Nem méltatni névre méltatlant *
Vallás, irodalom, nemzeti pogányság

(c) Tillmann J. A. Megjelent: Mérleg 2005/3

A vallás nyomai mindenütt észlelhetők, ahol emberek élnek: a házakban, a köztereken, a magánbeszédekben és a médiumokban. Ezek nem feltétlenül a bevett religiók valamelyikéből erednek. Az emberek különféle “elmekonstrukciókban” hisznek, ilyen-olyan igék hirdetőire hallgatnak, megannyi sziréni hívást vagy valódi örömhírt hozó hang- és képhordozó hirdetéseit követik. A religiozitás antropológiai adottság, emberi állandó, amelynek “tárgya”, kötődésének köre korok és kultúrák szerint változó mintázatokban mutatkozik meg.

“Ha az ember a vallást az emberi evolúció kísérőjének tekinti – írja Detlef B. Linke agykutató –, akkor az ember fejlődését mint a vallási kötődéseibe növekvő belátást lehet leírni.” A látáshoz, a belátáshoz a fény elengedhetetlen. A fény világossággal, a belátás (fel)világosodással jár. A fény, a világosság és a felvilágosodás a vallási tapasztalatnak, a zsidó és keresztény tradíciónak éppúgy része, mint az újkori felvilágosodásnak. A közkeletű elképzelésekkel ellentétben ugyanis “a teológia, az Istenről való gondolkodás bontakoztatta ki a felvilágosodást” – mondja Hannes Böhringer filozófus. “A teológia a bibliai hagyományban Isten igéje, az Ő önfeltárulkozása, ami mindennemű rá irányuló további gondolkodásnak a kiindulópontja. A rá irányuló felvilágosodásból aztán tőle (el)vezető felvilágosodás lett. Ennek köszönhetően a teológia jelentős része is levált és bizonyos tekintetben eltűnt a felvilágosodás horizontjáról. Létezik, noha elvadultan és elhagyottan továbbra is, és felmerül olykor, pl. a romantikus és a modern művészetben. Csak a posztmodern New Age-ben kezdték ezeket az okkult jelenségeket lelkesen tanulmányozni. ”

Ma az európai kultúrkörben észlelhető vallási jelenségek – nemcsak a keresztény konfessziók, hanem a mégoly ősinek mondott, újsütetű “őshagyományok” különféle kultuszai tekintetében is – feltűnőek a posztmodern jegyek. A magyar mindenség e tekintetben nem különbözik lényegesen más (közép-)európai mindenségektől. Néhány sajátossága azonban említést érdemel: a különféle új ezotériák és szinkretizmusok ellenére továbbra is meghatározó a régi “nemzeti” pogányság. Ebben is a kontinens más retardált régióihoz hasonlít, ám “renovált” változatának mégis vannak helyi jellemzői. A keresztény fedőfesték alatt a nemzeti paganizmus újabban antropozófikus allűröket mutat. A növényi metaforákban tetszelgő, magát olykor “organikusnak” nevező politeizmus a föld és a gyökér kultuszát űzi – ami különösen attól groteszk jelenség, hogy hívei Európa utolsóként letelepült lovas nomádjainak leszármazottai.

A különbözőségek ellenére a legtöbb vallási áramlatban mégis a gnosztikus-manicheus a meghatározó elem. (Ebben a nemzeti mitológiát velejéig átható romantika végletekben tobzódó világképe éppúgy közrejátszik, mint az évtizedeken keresztül államvallásként működő “dialektikus és történelmi materializmus” mélyreható és elmeserkentő kifinomultsága.) A magyar “manicheus ökumené” az elmúlt másfél évtized során erőre kapott, új árnyalatokkal gazdagodott. Teljes pompájában a 2002-es választások idején mutatkozott meg, amikor is az akkori kormányzat hathatós marketingtechnikáinak köszönhetően tömeges “gnosztikus kicsapongásban” tetőzött (így fogalmazott egy katholikus teológus).

