'A híres-nevezetes Leibniz úr' Eike Christian Hirsch életrajza

Manapság az életrajzok megkülönböztetett figyelemben részesülnek. Ebben vitathatatlanul szerepet játszik a szerzõk írói képessége. Ám a magas fokon mûvelt írásmûvészet és szakmai kompetencia mellett további tényezõk is közrejátszanak abban, hogy a biográfia mûfaja sok olvasót vonz. A fikciók sûrûsödõ erdejében, a hitelesnek tetszõ látszatok túltengése idején egy-egy teljes élet rajza vitathatatlanul a legvalóságosabbak közül való. Amit még a mûfajjal kapcsolatos kétségek dekonstruktív kertjének burjánzó lombsátora sem tud árnyékba borítani.
A filozófus-életrajzok esetében ehhez hagyományosan még az élet és a gondolkodás megfeleltetésével kapcsolatos érdeklõdés járul. Az utóbbi idõkben pedig a 'megélt gondolkodás' minémûségének kérdése mellé az életmûvészet mesterségében való elmélyülés új-régi igénye is társul. Az ars vitae aktualitását nem a 'mestergondolkodók' mûködése adja, hanem az életvezetés kérdéseiben való közvetlen, személyes érdekeltség.
Leibniz esetében ez ráadásul nem távoli filozófiatörténeti távlatban tûnik fel, hiszen egy 17. századi fejmunkás életútjának problémái többnyire nem esnek túl messze mai problémáinktól. Ezt Gilles Deleuze nagy Leibniz-könyve (Le pli: Leibniz et le baroque) rejtettebb vetületekben mutatja, de a barokk és a posztmodern konstelláció közt a hasonlóság ennél nyilvánvalóbb esetekben is fennáll. Ahogy a mai látszattechnikák õsei - a vetített képtõl az álhomlokzatokig - szinte mind a barokk korban alakulnak ki, úgy a szemfényvesztés személyközi stratégiái is ekkor kerülnek megfogalmazásra Graciánnál. A lét és látszat kettõse Leibniz számára sem pusztán ismeretelméleti problémaként merül fel, hanem megoldandó életfeladatként. "Két dolgot kell keressen az ember - írja -: lenni és látszani" (Man mus zwey dinge suchen: Seyn und Scheinen ). Ez a feladat nemcsak a fellépés keltette hatásra, az akkortájt 'megfelõ' megjelenésre vonatkozott, bár e téren a párizsi udvarnál és másutt végzett diplomáciai szolgálata során elég kimerítõ tapasztalatot szerezhetett.
A hatás elérése az élõ és az írott nyelvhasználat terén sem volt kisebb feladvány. A korabeli retorika, a barokk terjengõsség kívánalmai meglehetõs ellentétben álltak a matematika terén kívánatos tömörséggel. Leibniz mégis mindkét területen - és még megannyi másban - rendkívüli teljesítményekre volt képes. Filozófiai és matematikai munkássága mellett - aminek elismeréseképpen az angol és francia akadémiának is tagjává választották - az írás különbözõ nemeiben is kiváló volt.
Matematikusként rendkívüli hírnévre tett szert, ezt azonban nem az infinitezimális számításnak, de nem is a ami digitális technológiák alapjaként szolgáló, általa dyadikának nevezett, kettes számrendszer kidolgozásának, hanem a mechanikus számológépének köszönhette. Ám ez sem volt felhõtlen diadalmenet, mivel a berendezések nem mûködtek tökéletesen és ezért állandó küzdelemben állt a korabeli mechanikusokkal, akik nem voltak képesek terveinek megfelelõ gépezeteket készíteni. (Mígnem 1988-ban egy drezdai kutató rekonstruálta terveit, mikor is kiderült, hogy csak apró mechanikai hiba akadályozta meg, hogy tökéletesen mûködjön…)
Hirsch saját kutatásaira alapozott, remekül megírt könyve teljes képet ad Leibniz rendkívül kiterjedt munkásságáról. Így arról, hogy fiatal korában hosszú éveken keresztül foglalkozott bányászati technnológiák fejlesztésével, s éveket töltött szélmalmok építésével. Technikai és természettudományos területek mellett a történettudomány, a forráskutatás, és a diplomácia-történet kutatását ûzte. Élete második felében a Welf uralkodócsalád történetét volt hivatott feldolgozni. Jóllehet a Welfek krónikája sosem készült el (és ezért temérdek megaláztatást kellett elszenvednie), kutatásai közben mellesleg kidolgozta a történeti forráskritika azóta is használatos módszerét.
A világhírû tudós, fõurak kedvelt vendége, ezenközben egy kis német fejedelemség, kicsiny fõvárosában, az alig tízezer lelket számláló Hannoverben könyvtárosként ténykedett. A hercegség egyszerû alkalmazottja volt, aki élete végére udvari tanácsossá emelkedett. Egy világpolgár volt - vidéken. Egy rang és vagyon nélküli koraújkori értelmiségi - akiben a felismerések nagy tervekkel és világpolitikai szintû szándékokkal párosultak.
