|
“Az együttlétezők rendje” Orientálódás átrendeződő térben(c) Tillmann J. A. Megjelent: Utóirat /Post Scriptum a Magyar Építőművészet melléklete 2005/6. A filozófia tágassá teszi a világot. Tér/tudomány A 19. században íródott egy munka, amelyet szerzője, Bólyai János A tér absolut igaz tudománya címmel látott el. Manapság egy ilyen cím ironikus fogadtatásra lel. Nemcsak felhangjai – a végérvényesség romantikus igénye és szcientizmusának odorja – miatt, hanem tárgya okán: melyről legfeljebb többes számban, mint a tér tudományairól lehet szó. Az abszolút igazság igényét pedig eme tudományokkal szemben is a viszonyítás imperatívusza és a viszonylagosság belátása inti szerénységre. A tárgy ugyanis korántsem egyszerű, még kevésbé egy-értelmű. A tér fogalmát közel oly könnyű meghatározni – azaz határait megvonni! – mint a rokon értelmű kifejezések (kozmosz, univerzum vagy világ) meghatározását adni. Mindazonáltal szép számban akadnak definíciós, azaz a tér különféleképpen feltételezett finalitásainak megadására vonatkozó kísérletek. Persze ahogy vannak olyanok, akik a világot sem átallják meghatározni – pl. Heidegger a maga mandaláját, a Négyességet (Geviert) – úgy tér-definiálók is akadnak. (Ráadásul a magyar nyelv terében még egy hungaricum is fokozza a problémát: az űr, a vacuum szó világtérként való használata…) A definíciós kísérletek közül kettő, egy régi és egy új kiábrázolja a tárgykör fesztávolságát: Seneca szerint a tér az emberi szellem “hazája (…), amely a legmagasabbat és a mindenséget a saját kerületébe foglalja be, ez az egész boltozat, melyen belül terülnek el a tengerek, a szárazföld, amelyen belül a levegő, míg egyfelől az istenit az emberitől elválasztja, másfelől össze is köti”. A kozmológus Timothy Ferris pedig A világmindenség. Mai kozmológiai elméletek. című könyvében a következő meghatározást adja a térről: “1/ (hétköznapi ) a mindennapi tapasztalatok háromdimenziós színtere 2/ Tágabb értelemben bármilyen számú dimenzióval rendelkező színtér 3/ Absztrakt értelemben térbeli jellegzetességekkel rendelkező bármilyen elképzelt vagy elképzelhető geometriai képződmény” Ez utóbbi, tudományos igényű kísérlettel csak az probléma, hogy mindhárom meghatározásnak része maga a meghatározandó a tér szó (kétszer a színtér, ill. geometriai képződmény)… És akkor még nem is beszéltünk nyelvi térről, kulturális térről, mediális térről, pszichikai térről és így tovább. Jóllehet ezek erősen metaforizáló kifejezések, mégsem érthetők pusztán metaforaként, valamiféle tériség, kiterjedés, kitöltés kétségkívül jellemzőjük. Ezért a magam részéről Leibniz megközelítését tartom mérvadónak, aki szerint a tér “az együttlétezők rendje” ("Raum als die Ordnung des Koexistierenden"). Az időt pedig mint a nem-ugyanakkor létezők rendjeként értelmezi. Azaz tér és idő klasszikusan szét van választva. Egy ideje azonban tudjuk, hogy a tér is történeti fejlemény: a világtér nem kevésbé, mint személyes terünk, tértapasztalatunk. A térhez ugyanakkor vitathatatlanul a változatlanság képzete társul: a hegyek és völgyek, az Ég és a Föld állandósága. Legfeljebb magunkat, a helyzetünket, teret kitöltő dolgainkat, a városainkat és a házainkat, s benne magunkat tartjuk változandónak. Pedig a tér is változik, története van, nem is csak földtörténeti vagy kozmikus léptékben.
