Mindaz, amit tudunk, avagy a Chaconne
Mindaz, amit tudunk, töredékes. És jó okunk
van feltételezni, hogy az is marad, legyünk bármennyire
bizakódóak, vagy mégoly egészlegesek. Miközben
mégis arra vágyunk, hogy ez a töredékesség
összerendezõdjön, áttekinthetõvé, teljessé
és egésszé legyen. Tapasztalataink szerint a teljességnek
és a rendnek ilyen magaslatai olykor a mûvészetben mutatkoznak
meg.
Számomra az Ezredvégi
beszélgetések egyik meglepõ tanulsága
az volt, hogy a legkülönfélébb szellemi területek
élvonalbeli mûvelõi - zenésztõl a tudományfilozófuson
át az íróig - milyen egybehangzóan szólnak
a tanácstalanságról: Európa annyiban lett
egységes, hogy egységesen tanácstalan lett... Én
is osztozom abban a tanácstalanságban, amely most Európa.
- így Esterházy.
A tanácstalanságról természetesen nem egyedül
ezek a megnyilatkozások tudósítanak: a legkülönfélébb
fundamentalizmusokban, akárcsak a new age rózsaszín
zanzája mélyén is a tanácstalanság
és az eltévedéstõl való félelem
tagolatlan rémülete, az egészben való eligazodás
és biztonságkeresés szándéka munkál
- és talál téveteg megnyugvásra. Ez a talányokkal
és kétségekkel sûrûn megtûzdelt
helyzet természetesen jellemezhetõ más módon
is, nemcsak legbensõbb emberi vetületeivel, vagy az általa
kiváltott - errefelé nemegyszer közveszélyes
- pánikreakciók révén. Például
a tudománytörténet egyik központi kategóriájával,
ahogy azt élete utolsó elõadásában
Vilém Flusser, a tisztánlátásban oly ínséges
idõnk egyik átható tekintetû obszervátora
tette: olyan paradigmaváltásban vagyunk, aminek a horderejét
még egyáltalán nem vagyunk képesek felmérni.
(1991. november 25. Prága)
Talán nem véletlen, hogy e kérdések kapcsán
a tudománytörténet kerül szóba, nem pedig
maga a tudomány. úgy tûnik ugyanis, hogy a modern
tudomány elveszítette azt a auráját, ami az
újkor évszázadain keresztül kikezdhetetlen és
már-már végsõ instanciává tette.
A tudomány és a tanítás válságáról
tavaly - a német egyetemek rektorainak évenkénti
konferenciáján tartott nyitóelõadásában
- Vittorio Hösle, tübingeni filozófus elmondta, hogy
a tudomány eszméje egyre kevesebb tehetséges embert
késztet olyan odaadásra, ami nélkül jelentõs
szellemi teljesítmények nem születhetnek. Ennek legfõbb
oka bizonyára abban rejlik, hogy egyre több embernek támad
olyan benyomása, hogy az emberiségnek jelenlegi helyzetében
nem igazán a fizikai vagy gazdasági folyamatok matematikai
leírására szolgáló kalkulusok finomítására
vagy a klasszikus mûvek különféle rétegeinek
differenciálása terén elérendõ haladásra
van szüksége.
Ebben a helyzetben a részletek végeérhetetlen rendjébe
való belebocsátkozás éppoly kevéssé
vonzó távlata a tájékozódásnak
és kiútkeresésnek, mint amennyire a tudományos
felismerések gyorsulásából, továbbá
a technikáinak sebességtávlatából adódó
"avulási együttható" állandó
jelenléte sem erõsíti az ilyenirányú
vonzalmakat.
A jelen tudományos tudása sem tûnik egyébnek,
mint ami holnapra meghaladottá válik. Avagy, ahogy más
megközelítésben Virilio mondja: Einstein azt kérdezi,
hogy miben áll az igaz és a hamis elmélet különbsége?
Az elmélet érvényességének tartósságában.
Egy hamis elmélet talán két percig vagy akár
két hónapig, sõt akár két évig
is érvényes lehet. Ezzel szemben egy igaz elmélet
érvényessége rendszerint tíz és húsz
év között mozog, és aztán válik
idejétmúlttá. Ha a tudományelmélet
egészét sorba raknánk és összeragasztanánk
mint egy filmet, akkor egy adott pillanatban - mintegy 10 millió
év múlva - azt mondhatnánk, hogy az összes elmélet
hamis. De azt is mondhatjuk, hogy valamennyi relatív, ami végülis
ugyanaz. A tudományos relativitás kérdése
ezért döntõ jelentõségû.
Túl a személyes vonzalmakon és választásokon,
talán nem alaptalanul vélem úgy, hogy tájékozódásunk
viszonylagosságtól védett, a végsõ
rend ragyogását irányfényként felvillantó
'fároszai' ma a mûvészet tengerének szigetvilágában
keresendõk. Méghozzá mindenek elõtt a zenében,
a harmonia mundi, a világharmónia hallható
közegében.
A 20. század egyik legjelentõsebb fizikusának, Werner
Heisenbergnek következõ szavai is errõl szólnak:
Minél tovább hallgattam a beszédeket, annál
fájóbban tudatosult bennem a középpont hiányának
érzete. Kis híján fizikailag szenvedtem, de képtelen
voltam felfedezni a középpont felé vezetõ utat
az ellentétes vélemények rengetegében... Egyre
hosszabbak lettek az udvar árnyai, még a forró nappal
szürkés alkonyatba, ez pedig holdfényes éjszakába
hanyatlott. Még egyre folyt a beszéd, amikor egyszer csak
egy fiatal hegedûs lépett ki az udvar fölé nyúló
balkonra. A lárma elhalt, míg a hegedûs, magasan felettünk
Bach Chaconne-jának elsõ csodálatos d-moll akkordjait
intonálta. És én hirtelen és teljes bizonyossággal
éreztem az eddig hiába vágyott középpontot.
A Chaconne tiszta zenei frázisai hûvös szellõ
gyanánt érték lelkemet; szétkergették
a ködöt, hogy tisztán meglássam a mögötte
tornyosuló struktúrákat. A muzsika, a filozófia,
a vallás nyelvében mindig van egy ösvény, mely
a középponti rend felé vezet; napjainkban nem kevésbé,
mint Platón vagy Bach korában. Ez az Altmühl völgyében
közvetlen élmény révén vált bizonyossá
bennem.
|