"Az igazi beavatkozás maga a televízió"
Virilio mint hadikép-kommentátor

Ezidõtájt, amikor az 1991-es öbölháború, a "hirtelen félbeszakadt, sõt abbahagyott háború" folytatására került sor, különösen aktuális a sebesség, a háború és a médiumok teoretikusának akkori reflexióit olvasni. Nem mintha változatlan érvénnyel vonatkoznának a mostani történésekre, inkább a mindenkori híradások és értelmezések korlátozott érvényét teszik nyilvánvalóvá. Mint ahogy azt is, miben tévedett a könyv szerzõje, és mennyiben haladt túl a katonai és mediális fejlõdés az akkori szinten.
Bár Virilio kritikájának éle a hadi- és médiatechnika mûködését és mûködtetõit illeti, könyvében szó sincs arról, hogy ezenközben valamiféle általános pacifizmus rózsaszín ködén keresztül szemlélõdne. ("A 'Szaddam Husszein maga Hitler' kijelentés meglehetõsen visszafogottnak tûnik számomra, sõt optimistának, mivel a Közép-Keleten 1990-ben kirajzolódó veszélyek túlszárnyalják a negyvenes évek Európájában átélt borzalmakat.") Hasonló világossággal ítéli meg az atlanti katonai-politikai erõviszonyokat ("Ideiglenes konklúzió gyanánt szögezzük le, hogy az öbölháborút nem Európa nyerte meg...")
Ám az azóta eltelt 12 év alatt egy sor körülmény és karakterisztikum megváltozott, ezért ennek az "abbahagyott háborúnak" a folytatására némileg komplexebb mediális és katonai-politikai feltételek között kerül sor. Így nem éppen elhanyagolható mértékben megváltozott a mediális helyzet: amíg 1991-ben az amerikai CNN volt az események szinte kizárólagos közvetítõje, addig mára szerepét az arab al-Dzsazira vette át. (Az elõbbit kitiltották Irakból, az utóbbinak "most 27 emberük van Bagdadban, ahol õk lettek a legfontosabb képforrás."/MH 03.04.01./) Ez némileg más megvilágításba helyezi a könyvben kommentált fejleményeket. Ugyanis Virilio - eredetileg napilapokban megjelent - írásainak 'fõ csapásiránya' a televízió, pontosabban a CNN volt. ("Az öbölháborúba való igazi beavatkozás maga a televízió. Pontosabban az atlantai CNN tévécsatorna.(...)A CNN által monopolizált információ...") Változatlanul érvényû maradt viszont a televízió szerepének megítélése: "A képernyõ válik tehát a háború célpontjává, ahol minden egyes ember figyelmét mozgósítják."
Ám idõközben az is kiderült, hogy korántsem közömbös, mely televízió és hová közvetít, illetve hogy a tévéképeket az egyes kultúrákban miként értelmezik. A 'posztkoloniális' képkultúra perspektívája Virilio 'eurocentrikus' megközelítésénél kissé összetettebb képet mutat. Most Szelim Nasszib, Párizsban élõ libanoni író, aki az al-Dzsazira és a CNN, illetve a BBC háborús tudósításait elemzi rendszeresen a Libération, az El Páis és a Tageszeitung számára, aról számol be, hogy "az al-Dzsazira 5o évvel ezelõtti nézõpontot sugall publikumának: az arabokat mint közösséget támadták meg és Szaddam Husszein mint családfõ jelenik meg, aki övéit védi a gonoszakkal szemben. 'Az arab kormányoknak népeik mögé kell állniuk, hogy az irakiakat támogassák, akik mindnyájunkért, az arabokért harcolnak.' - mondja egy tudósitó. E viziónak semmifelé ellensúlya sem jelenik meg az elemzésekben vagy a riportokban."
Képtilalmas kultúrában a képek hatványozott hatásúak. Az értelmezési horizontok különbözõsége pedig egészen eltérõ jelentéssel képes felruházni egyazon képet vagy képsort. Az arab országok nagyvárosaiban az iraki diktátort éltetõ sokezres tömegek - az elõbbi elemzés megállapításaival összhangban - azt mutatják, hogy a törzsi-vallásközösségi kollektivizmus értelmezési horizontja mûködik. Míg az európai és amerikai városokban a háború ellen tüntetnek, addig elõbbiek Husszein mellett, harcának fokozását kívánják.
Virilio végkövetkeztetése ugyanakkor változatlanul érvényes: "Az érzékelés zavara, a médiaidomitás dresszírozza az ellenfeleket, s hirtelen, akaratuk ellenére szövetségessé teszi õket, távolról egyesítva õket a képernyõn keresztül."
Látnivaló, hogy nemcsak a háború ellen tüntetõ "bocskai"-ruhás nacionalista neurotikusok bohózata mosódik össze az internacionális pacifista heppeningekkel, hanem mindezek a közel-keleti vezetõk tunikás- lebernyeges fellépéseivel is konform. (Nemcsak a modern, hanem a posztmodern is globálissá vált: a muszlinban lebegõ, többnyire kövérkés férfiak, akárcsak anno pohos honi kollégáik, az ottani "díszmagyarban" mutatják magukat.)
A háború mindig a megtévesztés útját járja - Szun-ce klasszikus hadmûvészeti traktátusának megállapítása két és félezer évvel késõbb is érvényes. A megtévesztõ, a hamis persze másként mutatkozik ma: "nem a hamis másítja meg az igazságot, hanem az, aminek nincs jelentõsége"- írja Virilio. Úgy véli, fölösleges az "információ" és a "propaganda" megkülönböztetése, hiszen "az egymásnak ellentmondó információ túláradása, vagyis a túlinformálás" feleslegessé teszi ezt a megkülönböztetést.
Ám a képeket figyelõ elemzõ sem az igazság letéteményese. Jól érzékelhetõ ellenszenve , minek folytán pl. félreértelmezi a tele- s interaktivitás fogalmát ("Most már távcselekvésrõl, teleakcióról van szó. A CNN-nek köszönhetõen a jelen lévõ partnerek tökéletes interaktivitással bírnak /.../ beleavatkoznak az életünkbe, azaz házi távcselekvésre kényszerítenek minket"). Olykor nyilvánvalóan az emlékezete is megcsalja, pl. amikor arról ír, hogy "egykor a népek nappal háborúztak, sohasem éjszaka", hisz gyakran idézett mesterénél, Szun-cénél is olvashat az éjszakai harcról ("éjszakai csatában alkalmazzunk tüzet és dobot" /7./)
Elemzéseinek legnagyobb hiányossága azonban az, hogy nála fel sem merül a (tévé)nézõ szabadsága: nem veszi tekintetbe tájékozódó- és döntõképességét. Azt az elemi tényt, hogy nem fatális kapcsolatról van szó; a nézõnek ui. mindig keze ügyében van a távirányító - mellyel bármikor kikapcsolhatja a közvetítõ berendezést.
E könyve méginkább alátámasztja egykori (Tiszta háború) beszélgetõpartnere Sylvére Lotringer kritikáját: "Virilio megvilágította a sebesség logikáját és logisztikáját, de saját fényének káprázatába esett."