A DIN A-4-es kifutópályák. Avagy az írás útja

Sziréni és metasziréni hangközökben élünk. Ettõl aztán alig halljuk a saját hangunkat: a magunkét és egymásét. Ez a hang csak akkor válik hallhatóvá, ha körülöttünk némi csendesség támad, leülepszik a zajok iszapjába minden hangok zûrzavara. (Ez többnyire napszállat után történik meg, amikor a letudott napszakok hulladékai összeérnek, lángjuk felcsap, akár az égig, és ki-ki rövid sétára indulhat a körötte kitisztult térben.)

*

Ezen eredményesen szétdúlt életben akarva-akaratlan is erõs páncélzatra tehetünk szert. Rendre el kell vonulnunk erõdített rejtekeinkbe, ami a képzelet erõs vára éppúgy lehet, mint a megfontolt merengés. Ahonnan többé-kevésbé zavartalanul vehetjük szemügyre a köröttünk zajló változások egyre vadabb viharzását. Ahol a tisztánlátás vágyától vezérelve olykor csak mintegy lõréseken keresztül engedjük át szemeinknek a teljes szemhatárt.

*

Köz-helyeink szerkezetének széttöredezettsége, valamint a meghívások személyre szóló volta miatt többnyire külön-külön járjuk felderítõútjainkat. Ezért aztán ebben a nomád életben számos a magányos utazó. Ami nem zárja ki, sõt egyenesen megkívánja, hogy üzeneteket váltsunk; hogy szót ejtsünk egyrõl s másról; hogy lássuk is olykor egymást: egymás belátásait és elmozdulásait.
A lárma lepedékének elúrhodásával egyidejûleg súlyos elnémulás terjed tájainkon. A kezdet és a vég kérdéseit övezi egyre súlyosabb hallgatás. A hangosan habzó szájak és öblösre tágított torkok korszakában ez a csend intézi hozzánk néma, ámde annál sürgetõbb szólítását.
A hallgatás megkérgesedett héja alatt lefojtott lángmezõk szunnyadnak. A szó szellemének sugallatát követõ kimondás felkavarja, kimozdítja és felszabadítja a lelket. A szó meghallójának lelkét éppúgy, mint azét, aki kimondja.

*

Az írás - közvetítettsége folytán - áttételes megszólítás. A benne felhangzó szó azonban belül hangzik el. Ezért képes arra, hogy akár lélektõl lélekig hatoljon.

*

Az írásbeliség mindenfajta írásfajtát felölel. A pestisszerûen terjedõ feliratokat éppúgy, mint bármily éleselméjû értekezést. Ezt észre nem venni ma majdnem annyit tesz, mint vízreszállás során nem meghallani a hullámok moraját. Az írásbeliség ugyanis fordulatot vett; az arányok erõsen eltolódtak: az irodalom szigetei sodródnak az írott szavak és szövegek áttekinthetetlen áradatában.

*
Az írásbeliség különféle nemei egyre összébbszorulnak. Ez a figyelmet vonzó különféle képi jelenségek egyre növekvõ számából adódik. Felfogóképességünk és figyelmünk pedig véges. Nem fokozható és gyorsítható tetszõlegesen, az elszabadult változások sebességének szeszélye szerint.
A korábban gombamódnak, retrospektíve pedig rákosnak tûnõ mûfaji szaporodás és szakosodás, elkülönülés és önállósodás felett alkonyodik.

*

Az írásbeliség fokozatosan a figyelem peremvidékére szorul. Ez, számos hátránya mellett, azzal az elõnnyel jár, hogy sokáig széttartó részeit az újra erõre kapó kohézió, valamint a növekvõ külsõ nyomás közeledésre készteti.
A közelség nem jelent veszélyt, csak kihívást; nem szünteti meg a különbözõségeket, csak nyilvánvalóvá teszi összetartozásukat: azt, hogy egyazon tágas, és ezért egyáltalán nem kizárólagos térség különféle tartományai, melyek közt elengedhetetlen a közeledés, az érintkezés és a kölcsönös megértés.

*

Az írás elsõdlegesen leírás. Kifinomultabb módozataiban az irányban tartott belsõ beszéd sûrített, vágott és megformált változata.

*

A különféle írások hasonlítanak egymásra: a jelek, jelközök és jelentések egyazon nyelvi térbe tartoznak. Ebben a térben más a gravitáció, mint a többi köztéren. Amiben a megszólaló személye sem elhanyagolható vonzó- és taszítóerõ.

*

Az elmozduló idõ alakzatai csak a nyelv arányos elmozdításával idézhetõk meg. A nyelv fároszai, az alapszavak szirtjei is más-más szögbõl látszanak az idõ sodrának különbözõ fázisaiból. A szóképek olykor hosszú idõre kihunynak, majd egyszer csak újra fénybe borulnak.

