Az eltûnés mûvészete: Bakos Ildikó és Gábor Éva Mária munkái

A múlt mûvészete közmondásosan hosszú volt (ars longa). Míg hozzá képest az élet rövid (vita brevis). Ma inkább úgy tûnik, mintha a mûvészet is megrövidült volna - arányosan az élet meghosszabbodásával, vagy méginkább paradox rövidülésével, amit az észleletek sûrûsége és sebességek növekedése vált ki. (Amiért is a magunkfajta utazók a közegellenállással vívott küzdelemben elröppent idõt visszatekintve mindig valószínûtlenül rövidnek találják.)
A rövid és a hosszú viszonylagos, és viszonylataik a legfurcsább fordulatokra képesek. A tovatûnõ és a megmaradó, az elmúló és a múlhatatlan relációi a személyes és a közös tudás relatív terében mindig mozgásban vannak. Olykor felkavarodnak, máskor leülepednek, idõrõl idõre omlásnak indulnak, egymásra rétegzõdnek, és néha átszakadnak. Alapvetõ átrendezõdéseknek vannak kitéve.
A modern mûvészet újra és újra radikalizálja ezt a tapasztalatot. Egy ideje azonban azt észlelem, hogy az eddigieknél többrõl van szó: nem egyszerû hangsúlyeltolódás megy végbe, sokkal inkább áthangolódás. A húrok átrendezése és újrahangolása történik. Ennek jelei a képzõ mûvészetekben az anyagok megválasztásától kezdve, a mûvek kurta élettartamra szántságán keresztül, a láthatóságról való lemondásig terjedõen megmutatkoznak. Mindennek messzemenõ következményei vannak (és méginkább lesznek).
Az eltûnés mûvészetének mûvelõi nem egyszerûen tematizálják a tûnékenységet, hanem dinamizmusát felhasználva a végsõkig fokozzák; elõvételeznek eljövendõ állapotokat, sérülési stációkat, lebomlási fázisokat. A maguk módján így tárják fel az egyre sûrûbb és sebesebb lefolyás kevésbé tudatosított tanulságait. Az úgynevezett élet területén nem kevésbé mint a saját közegükben. Mindez Bakos Ildikó és Gábor Éva Mária mûveire is érvényes; a témákban éppúgy megmutatkozik, mint az anyaghasználat terén.
Bakos dróthálóból formált csónakjaiban emberábrázatok hevernek. A gipszalakok úton vannak; mindannyian egy irányba hajóznak. A folyam, amin haladni látszanak, egy nagy horderejû képletes áramlás, mely a keletkezésbõl érkezik és az eltûnés felé visz tovább. Nem egykönnyen eldönthetõ, hogy a jármûvek és utasaik hol járnak éppen. Tudunk olyan népekrõl, akik csónakra rakják és a folyamokra bízzák halottaikat, és halovány emlékeink e mûvek láttán megelevenednek. A testek azonban mind nõi testek, melyek a keletkezés felé esnek: a nõk élethordozók. Méhük õstengerén keresztül más, új életek érkeznek. A nõ a férfi elsõ jármûve - mondja Virilio, de nemcsak azé. Más nõké is. Elsõsorban persze a saját maguké.
Ha eltekintünk a másodlagos - mitológiai és etnológiai - értelmezési mezõktõl, akkor ezek a nõalakok az élet köztes helyzetében mutatkoznak: amint egy áramlástól sodortatnak, nem a menetirány felé fordulnak (a tenger, amibe a folyam beletorkollna, amúgy sem látszik), hanem kinéznek belõle (a jelent látják, ami mintha a mozdulatlanságig menõen lenyûgözné õket...). Alkotójuk azonban mást is megjelenít: a könnyen hajló fémszálak, valamint az eldolgozatlan, nem éppen tartós gipszöntvények a töredékességet, a rövidéletûséget és a törékenységet mutatják.
Az idõnek való kiszolgáltatottság, az elmúlás és az erózió munkája egyaránt központi konstituáló eleme Gábor munkáinak. A rommûvészeti vonulatba tartozó mûvek mindegyikének alapanyaga a homok: a mállékonyság, a szétpergés, az elporladás, és a múlékonyság végterméke. Homokból készültek a vízüveggel keményített épülettöredékek, falmaradványok és a köztük elhelyezett plasztikák, és homokfolyamokba is ágyazódnak bele. Ezzel a fémöntésnél használatos homokkeményítési eljárással Gábor Éva Máriának sikerült rommezõin olyan egyöntetû közeget teremtenie, amit e vonulat más alkotójánál sem találni. Ugyanis Charles Simons és a Poirier-páros, akárcsak Gellér B. István mûvei esetében a környezet és az anyagok markáns különbözõsége folytán nyilvánvaló, hogy a mûvek mesterséges készítmények (idõnként mesterkéltnek is hatnak). Ezek a szétpergés különbözõ fázisait mutató homokszobrok azonban folyamatosan simulnak és olvadnak bele az õket körülvevõ - idézetnyi - homoktengerbe. A mûvek elemi erejét csak a túl konkrét kulturális lekötés (könnyû azonosíthatóság) és az egzotikus távolság (buddhista ikonográfia) gyengíti.
A többnyire mélyebb közösséget nélkülözõ közös kiállítások általában kétségeket ébresztenek, az õ esetükben azonban a együttes kiállítás mellett tartalmi érvek szólnak. A két mûvésznõ munkái láttán vált nyilvánvalóvá számomra az is, hogy a lágy anyagok kiterjedt körének alkalmazása a képzõmûvészetben (az elõbbiek mellett a viasz, a szappan, a tészta stb.) elsõsorban nõkhöz kötõdik. (Kivált, ha eltekintünk az antropozófikus-ideológikus okokból "meleg", szerves anyagokat használó férfiaktól.) Továbbá az is, hogy az ilyen múlékony "hordozók" választására, a munkáik eltûnésével való számvetésre nõk azért képesek inkább, mint férfikollégáik, mert bensõségesebb kapcsolatban állnak a születéssel, a keletkezéssel, a kezdettel - s így könnyebben néznek szembe az ellenkezõ véglettel: elmúlással, enyészettel, eltûnéssel.
A sérülékeny és omlékony anyagok alkalmazásában azonban még egy hallgatólagos belátás is meghúzódik: az, hogy az ars longa, a hosszú mûvészet "ércnél maradandóbb" érvényét nem is elsõdlegesen az alkalmazott anyag múlékonysága, hordozójának fáradása határolja be, azaz nem annyira az idõ mállasztja, hanem annak a társulásnak a tudása, technikája, növekvõ avulási együtthatója, melynek tagjai vagyunk.