Tértörténelem A tér, ahogy ma elgondoljuk, megtapasztaljuk, történeti fejlemény. A tér történetét pedig a térről alkotott elgondolások és a tér változó tapasztalatának összjátéka alakította és alakítja. Közös és személyes vetületben egyaránt. A tudománytörténet és a fejlődéslélektan újabb felismerései egyaránt erről tudósítanak: “Korábban azt mondták – írja Kállai János pszichológus –, a tér az, ami két egymáshoz közel álló dolog között van, a semmi. Az ilyen jellegű tér azonban emberi kapcsolatokkal van kitöltve. Kommunikatív és imaginatív kapcsolatok hálózata. A térérzékelés nemcsak korai, preverbális élményeinknek, de a térről való tudásunknak is ki van szolgáltatva. A térről való tudás megváltoztatja a térélményt”. A felnövekvő ember egy táguló térben nő föl. Az anyától, a születés helyétől, a szülőháztól egyre távolabbra vivő pályákon járja be teret. A megtett utak a megtapasztalt tér részévé válnak; alakulnak az emlékezet terei és térképei. “Bizonyos életkor után kialakul a környezet téri helyzetét folyamatosan reprezentáló mentális struktúra, a mentális térkép (…)a térérzékelés fejlődése nem euklidészi terek kialakítására épül. Az emocionális hatások a gravitációs vonzáshoz hasonlóan torzítják a teret. A felnőtt ember intellektuális ismeretei és interpretációi adják meg az euklidészi szabályoknak engedelmeskedő formáját. Mentálistérkép-mechanizmusa azonban nem tükrözi, hanem generálja, konstruálja a tevékenység referenciakereteit.” Személyes tértörténetünk, ha nem is járja újra elődeink közös történetét, eléggé párhuzamos azzal: Michel Serres matematikus-tudományfilozófus szerint a “tiszta tudományok révén a terek sokaságát ismerjük. A tér (…) a kultúra terméke, a történelem terméke, és talán nem is csak a geometriáé, hanem a teológiáké és a politikáé”. Serres a térről alkotott elgondolások alakulását vizsgáló kutatás paradigmájában gondolkodik. Ennek kialakításában meghatározó szerepe volt Max Jammer: Concepts of Space című munkájának. A könyv tudományos rangját jelzi, hogy A. Einstein írt hozzá előszót. A nem éppen “lágy”, hanem nagyon is egzakt kontextushoz képest a könyv alaptézise az, hogy "Philontól Newton koráig és még később is a metafizika és a tulajdonképpeni fizika mellett a teológia bizonyul fontos tényezőnek a fizikai térelméletek kialakításában." A tértapasztalat és a térről való gondolkodás változandó természetére Newton a legjobb példa. A klasszikus fizikai térelmélet kidolgozója az abszolút teret Isten szenzóriumának, valamiféle érzékszervének tekintette. Olyasvalaminek, amire a modern fizikát megalapozó térelméleti felismerései és teológiai elgondolásai egyaránt érvényesek. Newton a világtérről mint isteni jelenléttel telített helyről gondolkodott. E felfogásától az új világok (az újonnan feltárt földi világrészek, a távcsövek és mikroszkópok által beláthatóvá vált makro- és mikrovilágok) tényei és a korabeli kritika sem térítette el. Kortársai számára viszont a világ kitágult tere megrendítő tapasztalatnak bizonyult. Pascal híres megnyilatkozása különösen figyelemreméltó, mivel nála a vallási-teológiai inspiráltság foka nem kisebb: “E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.” A tér koncepcióinak és tapasztalatának alakulásában a religiózus-kultikus, ill. a későbbiekben, a modernitásban a kulturális tényező alapvető. A Föld “felfedezése”, a közös földi “keretrendszerek” kialakítása egyedülállóan az európai kultúra sajátja. “A messzeség hívása, a másféleség vonzása az európai világ egyik meghatározó témája, szervezőelve.A görög hajósoktól Kolumbusz Kristófig, Magellántól Thor Heyerdalig azt látjuk, hogy az egyik földrész szünet nélkül ostromolja az összes többit” – írja Europé mítoszának elemzése kapcsán Andrei Plesu filozófus. Az európai expanzióban a görög mitológia mellett az antik tudományos gondolkodásnak is jelentékeny szerepe volt: “Poszeidóniosz úgy becsülte, hogy Cadizból nyugat felé hajózva 70 000 sztadionnyi utazás után el lehet érni Indiát. Ez a megjegyzése lett Kolumbusz magabiztosságának végső oka.” A görög (és római) indítékok mellett még egy meghatározó tényező motiválta “a tér szomjúhozását” (Max J. Friedlaender): a zsidó-keresztény Ígéret Földjének bibliai toposza és az ehhez kötődő religiózus várakozások, ill. ezek történeti transzformációja. A bibliai Igéret Földjét Izráel az egyiptomi fogságot követő hosszú pusztasági vándorlás végén ért el. Az Igéret Földje később - mint Isten Országa- Krisztus követői számára nem evilágról valónak bizonyult. Ez azt is jelentette, hogy elvesztette kiterjedését, földi, területi jellegét; deterritorializálódott. U-topikus, nem-helyszerű színterévé az én és a te - személyes isteni jelenléttel átjárt - közössége vált. A későbbiekben, a középkor folyamán az Igéret Földje fokozatosan újraföldiesült, re-territorializálódott, így az Újvilág felfedezése már egy új Igéret Földjére vezetett: Amerika az új földrész bevándorlói számára mindig is az Igéret Földje volt és az is maradt.
