Látva látni, avagy televízióra
tájolva
Amikor tizenöt év után nemrég újra Párizsban
jártam, feltûnt, hogy a szabadtéri kávéházi
székek most másként állnak: többnyire
nem az asztalokat veszik körül, hanem egyenes vonalba rendezve
valamennyi az utca felé fordul. Olykor, mint a moziban, több
ilyen sor is húzódik egymás mögött. Lehet,
hogy a másfél évtized alatt végbement "fordulat"
csak nekem tûnt fel, és már korábban is külön
széksorok szolgálták az utca szemlélôit.
De aligha volt belôlük ennyi, különben fel se figyeltem
volna a változásra.
Ezeken a székeken persze többnyire nem a párizsiak
ülnek, hanem az odalátogató külföldiek. Ennek
megállapításához nem elengedhetetlen a gall
arcvonások, netán a rassz beható ismerete, a különbség
lerí a kinézetbôl. Két értelemben is:
a bennszülöttek eleganciája, ami a legegyszerûbb nyári
ruhákban is kifejezésre jut, élesen elkülönbözôdik
a turisták mindközönséges egyenruhájától.
A külsô kinézet mellett a belsô (ki)nézet,
a figyelem iránya mutatja a különbséget: a helybéliek
többnyire avégre térnek be ezekre a helyekre, hogy
egymással találkozzanak. Székeik ezért is
állnak egymással szemben. A látogatók nem
egymással akarnak találkozni, hanem hogy - éhségük
elûzése és szomjuk oltása, a flangálás
fáradalmainak kipihenése mellett - az utcaképpel
találkozhassanak. Ezért fordulnak kifelé a székek,
hisz elsôsorban a turistatekintetek szolgálatában
állnak.
Nem hiszem, hogy tizenöt év alatt az odalátogatók
száma vagy összetétele lényegesen megváltozott
volna. A kinézet szolgálatába állított
széksorok inkább a szemléletmód változását
mutatják: a mediatizáltság elmélyülését.
A televizióra tájolt nézés persze nem az utóbbi
másfél évtized fejleménye. A képernyôre
összpontosuló tekintetek szokása azonban hosszabb távon
messzebb menô következményekkel jár. Legalábbis
Detlef Linke agykutató szerint a televízió bizonyos
értelemben megfordítja észlelésünknek
az evolúció során kialakult mechanizmusát.
Mivel a klasszikus három méter távolságból
történô tévénézés során
pontosan a retina középsô része aktiválódik,
a mozgalmasság és az újdonság egy olyan területrôl
érkezik, ami evolutivan nézve nem az újra, a váratlanra
tipikus. Korábbi évezredek során, amikor az emberek
még körülûlték a tüzet, a váratlan
információ - légyen az baráttól vagy
ellenségtôl eredô - a látómezô
laterális részébôl származott, így
az agyban egészen más projekció zajlott. Amíg
ugyanis a látómezô közepérôl származó
információk egyenesen a nagyagyba kerülnek, addig a
látómezô peremérôl származóak
elôször az agytörzsbe jutnak, ami orientálódási
reakciót vált ki. Ez a fejet az új információ
felé fordítja, és az agy részletes elemzésbe
kezd. A tévénézés során ez az orientálódó
reakció elmarad. Az információ egyenesen a nagyagyba
kerül, ami azt jelenti, hogy az átmenet a Gutenberg-galaxisból
az új médiumok galaxisába egészen új
követelményeket támaszt az agyunkkal szemben.
E követelmények között alighanem a változás
tényének és horderejének tudatosítása
a legfontosabb. A látásmód változása
ugyanis a világkép változását vonja
maga után. Maga a világkép, a világ képpé
válása Heiddegger szerint az újkor alapvonása.
Korántsem közömbös, hogy a világ képpé
válása nyomán a képnézés hogyan
s mivé alakul tovább. E változás fázisairól
számomra a legszemléletesebb képet egy ötvenes
években készült autósmozi fotója mutatja:
a kép elôterében a kocsik (korabeli vonalvezetésüknél
fogva) erôsen bogárszerû benyomást keltô
raja áll. Mindegyik orral a hatalmas vászon felé
fordulva, mintegy igézet alatt mutatkozik. A fémesen csillógó,
akár kitinborításúnak is vélhetô
testek, mint fénycsapdába esett rovarok veszik körül
a vetített képet. A háttérben egy alkonyi
város fényei látszanak. A tekintetek igézôfelületén,
a vásznon éppen Mózes szerepében tárja
szét karjait egy színész. A film forgatókönyve
egy olyan írás alapján készült, mely
a korabeli képszemlélethez (a metszett és festett
képek tiszteletéhez) képest radikálisan más
követelményt támasztott, ami egyszer Halljad Izráel!
|