A posztmodernitás általános ismérveit a tetszőlegesség, a kötetlenség és a historizmus alkotja, és modern előtörténetével ellentétben szívesen ékeskedik religiózus referenciákkal. A történelemről alkotott posztmodern elképzelések Siegfried Mattl osztrák történész precíz megfogalmazása szerint “három fogalom jegyében állnak; ezek: a trauma, az amnézia – és komplementer mindkettőhöz – a nosztalgia.” A kóros felejtés lelki mechanizmusainak köszönhetően éppoly könnyen teszik túl magukat a múlt tényein, mint amennyire a nosztalgia rózsás, vagy éppen vérszín eredetfantáziái függetlenednek a tényleges eredettörténettől.

A posztmodern historizmusban a mentális környezetnek és a technikai médiumoknak köszönhetően a történeti múlt formák és figurák tetszőlegesen használható tárházává vált. A digitalizált tárolómédiumok távoli idők és helyek archívumait egyetlen kattintással hozzáférhetővé teszik. A különféle kollázs- és inzertálás-technikák révén a múltkészletek pillanatok alatt a felhasználói felületekre hozhatók. Míg a távoli, az eltérő, az idegen elsajátítása mindig fáradságos és időigényes, a citálás és reciklálás, kivált számítógéppel, könnyű és konform tevékenység.

A historizált kép-, szó-, hang- és szöveg-tájak közepette a vallási tradíció hagyományos módozatai is posztmodern színezetet öltenek. A szent szövegek klerikusok és laikusok által végzett recitálása is hasonlít az új citálási eljárásokra. A hasonlóság gyakran nem csupán látszólagos, hanem lényegi: a rendelkezésre álló, az áthagyományozott puszta használata, ismételt igénybevétele az elsajátítás, meggondolás és megtapasztalás fáradsága nélkül való. Hasonló ehhez az, ami az ún. keresztény konzervativizmus és a posztmodernben is jelenlevő modernitás-ellenesség tekintetében mutatkozik. Ám a különbség sem elhanyagolható, a posztmodern keresztülment a modernségen, premodern párhuzamosának azonban ez még nem sikerült: Ghislain Lafont francia bencés szerzetes-teológus szerint “nagy a kísértés, hogy a katholikusok azoknak a szerepében tetszelegjenek, akiknek igazuk volt, akik ’előre megmondták’, s anélkül földeljék el a modernséget, hogy valaha is vállalták volna a vele való találkozást; s hogy, ha nem is vezető, de mindenesetre ’mozgató’ szerepet töltsenek be a modernséggel radikálisan szembeforduló ’posztmodern’-ben.”

A modernitást azonban nem lehet egykönnyen eliminálni, végtére a posztmodern is modern. És a vallással szemben fennálló modern, olykor gyananakvássá fokozódó szkepszist a posztmodern religiozitással kapcsolatos tapasztalatok tovább erősítik. Így aztán a religiozitás a vallásról, és intézményeiről, a kultuszról a kultúra más területeire tevődik át. “Amikor vallás és filozófia elvesztik meggyőző erejüket – mondja Böhringer –, amikor fikciónak, költészetnek tűnnek, amikor művi jellegük kerül előtérbe, akkor a művészetre hárul vallás és filozófia funkciója, akkor a művészet filozófikussá válik és vallásos kisugárzást kap.”

A 3. egyházszakadás

Kultusz és kultúra széttartása a nyugati kereszténységben az újkori kibontakozás korszakában, a 17. században erősödött fel. Ez az utolsó nagy egyházszakadás, és a nyugati kereszténység, akárcsak a nyugati kultúra, azóta is ezt a szkizmát szenvedi. Az újítás és alkotás szelleme ekkor szakadt el az egyház(ak)tól. Azóta kultusz és kultúra távolodó pályákon mozog, és csak ritkán, kivételes személyiségek révén kerülnek kapcsolatba. “A katholikus egyházból a reneszánsz óta hiányoztak a gondolkodók” – mondja Lafont a vele folytatott Ezredvégi beszélgetésben – “a zsenik vagy próféták, akik képesek lettek volna összehangolni a modern, Galilei utáni világot a keresztény hittel. Nincs hagyománya annak, hogy együtt gondoljuk el a katolicizmust és a modernséget. Ezért vagyunk szegények.”