TérforradalomAz Újvilág, és nyomában a még újabb világok felfedezése vezetett a 16/17. század fordulóján az első globalizációra. Mai párhuzamai érzékletesen mutatják, miért váltottak ki a “felfedezett” új világokból érkező áruk, emberek és információk, a mondializálódás egésze térforradalmat. A térforradalom fogalmát Carl Schmitt vezette be, akinek értelmezése szerint: “egy térforradalomhoz több szükséges, mint partra szállni egy ismeretlen vidéken. Ehhez a térfogalmaknak az ember létezését minden fokon és területen megragadó változása szükséges. A 16. És 17. század roppant korfordulója mutatja, mit jelent ez.” Ezt az első globalizációt szó szerint, globus formájában, gömbként megjelenített földi világként értendő: “Az ember történelme során először került a kezébe mint egy golyó, az egész, valódi földgömb. Az, hogy a Föld egy gömb volna, egy középkori ember, de még Martin Luther számára is, nevetséges, komolyan nem veendő képzelgés volt. Most a Föld gömbalakja kézelfogható ténnyé, kikerülhetetlen tapasztalattá és vitathatatlan tudományos igazsággá vált.” Buckminster Fuller a 20. század közepén még szükségét érezte annak, hogy a Föld lakóit a városok különböző pontjain elhelyezett nagyméretű földgömbök révén ébressze rá bolygólakó voltukra. Ilyen műtárgyakra már nincs szükség. A jelen globális térforradalma a globust immár nem modellként, hanem – a meteorológiai műholdak révén – közvetlenül tette szemlélhetővé. A “térfogalmaknak az ember létezését minden fokon és területen megragadó változása” nem utolsó sorban nagyság és kicsinység viszonylatainak átértékelésével jár együtt. A közlekedési és médiumtechnológiák hatására egyidejűleg megy végbe a földi tér zsugorodása és tágulása. A Föld “egyre kisebb lesz”, azaz különböző térségei, autochton kultúrái növekvő mértékben összefüggővé, behálózottá és elérhetővé válnak. Ezzel egyidejűleg a társadalmakon belül egyre erőteljesebb feltöredezés, elkülönülés, szubkulturális szétszálazódás zajlik.
Orientálódás átrendeződő térbenA tértapasztalatok átalakulásában döntő szerepük van az új médiumoknak. A valós időben, távolról közvetített realisztikum nem pusztán az észlelés arányait változtatja meg, hanem megnehezíti az orientációt az “együttlétezők rendjében”. Erről beszél, némileg túlzón, Paul Virilio, amikor kijelenti, hogy “a virtuális valóság igazi problémája az, hogy nem enged semmiféle orientálódást s így állandó súlytalanság valósul meg a lét és a hely között. Ám ne feledjük, hogy ez a súlytalanság a tér- és időbeli dezorientáció, a valódi környezet brutális dekonstrukciójával jár. Azáltal, hogy a "magas" és a "mély", akárcsak a "jövendő" vagy az "elmúlt" azonos értékűvé válik, ez a hirtelen megfordíthatóság a testnek mint centrumnak, mint a környező világ centrumának kiemelt helyét adja vissza. Ennek következtében egy ego-centrált (introvertált) tér ellenőrzése, nem pedig egy exo-centrált (extrovertált) tér berendezése felé tartunk, mint korábban.” Az agykutatás újabb felismerései ugyanakkor arról szólnak, hogy a tér forradalmai, a orientációk átmeneti megzavarodása sem végzetes, mert “ a fejünkben nemcsak egy virtuális, hanem egy szubjektív vertikálisunk is van, amely aktuálisan megadja a fent és a lent koordinátáit. Még a világűr súlytalansága közepette is megmarad ez a tájékozódási rendszerünk. Mintegy a gerincoszlopunk tengelye a koponyán keresztül saját - mindenkori - világképünk oszlopaként folytatódik. (…) A magas és a mély vertikalitása (...) alapvetőbb az alapvetésnél is, mivel benne nemcsak a föld és a fundamentum, hanem az épülés iránya is kirajzolódik. A kutatások arra utalnak, hogy a bal agyféltekéhez a magasság és a jobb agyféltekéhez a mélység van hozzárendelve, és hogy a lélek dinamikája a magasság-metafórákban elsősorban a bal és a jobb agyfélteke viszonyát fejezi ki.”
