A szerzõ elõtûnése. Avagy az íróportré

A test a szellem borítója,
az arc a színe, és a szem a szerzõ neve.
Johann Wilhelm Ritter

A könyvnyomtatással a szerzõ személyes jegyei, a kézjegye s vele a személyiség közvetlen jelei is eltûntek könyve olvasói számára. (A mai betûvetõ berendezésekkel dolgozó íróknál pedig már a kézirat közbensõ lépése is kimarad.) Pedig az olvasó szeretné látni a szöveg mögött rejlõ személyt. Szeretné szemügyre venni, hogy érvényes képe legyen róla, hogy összevethesse az olvasottak alapján kirajzolódó elképzelésével. Ezért aztán a szerzõi portré mûfaja nem is annyira egyéb szempontokból (hírnév, hírverés, hívság, stb.), mint magából a szerzeménybõl, a mûbõl következik.
A szerzõi portré mûfaját tekintve nem lehet riport, nem lehet pillanatfelvétel az alkotás küzdelmes "frontjáról", mert nincsen frontja, legfeljebb csak felülete van: üres, vagy jelekkel részlegesen borított sík. A kép nem mutathatja munkájába merülten, mert az ilyen felvétel a megrendezettség, vagy a meglesettség kétes megvilágításába helyezné. Ezért marad jószerével egyetlen lehetõségként a portré, a szerzõre szegezõdõ fényképezõgéppel szemben felvett "festõi" helyzet. A Könyv Korának alkonyán a szerzõi személyesség így kerül, szövege olvasóján keresztül, megint közel a könyvhöz. A könyv médiumához, melynek fölöttébb összetett "személyiségjegyeit" Edmond Jabés egyszer így fogalmazta meg:
"Öten voltak. A legifjabbhoz így szólt a legidõsebb: "Te vagy a magánhangzó, a lélek"; a másodikhoz: "Te vagy a mássalhangzó, a pillér"; a harmadikhoz: "Te vagy a szó, a világegyetem"; a negyedikhez: "Te vagy a hallgatás, a végtelen."
"És Te, kérdezték õt, Te ki vagy?" "Én a könyv vagyok", felelte; mert könyvként nyitom meg testemet és szellememet, aztán mint egy rejtélyt oldom meg magamban magamat. Négyötök nélkül ugyanis semmi vagyok."