Számos keresztény szereti magát és egyházát a konzervativitás hordozójának tekinteni és ezenközben, más vallások követőihöz hasonlóan, valamiféle ősiség őrzésére hivatkozik. Eléggé téveteg módon: ha ugyanis Krisztus, az Alapító “konzervatív“ lett volna, aligha lehetne szó kereszténységről, legföljebb a judaizmus valamiféle “konzervált“ változatáról. “ Ama mondattal – írja Linke –, hogy ne töltessen új bor régi tömlőbe, az újnak hasonlíthatatlan diadalmenete veszi kezdetét. A kereszténység ezzel a mondattal vált el a zsidóságtól, és ezzel olyan dinamikát hozott mozgásba, melynek következményei beláthatatlanok. Az Újszövetség az új melletti védbeszédet tartalmaz, és ezáltal mindama érzelmek és megújulások forrásává vált, amelyek a szellemet az utóbbi évszázadok során érintették, amikor is az újnak az állandóan megújuló kínálata néhány száz éven keresztül állandósult. ”

A “beláthatatlan következmények” között nem utolsó sorban azt tanácsos tekintetbe kell venni, hogy az újnak ez a dinamikája vezetett az emberiség közös földi kereteinek és feltételeinek létrehozására, az ember globális univerzumának létrejöttére. (Az ezenközben elkövetett borzalmak, és a nyomukban támadt bűntudat nem feledtethetik annak tényét, hogy ezt nem a nagy kínai, a nagy ind, vagy a nagy iszlám, stb. kultúra vitte végbe. És amelyek, ha hasonló “helyzetbe” kerültek volna, a történet aligha alakul kevésbé véresen...)

Forma kérdése

Az irodalom ma kényes helyzetben van. Nemcsak a tárgyak, az írást hordozó iratok, könyvek használódnak egyre gyorsabban el, hanem a nyelvezet és a nyelvhasználat is avulékonyabbá vált. Széles körben elterjedt szemléletmódok előtt elzárul a kilátás; csak egykori látványok emlékképeit mutatják: a nosztalgia, a fantázia képeit. Tévképzetek, idolok képeit. Az ilyesféle hagyományőrzésnek, az idolátriának írásos kultúrákban a textolátria felel meg. A szövegimádat nem kizárólag olyan könyv-kultúrákban jelenik meg, mint amilyen az iszlám, hanem felvilágosodottabb kultúrákban is jelen van.

Az írásművészet, a "létezésszakma" (Ottlik Géza) valamirevaló művelői ezért is hallgatnak a régi tanácsra, mely a Név, a Szó, téveszmékre való alkalmazásától óvnak: “Ne alkalmazd (szó szerint: Ne vidd rá/át) a Nevet téveszmékre!”. (“Trage nicht den Namen auf das Wahnhafte!” – áll a Tízparancsolat eredetihez legközelebb álló modern fordításában, Buber és Rosenzweig munkájában. Más fordítások e helyen /Kivonulás könyve 20,7/ rendszerint Isten nevének hiábavételétől óvó formával élnek.) Írástudók esetében ez az intelem persze nem az istennév, a Név használatára vonatkozik. Annál inkább érvényes a nyelvhasználatra – és az írásművészetre –, a nevek, a szavak hiábavaló használatára. Mai magyar vonatkozásáról Visky András így ír: “Attól tartok, az irodalom (a zenéhez, a képzőművészethez, a filmhez vagy színházhoz képest) a legmesszebb ment el a religiozitás elfedése útján. Pilinszky - Nemes Nagy Ágnes (katholikus, protestáns) nyelve után bizony mintha nem lenne más csapás, mindkettő költészetén látszik is, mennyire a végét járja a magyar religiozitás, megy fejjel bele a neo-pogányságba. A kortárs magyar pogányság performance-ai éppen a keresztény (és hívő) megszólalást teszik majdhogynem lehetetlenné. A religiózus megszólalás forma kérdése mindenek előtt, kereszténynek lenni a legnehezebb most Magyarországon, nyilván nem neo-pogány értelemben.“

Vannak, akik ennek a veszélyét úgy hárítják el, hogy kerülőutat választanak: a via negativa, a (teológia) negatív útját járják. Olykor óvatosságból, vagy gyanakvásból, esetleg elővigyázat okán. Mondhatni, már kezdettől fogva megfogadják a felszólítást: fordulatot vesznek, megközelítésmódot, távlatot váltanak.