Tillmann J. A. M. Heidegger: Építés / Lakozás / Gondolkodás, UTÓIRAT 2003/1.;A dolog Világosság 2000/2 Lucius Annaeus Seneca: Erkölcsi levelek (Fordította Barcza József) Franklin, Bp., 1906.102.l. Timothy Ferris: A világmindenség. Mai kozmológiai elméletek, Bp., 2005. G.W. Leibniz: Schriften zur Mathematik (in: Schriften zur Logik und zur philosophischen Grundlegung von Mathematik und Naturwissenschaft, Suhrkamp, Frankfurt, 1966, 54.o. Kállai János: A téri tájékozódás és a szorongás, Bp., 2004. 242. o.Kállai János: A téri tájékozódás és a szorongás, Bp., 2004. 241. o. Michel Serres: Hermes V. Die Nordwest-Passage, Berlin, 1994. 86.o. Max Jammer: Das Problem des Raumes, Darmstadt, 1960. 28.o. Blaise Pascal: Gondolatok (B 206.), Bp.,1978. 90.o. Andrei Plesu: Túllátni a szemhatáron. In A madarak nyelve, Pécs, 2000.200.o. Tarn: Hellenistic Civilization, 249.l.; idézi B.Russel: A nyugati filozófia története, Bp. 1994. Tillmann J.A.: A nyugalom tengerén túl, in T.J.A.: Távkertek. Bp., 1997.; www.c3.hu/~tillmann Egyetlen másikhoz sem hasonlítható. Nem pusztán a földrajzi horizontnak nagyon nagy mérvű mennyiségtéri kibővülése volt, ami új földrészek és új tengerek felfedezése révén áll elő. Sokkal inkább – a hagyományos antik és középkori elképzeléseket érvénytelenítve – megváltozott az emberi össz-tudatban bolygónk képe, és azon túlmenően az egész világmindenségről alkotott csillagászati elképzelés egésze. Carl Schmitt: Land und Meer. Eine weltgeschichtliche Betrachtung. Stuttgart, 1954. Ezek egyike az ENSZ-palota előtt a vizén lebegett volna, hozzávetőlegesen azonos nagyságban. (J.Krausse: Buckminster Fullers Vorschule der Synergetik, in B.Fuller: Bedienungsanleitung für das Raumschiff Erde, Dresden, 1998.) Paul Virilio: Ereignislandschaft, München, 1998., 83.o. Detlef B. Linke: Hirnverpflanzung, Reinbeck, 1993. 188.o.
Siegfried Mattl: Geschichtwissenschaft und Erinnerungskultur. In Fragen an das 21. Jahrhundert (Hg. V. Martin Bernhofer), Wien, 2000.; Történettudomány és emlékezéskultúra, Élet és Irodalom 2005.07.01, http://www.es.hu Ghislain Lafont: A katholikus egyház teológiatörténete. Atlantisz Kiadó, Budapest,1998. Hannes Böhringer: Auf der Suche nach Einfachheit. Eine Poetik. Berlin, 2000. Ezredvégi beszélgetés Ghislain Lafont-nal. In:Monory M. András - Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések. Bp., 2000. ; www.c3.hu/~tillmann Detlef B. Linke: Einsteins Doppelg änger. Das Gehirn und sein Ich. München, 2000. Visky András szerzőhöz írt leveléből 2002. 12. 15. Veszelszky Béla (Szerk. Körner Éva), Műcsarnok, Budapest, 1997. Jacob Taubes: Nyugati eszkatológia. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004. Üzenet (Szabadka), 2002/7–9. ; www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/51/esterhazy.html Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvető Kiadó, Bp., 2002. J-P. Changeux - Paul Ricoeur: A természet és a szabályok. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
|