Az idõ hírarca
Mindent látunk
és hallunk. Minden jelen van, a szemünkbe szökken és
a fülünkbe mászik. Nyomokat, méginkább
nyomelemeket hagy bennünk. Kitölti az idôt, miközben
azzal kecsegtet, hogy az idô leglényegérôl kapunk
hírt. A hírmûsoroknak hála, szinte minden eseményrôl
értesülhetünk: láthatjuk a Fehér és
a Fekete házakat, a frissen feltárt hullakamrákat
vagy éppen a feltöltésükön fáradozó
fáradhatatlan erôket. Tovább folytatódnak a
megrendítô nyaszaföldi események. Fényes
külsôségek közepette zajlott le a hajdúhétházi
hûtôházavatás. A vezérkari fônök
viszértágulatának hatása nem végzetes
a világhelyzetre. Vagy feltûnhet néhány fejetlen
test a Fényes Sövény vagy a Tévelygô Iszlám
Testvérek ténykedésének tárgykörébôl.
Hallhatunk hazánk vagy más hazák fiainak hallatlan
tetteirôl, megpróbáltatásairól, vagy
éppen bûntetteirôl.
A tájékoztatás tájai tüneményes
vidéket alkotnak. Szívszorító szerencsétlenségekben,
nagy horderejû tettekben és számbavehetetlen semmiségekben
egyaránt gazdag színtér bontakozik ki elôttünk.
Csak ember legyen a talpán, aki eligazodik csalitjaiban! És
ezenközben esetleg valóban tájékozódik
holléte és kilátása felôl. Ugyanis a
hírek tárgya, az esemény, csakúgy mint megjelenítése,
kontextuális értékelése és értelmezése
eleve kérdéses. Mert valójában mi is az ami
megesik? Mi történik egy esemény során? Egyáltalán
mennyiben képesek a médiumok az esemény közvetítésére?
Gilles Deleuze a médiumokat nem tartja különösebben
hivatottnak vagy képesnek az esemény megragadására.
Deleuze észrevételei azért is figyelemreméltóak,
mert filozófiájában az esemény fogalma és
értelmezése központi jelentôségû.
A Liberationban megjelent beszélgetésben kijelentését
a következôkkel támasztja alá: egy eseménynek
a médiumok gyakran csak az elejét és a végét
mutatják be, amihez képest egy mégoly rövid,
pillanatnyi esemény is tartós. Aztán valami látványosat
is akarnak, jóllehet az esemény nem választható
el a holtidôtôl. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az esemény
elôtt és után van holtidô, hanem hogy a holtidô
az esemény része. Például a legvéresebb
baleset összeolvad azzal a mérhetetle holtidôvel, melyben
bekövetkezését látja az ember - aki nézôje
valaminek, ami nagyon sokáig lebegésben marad; ami még
nincsen. A legszokványosabb esemény is látóvá
teszi az embert, míg a médiumok pusztán passzív
nézôvé és rosszabb esetben voyôrré
tesznek bennünket. Groethuysen azt mondta, hogy bizonyos tekintetben
minden esemény abban az idôben esett meg, melyben nem történt
semmi. Nem veszik figyelembe azt a tébolyult várakozást,
ami még a legváratlanabb eseményben is bennerejlik.
Nem a médiumok képesek az esemény megragadására,
hanem a mûvészet: például a film Ozu, Antonioni
munkái esetében. De náluk a holtidô éppenhogy
nem az események között van, hanem magában az
eseményben; a holtidô képezi a sûrûségét.
További nehézséget jelent, hogy fontos és
kevésbé fontos események közti, olykor akár
leheletnyinek látszó különbségek megítéléséhez
hiányzik a kellô idô. A közvetítés
növekvô sebessége mellett az ítéletek
megalapozottsága egyre inkább egy szerencsejáték
nyerési esélyeinek matematikai kalkulusához közelít.
A hírmûsorokat hosszabb távon a hírklipben való
kollízió fenyegeti: amikor is a világ különbözô
pontjairól valós idôben érkezô tudósítások
már feldolgozhatatlanná válnak és a vágás-villanások
sorrendjét majd elôre programozott véletlen-kalkulusokkal
kényszerülnek megszabni...