Távlatváltás

A nézőpont áthelyezésével, a távlatváltással új perspektívák nyílnak. Még a jól ismert szavak, elhasználtnak tűnő fordulatok is új jelentésárnyalatot kapnak. Ha például Petri György versében azt olvassuk, hogy “Fű többé nem nő. / Hiába verik durva / esők a talajt”, nem arra a Genezis-apokrifra számítunk, ami folytatásként következik: “Úgy látszik, Isten / nem tervez ide újabb kertet…”

A perspektívaváltásra az újabb magyar kultúrában ismeretes egy példázatos történet: a festő Veszelszky Béla szeretett hosszú órákat házuk kertjében a csillagégbolt tanulmányozásával tölteni. Kedvelt tevékenységében járókelők gyakran megzavarták (megszólították, kérdéseket intéztek hozzá), így aztán – baráti tanácsra – egy gödröt kezdett ásni. 1956-ban kezdte el, és szenvedélyesen dolgozott; a napok meghatározott részét rendszeresen ásással töltötte. A lelkigyakorlatnak is tekinthető tevékenység során különösen érdekelték őt az egymás után föltáruló földrétegek. Ez olyan nagy vonzerőt gyakorolt rá, hogy a tervezettnél jóval tovább, mélyebbre ásott, és 1959-ben készült el a munkával.

Veszelszky nemcsak ilyen közvetlen, kőkorszaki módon vizsgálta az eget, hanem barátja távcsövén keresztül is szemrevételezte. Csillagvizsgálat mellett csillagászati könyvek tanulmányozásával is foglalkozott. Asztronómiai tanulmányainak eredményei képein szemlélhetők – jóllehet nem az éjszakai égbolt számlálhatatlan fényforrását festette le. Képein – legalábbis az általam ismertek között – nincsenek ég-tájképek. Szinte csak azt a tájat festette, amelyet lakása ablakából látott, valamint a hozzá közel állók portréit. Ám mindahány nappali megvilágításban megfestett tárgyát - úgy a tájakat, mint az embereket – a maga sajátos módján, mint égi jelenségeket ábrázolta: sok színes fénypontból felépítve – az éjszakai égbolt fonákján, fehér alapon. Gödörbéli kontemplációi során a természet legnagyobb képe úgyszólván keretezve állt előtte – a csillagos ég a föld keretében, a talajrétegek körkörös foglalatában.

Persze n emcsak a gödröt találta alkalmasnak arra, hogy az eget szemlélje, végtére is az égi magassághoz képest minden földi szintről de profundis lehet csak felfele nézni. Mint felesége írja visszaemlékezésében, Veszelszky “sokat foglalkozott csillagászattal. Néha a kora hajnal ott találta lépcsőházi nagy ablak előtt, hosszú kabátjában az eget kémlelte.”

Aszinkronitás

Korántsem magától értetődő, hol is kezdődik, és meddig is terjed az irodalmi mező. Akárcsak az, hol is húzódnak a kortárs jelző jelentéstartományának határai. Úgy tűnik, az üzemi balesetekről készült jegyzőkönyvek éppúgy részét képezhetik az irodalomnak, mint az ügynöki jelentések. Az első esetet Kafka Hivatali írásai példázzák, amelyeket még egy “népi demokratikus” német kiadó méltatott megjelenésre érdemesnek. Az utóbbira Esterházy Mátyás besúgói aktáinak – író fia által kimerítően kommentált, és németül is megjelent – kiadása példa.

