Jelek, jeltömegtemetõk: Botond Bibliotékája

A Nürnberg belvárosa alatt rejlõ háromszázegynéhány bunker egyikében, a Bauhof-Bunkerben egy fölöttébb furcsa könyvtár került bemutatásra: az 1979 óta a városban élõ magyar-német (Kardos) Botond állította ki fémbe és betonba foglalt Bibliotékáját. Ez a könyvtár legalább annyira különös, mint amennyire szokatlan a kiállítás helye is: úgy tûnik az elrettentés keltette félelem enyhülése nyomán a bunkerek is megnyílnak és bombabiztos, légkondicionált ürességüket végre alkotó értelem veszi használatba.
A kiállítótér körüli vasbetonborítás egyébként nem is áll oly távol a kiállítási tárgyaktól. Botond ugyanis könyvtárának könyveit fém- és betonborítókkal látta el. Ezek a burkolatok olyannyira tökéletesen megóvják a bennük rejlõ nyomtatványokat, hogy nem is kerülnek a nézõ szeme elé - aki máskülönben csak a kiállított tárgyak melletti jegyzékekbõl szerezhet tudomást arról, hogy milyen mûvek rejlenek bennük. Az 1987 óta készülõ, és hatezer kötetesre tervezett gyûjtemény ugyanis legalább annyira a jövõnek készül, mint a jelenlegi nézõinek. Botond a szó szoros értelmében vett könyvkonzerveket készít: az általa gondosan kiválasztott köteteket fémtokba forrasztja, olvasztott bronzba csomagolja vagy betonba önti. Az így készült tárgyak azonban egyáltalán nem egyhangúak. A csomagolóanyagok csak hozzávetõlegesen követik a könyvtár köteteinek formáját; kitüremkedések, vetemedések, elszínezõdések, szándékos és esetleges foltok, formátlanodások és törések teszik változatos tárgyegyüttessé. Így aztán a bibliotéka minden egyes darabja, nemcsak rejtett tartalmában, hanem alakjában is különbözik a másiktól. A színekrõl nem is beszélve: az autótemetõkbõl származó, élénkpiros vagy dinósárga lemezek éppúgy gondoskodnak errõl, mint az olykor festékcsorgatással fedett, vagy a hegesztés hõjétõl szivárványosra égett nyers fémfelületek.
Az így megmunkált "könyvek" különféle tárlókban kerülnek kiállításra: egy részük hagyományos regálon látható; a fémpolcokon sorakozó tárgyakat távolabbról akár ritkásan rakott könyvsorozatnak is vélhetnénk, ha a csiszolt felületek csillogása nem ébresztene gyanút. Vannak aztán faformára kirakott, betonfelületbe ágyazott tartók is. Szintúgy oszlopok; az egyik szabályos, keskeny hasábba rendezett karcsú pillér. A másik vaskos, körkörösen egymásra tornyozott többtonnás építmény. A klagenfurti egyetemi könyvtár szoborkertjébe készült "könyv"-együttes pedig egy utat alkot, melyen keresztül nemcsak képletesen lehet bejárni a betûk birodalmát...
A konzervált könyvek köre meglehetõsen kiterjedt: a nagy kultúrák szentkönyvei (külön együttesben) szintúgy szerepelnek köztük, mint Borges, Karl May, Karl Marx, Pasolini, Orwell, Bradbury és mások mûvei. Vannak aztán még tudományos kutatási módszereket tartalmazó szakmunkák, különféle képzõmûvészeti albumok és az emberi tudás legkülönfélébb területeit tartalmazó nyomtatványok is.
De mire jó ez a jeltömegtemetõ? Ez a sok ezer könyvszarkofág? Mi értelme van mindennek? A jövõnek szóló üzenet lenne? Vagy valami más? Ilyen kérdések méltán vetõdnek fel e mûvek láttán. És akár értelmetlennek is nevezhetnénk õket, ha nem érzékelnénk a könyvek körül átalakult közeget. A köznapokban csakúgy, mint a kiállítótermekben: a szövegtestek átható áradatát, a közelükben, más médiumok megjelenése nyomán támadt vákuumot.