Leibniz mindenkinek tanácsokkal akart szolgálni és általuk akart a dolgok menetére hatást gyakorolni. Így például az európai háborúságok helyett új keresztes háborút indítványával állt elõ. Ennél, a már akkor korszerûtlennek tartott ötleténél jóval aktuálisabb volt a keresztény egység - a korabeli Németországban, a Harminc éves (vallás)háború pusztításai nyomán különösen indokolt - helyreállításának eszméje. Ez a törekvés akkortájt nem volt egészen abszurd, politikai-diplomáciai esélyei is voltak, és a katolikus Rojas y Spinoza püspök is támogatta a felekezetek reuniójára irányuló fáradozásait.
Leibnizrõl valóban elmondható, hogy jelmondata - Theoria cum praxi - jegyében élt. Bár többnyire Hannoverhez volt láncolva, nem egy utazást tett London, Párizs, Bécs és Róma négyszögében. Kapcsolatba került a francia és az angol királlyal, az osztrák császárral, az orosz cárral, sõt a Kínában mûködõ jezsuita-ismerõsei révén a kínai császárnak is elõterjesztette javaslatait... Ám a világpolisz e lakóját a politikán túmenõen érdekelte a világ: Kínában sem csak diplomácia kombinációihoz keresett partnert - a Ji csing éppúgy foglalkoztatta, mint az onnan érkezõ tudósítások, melyeket Novissima Sinica címû írásában tett közzé.
Ezt a mûvét, akárcsak számos egyéb munkáját, sokan olvasták. Hirsch könyvének ugyan inkább az arisztokratikus közönséget elbûvölõ matematikus-feltatálóra utal, de a korabeli tudományos közvélemény köreiben mégis inkább közléseinek köszönhette hírnevét. Gondolatainak elterjedésében nem elhanyagolható szerepet játszott az a tény, hogy Leibniz lenyûgözõ levelezõ volt. A korabeli kommunikációs lehetõségek mellett - világháló nélkül is - a fél világgal levelezésben állt. Hagyatékában 15 000 levél maradt fenn. Roppant terjedelmû munkássága - a levelezés mellett 80 000 lapnyi kézirat! - valamelyest érthetõvé teszi, hogy mûveinek 1925-ben megkezdett összkiadása máig sem fejezõdött be.
A hatalmas produktivitás forrása nem egyszerûen az 'alkotó zsenialitás': nem csekély benne a filozófiai önreflexió, az elmélyült önismeret szerepe. Ugyanis életpályája és önjellemzései egy olyan embert mutatnak, aki elõtt a fáradhatatlan munkálkodással szemben csak a tétlen melankólia alternatívája állt. A rendkívüli termékenység indítéka nem utolsó sorban a világ szomja, a megismerés - munkában mûködõképes - szenvedélye. Ez magyarázza univerzális érdeklõdését, az Egész és majd' minden részletének megismerésére irányuló törekvését. Ez az univerzális szellem élete során egyre-másra szembesül vállalkozása korlátaival és kudarcaival, de csak élete vége felé inti önmagát arra, hogy: "Semmi újba se belekezdeni!" - amit aztán, oly sok egyéb szándékához hasonlóan, nem sikerült valóra váltania.
Mégsem bizonyultak merõben hiábavalónak tervei: a Berlini csillagvizsgáló létrehozása, az elsõ német tudományos folyóirat megindítása éppúgy neki köszönhetõ, mint a német tudományos akadémia megalapítása.
Az emberi kapcsolatok tekintetében a levélváltások bõsége megtévesztõ : Leibniz híján volt közeli barátoknak és magányosan élt. A szakmai közösségeket a korabeli, meglehetõsen éles konkurenciaküzdelmek jellemezték. (Ennek köszönhetõen áldatlan versengésbe keveredett Newtonnal és követõivel, ami növekvõ elszigetelõdéséhez vezetett.) Az életét sûrûn behálózó szociális szövedék közepette egy önmagába visszahúzódott monád életét élte. E végletesen különbözõ perspektívák váltogatása során - a filozófiatörténetben egyedülálló módon -fogalmazta meg, a fonákjáról felvetve, és végsõkig egyszerûsítve a kérdések kérdését: "miért van inkább valami, mint semmi? A semmi ugyanis egyszerûbb és könnyebb, mint a valami."
Lét és nemlét határvidékeinek szubtilis kartográfiája mellet személyes gondolkodói helyét is meghatározta - a harmonia mundi horizontjára tekintettel:
"A materialisták, avagy akik egyedül és kizárólag a mechanikus filozófiának áldozzák magukat, igaztalanul járnak el midõn mindennemû metafizikai mérlegelést elutasítanak, és mindent kizárólag érzéki princípiumokból kívánnak magyarázni. Én azzal hízelgek magamnak, hogy behatoltam a másminemû birodalmak harmóniájába és felismertem mindkét fél igazát, feltéve, hogy egymás köreit nem zavarják, vagyis, hogy a természeti jelenségekben minden egyidejûleg mechanikus és metafizikai módon megy végbe, ám a mechanika forrása a metafizikában rejlik. "