Hasonképpen kérdés az, mi is kortárs? Szó szerint kortárs az, amivel/akivel egy korban élünk, amivel/akivel korban társak vagyunk. De mi van azokkal a “társakkal”, akik más kort élnek; akik más kor-kordinátákkal nőttek fel, netán visszaestek vagy csak egyszerűen ottmaradtak valamely korban? S zámomra az utóbbi másfél évtized egyik legkülönösebb tapasztalata az volt, hogy a totalitárius egységkultúra héja alatt hogyan éltek túl a különböző áthagyományozott elő-idők és elképzelésvilágok. Hogyan vált a védekezés, a megőrzés – nemritkán nemesen konzervatív – igyekezetéből a szellemi restség megannyi áporodott zárványa, ásatag ábrándvilága.

Kortárs irodalomnak, kortárs művészetnek azokat a műveket tekintjük, amelyeknek eredője a jelen, amelyek idejében otthon vagyunk. Ha megpróbáljuk a közelmúlt magyar kultúráját némi távlatból szemügyre venni, akkor időtapasztalatának különös intarziái tűnnek fel. Az aszinkronitás főként az életvilágok alakulásának eltérő üteméből, a klasszikus modern gondolatvilágának és formáinak lassú elsajátításából, valamint az euro-atlanti szellemi (divat)hullámok más ritmusban történt recepciója folytán állt elő. Ennek köszönhető, hogy a történetek más összefüggésekben kerülnek feltárásra, elbeszélésre, s a modernitás közös tapasztalata eltérő értelmezésekben jelenik meg. Ennek az eltolódásnak a következményei az észlelés terén, a figyelem irányulásában is megmutatkoznak. És korántsem feltétlenül hátrányosan.

Apakérdések

Felnövekedésünk során először anyánkról, később apánkról válunk le, végül pedig a család mindent megalapozó kötelékét hagyjuk hátra. Ennek a fejlődésfolyamatnak megvan a párhuzama a vallástörténetben: a “felnőtté válás” a Földanyáról és a vele összefüggő kultuszokról való leválással veszi kezdetét. Később, sokkal később következik el az apakultusztól való távolodás. Jóllehet a leválás nem teszi semmissé az eredendő köteléket, mindkét esetben feltétele a felnőtté válásnak. Annak, hogy szabaddá válhassunk. Jacob Taubes vallásfilozófus szerint “csak az embernek Isten szavára adott válasz-szava – ez a lényege szerint: nem – tanúsítja az emberi szabadságot”.

Az ember szabadsága fejlődése folyamatában alakul ki. Az emberi evolúciót a vallási kötődéseibe való növekvő belátásként lehet leírni (Linke). Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényében ez nem pusztán általánosságban, hanem a legszemélyesebb feladatként jelenik meg: “a világ megértése az ember vallási feladata, teljesen függetlenül a megnyomorító egyházak megnyomorító vallásaitól”. A mai magyar irodalomban ezek a kérdések Kertész műveiben vetülnek fel a legélesebben. Nála “ez a korábbi kultúra, ez az apakultúra, ez a világméretű apakomplexus” egészétől, az apa-istentől és a vallástól történő emancipálódás legszemélyesebb kérdéseként jelenik meg: “Auschwitz, mondtam a feleségemnek, később csupán azon erények túlhajtásának tűnt nekem, melyekre már kora gyerekkorom óta neveltek. (…) Auschwitz, mondtam a feleségemnek, nekem az apa képében jelenik meg, igen, az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztalt apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg.”

Kertész teológiai reflexiói következő könyvében – “Valaki más. A változás krónikája” – még messzebb menőek: “Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot. Elképzelek egy modern teológiát, amely kizárólag a teremtés valamennyi gonosz tapasztalatát összefoglaló tudomány lenne, előadásmódját azonban áthatná valamilyen isteni stílus, egy metafizikai ellenpont, de csak mint művészet, s nem mint artikulált érvelés.“

A teológiai reflektivitásnak ez a szintje egyedülálló a mai magyar irodalomban. Ennek oka nem is csak a személyes érdekeltségben, ill. a hiányában keresendő. Sokkal inkább az intézményes keresztény vallásosság által elhasznált, kiüresített nyelvhasználat következménye. “Jobb helyzetben van ebből a szempontból a zsidó hagyomány és nyelvi készlet az irodalomban – állapítja meg Visky –, nem utolsó sorban azért is, mert bizonyos értelemben "szemben álló" is a kultúrában, a (attól tartok, mindenkori) hatalmi főáramhoz képest. Az irodalomnak jót tesz, ha - nem is mindig szemben -, de legalábbis külön áll.“

