A távlat távolra váltása
"A valóság perspektívákban van adva."
A filozófus Szabó Lajos ebben az egyszerû mondatban
tapasztalatok sokaságát összegezte. A valóság,
a világ nem egy nézetben mutatkozik meg. Nincs kitüntetett
nézõpontja, nincs a világnak olyan magaslata, ahonnan
széttekintve a való a maga teljességében mutatkozna
meg. A valóság csak a változó perspektívák
felvétele, a világban való elmozdulások során
mutatkozik meg. Ezért nem lehetséges a valóság
kutatói, az igazság szomjazói számára
"világnézet" - a lecövekelés egy tetszetõs
kiemelkedésnél, netán a korszerûség
kimerevített keretrendszerében nyíló kilátásnál.
A perspektívákban adott valóságból
a távlatváltás elkerülhetetlenül adódik.
Ahhoz, hogy a valóságot éljük, folyvást
távlatot kell váltani. A perspektívák közti
közlekedés nem könnyû, az élet nehézkedése
a változó helyett a változatlan felé vonz.
A biztos támpontok és a bevált nézetek irányába.
Az állandóan egyirányú tekintet azonban eltompul.
Ezért kell távlatot váltani, távolságot
teremteni -Distanzen aufreissen - ahogy Nietzsche mondja. Felszakítani
a távolságot, a tapasztalat felületeit, hogy mindegyre
megnyílhasson a távolok és távlatok sora -
és átérezhetõ legyen a distancia pátosza.
A filozófia mellett hagyományosan a vallás és
a mûvészet "váltja" a távlatot. A
zsidó-keresztény kultúra alapvetõ perspektiva-váltása
a megszentelt nap, a szombat. Errõl Wittgenstein azt írja,
hogy "a sabbath nem csupán egyszerûen a pihenés,
a kikapcsolódás ideje. Kívülrôl is szemügyre
kell vennünk a munkánkat, nem csak belülrôl."
A benti nézõpontot kintire változtatni nem kevés,
különösen akkor, ha ez a "belsõ" és
"külsõ" metaforikus. Azaz nem kevesebb, mint a profán
és a theofán, a köznapi és az isteni közti
perspektíva különbsége. És ekként
nemcsak a munkánkat kell kívülrôl is szemügyre
vennünk olykor, hanem kultúránkat is. Ehhez pedig
más kultúrák - kivált kultuszhelyeik - kínálják
a legkézenfekvõbb perspektívát.
Kelényi egyiptomi képein is egy másik kultúra
munkáit látjuk. Kétszeresen is kívülrõl
vesszük szemügyre e kultuszhelyek képeit: más
kor és egy másik kultúra szemével nézünk.
Az idõbeli távolság oly nagy, és a formák
és méretek olyannyira különböznek a mieinktõl,
hogy a távlatváltás elkerülhetetlen és
ellentétekben gazdag. Éppoly élesek a kontrasztok,
mint a képek árnyékos és fénybe boruló
felületei között.
Minden vallás, minden kultusz más vetületben észleli
a világot, máshová helyezi a hangsúlyokat.
És másfajta zsákutcákba téved bele
- olykor végérvényesen. Nem kell az egyiptológiában
különösebben elmélyülni ahhoz, hogy belátható
legyen: ez a kultúra egyértelmûen a túlvilág
felé vonzódott. A mindenható mysterium tremendum,
a titokzatos borzadálya vetül rá szinte minden képzõdményére.
E monumentalitás fenséges komorsága mindazonáltal
nemcsak a szentség hatalmáról, hanem a hatalom szakralizálásáról
is szól. Arról, hogy a szakrális fenségessége
milyen mértékben válhat a hatalmi diszletek részévé.
Nemcsak ma, hanem négyezer évvel ennek elõtte is.
A zsidó(-keresztény) kultúra az egyiptomi kivonulással
veszi kezdetét. Egyiptom ezért az az egyszerre konkrét
és képletes hely, amitõl - mint tévúttól
- eltávolodik. A bibliai héber nyelv Egyiptomról
csak mint lentirõl, mint a metaforikus tér, az emberi létlehetõségek
legalacsonyabb fokáról szól. Amiben nem egyszerûen
az egykori fogvatartók iránti megvetés kifejezõdését
kell látni, hanem inkább a mysterium tremendum fogságában
élõket, a félelemben és borzadályban
berendezkedett birodalmat megilletõ helyet. A legegyértelmûbben
ez az evangéliumokban jelenik meg. Jóllehet Jézus
nem szünteti meg az istenfélelmet, tovább radikalizálja
ezt a belátást, és a vallásfejlõdésben
új távlatot nyit, mondván: "Ne féljetek!"
|