Aminek kiábrázolásában Botond Bibliotékája korántsem az egyetlen figyelemre méltó kísérlet. A kortárs képzõmûvészet ebben a kérdéskörben már egy ideje fontos felismeréseket tesz láthatóvá: leletként mutatja fel a kérdésessé vált közeget, romlékony hordozóira reflektál, feltárja az anyaga és szelleme közti feszültséget, a sérülékenységét, tér- és idõbeli tárolókapacitásának korlátait. A könyv(-körüli) mûvészetnek az utóbbi két évtizedben már-már önálló mûfajjá vált vonulatából megemlítendõ Anselm Kiefer két nagy mûve: A Zweistromland (Tigris és Eufrátesz) címet viselõ, 1986 és 1989 között készült alkotása kétszáz egyenként 70-80 kilós ólomkönyvbõl áll. A két "könyvespolcra" helyezett, több tonnás gyûjtemény címe a városi világ és az írásbeliség szülõföldjére, kultúránk kezdetére utal, miközben egy végsõvé válás veszélyét hordozó korfordulót jelenít meg. A Kiefer által elõszeretettel használt sugárnyelõ ólom ugyanolyan atomkori alapanyag, mint a vasbeton, a bunker- és az atomerõmû-architektúra építõanyaga. Egyszersmind a legpuhább, a legkönnyebben formálható és legsérülékenyebb fém is. Az ólomkönyvek - melyek lapjaira olykor képek is kerültek - lehetséges leletei egy közel ötezer éves történetnek. Sugárbiztos túlélõi egy, reményeink szerint egyhamar el nem közelgõ, de bármikor bekövetkezhetõ utókornak. Mindemellett azonban még másról is szólnak: a felhalmozott múlt (tényeinek és tudásának) terhérõl. A súlyos és nyomasztó adathalmokról, a szóhalomhegyekrõl és jeltömegtonnákról. Felénk esõ vetületében pedig a könyvek közti tájékozódás, a finom feliratmezõk közti eligazodás nehézségeirõl.
Kiefer 1989 és 90 között készült másik nagy mûve, a Bruch der Gefaesse (Tárlók törése) mindennek még tömörebb foglalata: egyetlen ólomkönyvpolc, elõtte a földön széttört elõlapjának üvegcserepei, össze-vissza hányt, szétfoszló kötetek kötegei. A tárlók körül héber szavak. (Az alkotó egészen a Teremtéstörténet Luria szerinti értelmezéséig nyúlt vissza. E kabbalista értelmezése szerint a tárlók, a foglalatok nem tudták felfogni a szétáradó Szellemet és széthasadtak, összetöredeztek.)
E kérdések azonban nem egyszerûen néhány mûvész magánügyét jelentik, amit egyébként az is mutat, hogy a számítógépkutatás és -fejlesztés már jóideje ugyanilyen kérdésekkel küzd: hogyan válogassa és rendezze, miként tegye kezelhetõvé adatfolyamait, hogyan legyen úrrá jeltömegein. Mindez pedig egy egyre égetõbbé váló, mindnyájunkat érintõ kérdésekbe torkoll: hogyan igazodjunk el a tények, események és tudások erdeiben? Az egyre összetettebb alakzatokat fejlesztõ emberi társulások tagjaiként hogyan haladjuk meg a növekvõ bonyolódás következtében elõállott helyzeteket? Miként lehet a komplexitást - rövidzárlatokat teremtõ leegyszerûsítések nélkül - áttekinthetõvé tenni? Hogyan lehet tárlóink és szimbólumaink táján az egyszerûség és az összetettség új arányrendszerét megteremteni...? A képzõmûvészetben persze mindez nem ilyen szétszálazottan, hanem szinte szembeszökõen és áttekinthetõen jelenik meg.

1993.