E téren a hallgatást a közelmúltban Esterházy Péter törte meg a Javított kiadásban, valamint az ennek kapcsán készült beszélgetésben: “Én nem is lázadtam az apám ellen, apám is ugyanabban a vereségben élt, amiben a fiúk szoktak élni. Ez egy kicsit hasonlít ahhoz a helyzethez, ahogy én a katolikus egyházat megismertem.(…) Semmit nem láttam, mert nem kellett látnom abból a kétséges hatalomból, ami az egyház.” A könyvben felveti az Auschwitz utáni istenfogalom (Hans Jonas) Magyarországon agyonhallgatott problémáját: “Isten vajon nem áruló-e? (Auschwitz.) Se földi, se égi Atya erre nem válaszol. Ez is az árulás része, e hallgatás.”

Számomra úgy tűnik, hogy a hallgatás mégsem oly teljes, mint Esterházy véli, és vannak, akik megválaszolni törekszenek a kérdést. Közülük a legjelentékenyebb Paul Ricoeur, aki egy beszélgetésben a következőket mondta: “Különösen közel érzem magamat Hans Jonas nézeteihez, ha azt próbáljuk megfogalmazni, mi Isten fogalma Auschwitz után; fel kell adnunk a mindenhatóság kategóriáját, hiszen ez nem tisztán vallási, hanem inkább teológiai-politikai kategória. Egyrészt a kinyilatkoztatás forrásának eszméjét az abszolút politikai hatalom nyomán mintázták; cserébe az istenségnek ezt a képzetét használták fel a politikai hatalom igazolására. A vallás ezek után arra szolgál, hogy félelmet keltsen az emberekben. A fenyegetés végén ott van a pokol. A mindenhatóság és a pokol gondolatát egyszerre kellene elvetnünk, s másfajta koncepciót kellene kidolgoznunk a hatalomról - ez volna a kinyilatkoztatás. Ezt kell összekapcsolni a szeretet gyengeségével, mely kiszolgáltatja magát a halálnak.”

Tillmann J. A.

Münchenben, a Bajor Katholikus Akadémia “A religiozitás nyomai a kortárs irodalomban” című konferenciáján elhangzott előadás.

Detlef B. Linke: Religion als Risiko. Geist, Glaube und Gehirn. Reinbek, 2003. 34.

Hannes Böhringer: Kísérletek és tévelygések. A filozófiától a művészethez és vissza. Balassi Kiadó, Bp., 1995. ; www.c3.hu/~tillmann/

Siegfried Mattl: Geschichtwissenschaft und Erinnerungskultur. In Fragen an das 21. Jahrhundert (Hg. V. Martin Bernhofer), Wien, 2000.; Történettudomány és emlékezéskultúra, Élet és Irodalom 2005.07.01, http://www.es.hu

Ghislain Lafont: A katholikus egyház teológiatörténete. Atlantisz Kiadó, Budapest,1998.

Hannes Böhringer: Auf der Suche nach Einfachheit. Eine Poetik. Berlin, 2000.

Ezredvégi beszélgetés Ghislain Lafont-nal. In:Monory M. András - Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések. Bp., 2000. ; www.c3.hu/~tillmann

Detlef B. Linke: Einsteins Doppelg änger. Das Gehirn und sein Ich. München, 2000.

Visky András szerzőhöz írt leveléből 2002. 12. 15.

Veszelszky Béla (Szerk. Körner Éva), Műcsarnok, Budapest, 1997.

Jacob Taubes: Nyugati eszkatológia. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004.

Idézett levél

Üzenet (Szabadka), 2002/7–9. ; www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/51/esterhazy.html

Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvető Kiadó, Bp., 2002.

J-P. Changeux - Paul Ricoeur: A természet és a szabályok. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.