesztésének kérdése, a keleti és nyugati-technikai gondolkodásmódok integrálása jövendõ világkultúránk alapvetõ problémája.
A kérdés mindeddig nyugati szempontból merült fel. Pedig úgy tûnik, hogy az integrálás mikéntjéhez még a Keletnek is lesz hozzáfûznivalója. Fõként a szamuráj-szellem szülõhazája szolgálhat még meggondolandó szempontokkal. Különösen akkor, ha tekintetbe vesszük a japán kultúra egyedülálló hasonulási képességét, azt hogy "nincs megfertõzve az eredet és az autenticitás vírusától" (Jean Baudrillard), és ezért egyszer még az egológia praxisát is képes lesz elsajátítani. Legalábbis erre enged következtetni egy ott megjelent könyv: Japán nemet tud mondani. Ebben szerzõje, Shintaro Ishihara háromszoros nemet mond: "az európai modernizmusnak", "a keresztény hiperindividualizmusnak", valamint "az ember szellemi elnyomorodásának és az amerikai társadalomban uralkodó káosznak". Könyve ugyan több tekintetben is kérdéses (kezdve ott, hogy a hiperindividualizmus mennyiben keresztény, stb.), Ázsiában azonban máris iskolát teremtett. (Elõbb a maláj miniszterelnök vált a tanítványává, és írt vele közösen egy könyvet (Ázsia nemet tud mondani), utóbb pedig kínai szerzõk írtak egyet Kína még nemet tud mondani címen, mely a Mennyei Birodalomban könyvsikerré vált.)
Kérdés ezek után, hogy a csillagok különbözõ háborúi nyomán, vajon milyen is lesz az az erõ, melynek velünk kell lennie?