*

A közkeletû szóképek alól a különféle gépezetek kigörgették a szõnyeget. A képek különváltak és valahol középmagasságban keringenek egykori eredetük hûlt helye felett. Ez másként úgy és mondható, hogy az anyag kikezdte a nyelvet. Azaz a szellemet. És a lelket.

*

A világot nem lehet elmondani és nem lehet leírni. Nem diszkurzív. És egyébként sincs rá idõ. Kultúránk két elsietés között terül el. Ott a szülõ és temetkezési helye.

*

A nyelv élet: elmondás és meghallás. A nyelvben legalább ketten vannak jelen: a mondó és a meghalló. (Még akkor is, ha a halló csak virtuálisan van jelen.) Ha valóban ketten vannak jelen, akkor a nyelv lelke is köztük van. Ez, egyes esetekben a Lélek nyelvével azonos. Ennél nincs teljesebb jelenlét; ez a lélekjelenlét.

*

Az írás nem tudomány. Az írás út, melynek gyûrûzése során hosszan húzódó szaggatott nyomok maradnak hátra.
Bár az út vonala körülhatárolt térben és szûkre szabott idõben vezet, az utazás mégis túlmehet az únt utakon és dimenziókon. Az írás kifutópályákra is vezethet: a legtágasabb terek felé.

*

Az ilyen utak vonala keskeny, a tû hegyénél alig valamivel vastagabb. És gyakran megszakad. Elágazásai ezért is számosak. Ahogy egyre magasabbra emelkedik, úgy támadnak egyre mélyebb meredélyek alatta, mellette és körülötte.
Az írásbeliségben a költészet útja vezet a legmagasabbra. Légies útjain maga kénytelen lépcsõit a saját lábai elé emelni.

*

Az írásfegyelem elengedhetetlen. Egyebek mellett azt is tudatja velünk, hogy csak egyenesen - a sorok sodrában - érdemes elõrehatolni az ismeretlen földeken, a föltáratlan hatalmas fehér foltokon: a DIN A 4-es típusú terra icognitán.

*

A kifutópályák különös szigeteket alkotnak az élet mélyvizének színén. A zavaros, mindenféle bomlástermékekkel szennyezett, tarkasággal terhelt, vér- és verejtékfürdõnyomokkal elegyes második világi életfolyam legváratlanabb pillanataiban mintha ráncok rendezõdnének el: összeáll, formát ölt, körülhatárolódik és leválik valami rólunk, amirõl azt sem tudjuk, mettõl meddig kié.

*
A szövegek kertje megfogalmazásmunka. (Betûvetés. Szótövek ültetése.)
A könyv olyan, mint egy kert, amit az ember a tarsolyában hord. (Arab közmondás.)
A csukott könyvben tél van. Fagy. Behavazott mezôk, melyekbôl jelvonulatok emelkednek ki. Sötét betûbarázdák.

*
Minden szöveg megteremti a maga szigetét: egyszer csak kezdetét veszi, majd megszakad valahol. Némelyik kopár és dísztelen, a másik alig emelkedik ki a tengernyi beszéd felszíne fölé. Van olyan is, amelyik kevéssel a felszín alatt ér véget, így aztán nem kis veszélyt jelent az óvatlan olvasóra nézve. Megint mások sziklatömbökként magasodnak a szavak óceánja fölé - egy tûzhányó kitörésének megkövült emlékeként.

*

Szavaink szigeteire meghívjuk életünk megfáradt társait: Mi lenne, ha velünk tartanának? Ha elindulnánk együtt; ugyanarra a horizontra szegezett szemmel? Nézni, hogy mit is vetnek elénk a hullámok; mit sodornak felénk a viharzó szelek.
Az írás távolságtartó, türelmes üzenet a távollevõ felek között. Így kerülve el a közvetlen közelség terheit. (Már egy folyóiratnyi szerzõ is személyében mily tehertételt jelentene egy esetleges olvasóra nézve!) Így válik közölhetõvé a belsõ beszéd bárminõ külsõ körülmények, anatómiai adottságok, rokon- és ellenszenvek közjátéka nélkül.

*

Az írás sajátos párbeszéd, melyben oly bizalomteli és várakozó a hallgatás, hogy megoldja a magunkfajta nomádok nyelvét. Ez lehet színjáték is, legalább két szereplõvel; közülük az egyik hús és vér, a másik pedig költött, azaz a lehetõségek bajnoka, szabad és szárnyaló. Olyan távírász, aki éppúgy képes kapcsolatot teremteni a Nagy Medve fiaival, mint a Nagy Medvérõl nevezett csillagképpel.

*

Az írásban való elõrehaladás is a megismerés mámorán vezet keresztül. E magasabb szinten folyó elragadtatás - mely legjobb tájainkon terül el - egyre átérzettebb, azaz átszellemültebb vidékre visz.
Természetesen tudjuk, hogy ez az út is szakadékokkal szegélyezett. És ki ne bukott volna már bele számtalan szakadékainak egyikébe, fele- és egész barátaim?