A "hírérték" néven körülöttünk
kerengô képzet ne tévesszen meg viszonylagossága
felôl: iskolapéldája lehetne a "minden érték
átértékelése" nyomán elôállott
helyzetnek. Melyben a - tetszés szerinti mértékkel
mért "történelmi távlat" dimenziója
éppoly súllyal játszik közre, mint a színes
kis semmiségekkel történô élénkítés,
a különféle típusú rettenetek nyomán
elôálló révület pedig ugyanolyan fontos
szempontot képezhet a figyelem fenntartásában és
a termék piaci forgalmazhatóságában, mint
megannyi épületes történet, vagy a honderût helyreállító
híradás a "csökken az infláció növekedése"-szerû
örömhírek körébôl.
A közkeletû "hír" - különösen abban
az értelemben, ahogy azt manapság a hír iparágai
és ügynökségei értelmezik, alakítják
és teremtik - azóta létezik, amióta technikai
hordozói vannak. A régmúlt (görög, keresztény
világ) csak hírvivôket, hírnevet és
Örömhírt ismer. A médium ma már valóban
az üzenet része, méghozzá nem éppen elhanyagolható,
konstitutív alkotóeleme. Röp- és hírlap
nincsen (könyv)nyomtatás nélkül, (telefon-)hírmondó
nincsen elektrotechnika nélkül, "élôben"
közvetítô, 24-órás hírtelevízió
nincsen ûrhajózás nélkül.
A médium megléte nemcsak a hír lehetôségét
teremti meg, hanem a kényszerét is. Ez azzal a következménnyel
jár, hogy a hírmûsoridôt minden nap ki kell tölteni.
Történetesen akkor is, amikor nincsenek, mégcsak említésre
méltó események sem. Ekkor kerülnek bevetésre
az idôkitöltô habkonzervek, a tálalás és
tupírozás révén jelentôségre
szert tevô jelentések.
A hír világa a közvetítôtechnikák
adottságaiból (kényszereibôl), hírhierarchiák
keresztezôdésébôl, szerkesztési esetlegességekbôl
és sok egyéb - olykor hatalmi hínártól
körülkerített - ténybôl és hatásvadászatból,
az esemény mítoszából összeálló
mutáció.
A posztmodern egyik teoretikusa az újságot tekinti a késôújkor
stílusjegyeit példaszerûen felmutató közegnek.
Melyben minden tény, tudósítás, mûfaj és
stílus egymás mellett jelenik meg. És szinte egyetlen
- csak lapozással tagolt - pillantással átfogható
a teljes horizontja. Szabadon szemelgethetô; tetszés szerinti
helyeken hozzá lehet fogni; lehetséges keleti, azaz - felôlünk
nézve - hátulról elôre, vagy nyugati típusú,
azaz elôlrôl hátulra történô olvasata.
A közvetítetlen, átmenet nélküli különféleségek
egymásmelletiségének ilyen rendszereiben az egyes
elemek kölcsönösen idézôjelbe teszik egymást:
jelentésük átértelmezôdik vagy egyenesen
kioltásra kerül. Ami önmagában jelentékenynek
tûnt volna, az a környezet kereszthatásának köszönhetôen
lepkesúlyúvá lesz; a kis semmiségek pedig
veretes kereteket kapnak.
A viszonylagosságnak ebben a világában öntudat
és irónia nélkül (Charles Jencks) lehetetlen
az eligazodás. Fokozottan érvényes mindez a mozgóképújságokra,
ahol a folyamatos egymásrakövetkezés és egyirányúság
még erôteljesebb kereszthatásokkal jár együtt.
Az ilyesfajta tájékoztatásról írja
Simone Weil, hogy általában igazságok és
hazugságok vegyülékét képezik, híreiket
ötletszerûen és kényük-kedvük szerint
e két rubrika valamelyikébe osztják. így szolgáltatják
ki a közvéleményt a tévedéseknek. Azt
is jól tudja mindenki, hogy amikor a zsurnalizmus összetalálkozik
a szervezetten irányított hazugsággal, léte
bûncselekményhez vezethet. úgy vélik azonban,
hogy az ilyen bûncselekményeket büntetlenül lehet
hagyni.
A világ majd minden pontjáról özönlô
hírek áradatában általában az a vígasztaló,
amirôl e hírek nem szólnak, sôt mindenkor hallgatnak.
A szél zúgása, az ég felhôfodrozta kékje,
vagy egy elénkvetôdô gyermekarc nem tartozik ezek körébe.
A töredékességnek, a technika kegyének és
a tetszôlegességnek az az elegye, ami hír táguló
univerzumaként kerül elénk, csak az élet hallgatólagos
arányaival a háttérben értelmezhetô,
védhetô ki, és helyezhetô el a dolgok rendjében.
Mindennek hiányában a hatása merô káosznövekmény.
|