A jelen embere (Karl Lagerfeld)

Amit mondok, az mindig csak az adott pillanatban érvényes. Hat hónappal késõbb már mit sem számít. Karl Lagerfeld divatkreátornak ez a kijelentése egy interjú közepén hangzik el. Az addig jelmeztörténeti kérdések körül forgó beszélgetés ettõl kezdve különös színezetet ölt: nem pusztán a késõpolgári iparmûvészet egyik mûvelõjének, hanem mintha valami más is szóhoz jutna, ami csak a legritkább esetben ilyen tisztán kivehetõ. Az adott pillanatra kiterjedõ érvényesség ugyanis nemcsak K.L. kijelentéseinek jellemzõje, hanem a késõújkori kultúra alapvonása. Az ezzel kompatibilis szellemi mentalitást elõdje, Warhol már a hatvanas évek elején a mûvészetre vonatkozó kívánságként megfogalmazta: Az lenne jó, ha az ember lehetne absztrakt expresszionista a következõ héten, vagy pop mûvész, vagy realista anélkül, hogy úgy kellene éreznie, lemondott valamirõl.
Lagerfeld csak a végsõkig élezi és kimondja a mai történések és törekvések logikáját. Ami nemcsak az illanékony jelek és mezek iparára, hanem majd minden tevékenységterületre érvényes. A tárgyak és tények gyorsuló termelése többnyire már másnapra érvényvesztetté teszi a tegnap még újnak és felülmúlhatatlannak tetszõ vívmányokat. Hiszen manapság a tudományos eredmények avulási sebessége alig marad alatta az éppen aktuális divatja-múlásnak. Az ebbõl adódó értékállhatatlanság közös nevezõt teremt a legtávolabbi területek között. Alighanem ennek belátása is közrejátszott abban, hogy az Académie Francaise egy másik divatkreátort, Pierre Cardint is a tagjai közé választotta.
Karl Lagerfeld (még) nem tagja a jeles tudós társaságnak. Õ korunk hõse. Nem valamiféle szociológiai átlagot vagy típust testesít meg, ám vágyai (melyek valóra váltásában másoknál többnyire messzebbre mehetett) és félelmei (melyek ellen költségesebb eszközökkel küzdhetett) messzemenõen a jelen emberének mutatják. Ami mégis megkülönbözteti és figyelemre méltóvá teszi, az nem jelmeztervezõ tevékenységének korszakos jellege, hanem önvallomásainak kendõzetlensége. Például nyíltan vallja: egész életét a valóság bizonyos fajtái elõli meneküléssel töltötte. Kiépítette saját egocentrikus realitását, amiben jól elvan: Élvezem a luxust, hogy saját üdvös világom közepe lehetek. Én vagyok a saját kezdetem és végem, és amit el szeretnék érni, arról magam döntök - mondja.
Fiatal korában ugyan festõ szeretett volna lenni, de ettõl eltanácsolták. Azóta is festeget ugyan, de úgy találja, hogy a festészet az operához hasonlóan a múlt mûvészete, és semmi sem butább dolog annál, mint szembehelyezkedni a korszellemmel. Ezért is fotózik inkább. Ez mindennél fontosabb számára, mert ugymond valamiképpen személyes. A fotográfiával magamat tudom kifejezni.
Az öregedõ Lagerfeld kolostorba készül: az önkifejezés távolságteremtõ technikájához kolostort építtet magának egy japán építésszel. Ez az építmény - ami a 2000. év haladását egyesíti egy középkori kolostor életszabályaival, de katolikus beütés nélkül - fogja befogadni fotómûtermét és 230 000 kötetes könyvtárát, a cellákban pedig munkatársai kapnak helyet. Ebben a visszavonulásban nem az alkotói magány, még kevésbé a szerzetesi élet eszménye motiválja, hanem a házai és a bennük felhalmozott holmik sokasága elõli menekvés (Meg kell szabadulnom attól a sok szükségtelen holmitól, amit egykor szükségesnek találtam).
Lagerfeld megnyilatkozásaiban a rezignált önreflexió és némi önirónia hol számító cinizmussal, hol szánalmas önáltatással keveredik: Lehet, hogy a tudatos semmi ül Önnel szemben- mondja beszélgetõpartnerének - Én nem gondolkodom. A gondolkodás az, amit kerülök, vagy kerülni próbálok. Kellemes életet szeretnék, és ha az ember tudja, hogy boldog, akkor már nem is az, mert ez a pillanat akkor adódik, ha az ember nem gondol rá.