Christo, a nyakára ült asszony és az ismétlés

A képen furcsa pár látható: az õszülõ férfin nincs semmi feltûnõ, vastag szemüvegével éppúgy lehetne villanyszerelõ mint történelemtanár vagy adótanácsadó. A vele egykorú asszonyon azonban már megakad a szem: a tizenévesek divatja szerint szabott szoknyája tenyérrel térd fölött kezdõdik, és magasszárú bakancsot hord, ami a nem éppen virágkorában mutatkozó testen elég visszás benyomást kelt. Õ Jeanne-Claude, aki nemcsak Christo élettársaként és menedzsereként, hanem egyenrangú alkotótársaként is szeret mutatkozni. A túlzásig menõen teljes emancipálódásra törekvõ hölgy ezirányú fáradozását több téren is siker koronázta. Igaz, talán nem úgy és nem abban a mûfajban, ahogy és ahol ezt elérni remélte. A mûvészetbe ugyanis - ellentétben az arisztokráciával, melybõl Jean-Claude származik - nem lehet beházasodni. Ha mégis megkísérli ezt valaki, annak nagy ára van. Christo és párja esetében ezt, úgy tûnik, mindketten megfizetik. Közös fellépésük ugyanis idõnként szánalmas bohózattá sikeredik, melyekben Jean-Claude a rendezõ és a fõszereplõ is egyben - mint ezt a következõ, André Müllerrel folytatott beszélgetésük részlete is mutatja:
Jeanne-Claude: Mi nem hiszünk istenben.
Müller: De a mûvészetük mégis kétségbeesett kísérlet arra, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak. Christo megalkotja projektjeit...
J-C.: Nem Christo, hanem mi együtt csináljuk.
M.:...és õ eldönti, mennyi ideig láthatja az ember azokat.
J-C.: Lenne szíves kérem megismételni, amit az imént mondtam. Nem Christo alkotja a projekteket, hanem Jean-Claude és Christo.
M: Rendben.
J-C.: Mi elhatároztuk, hogy egy személy leszünk, és azt reméljük, hogy ezt érthetõvé teszi az olvasói számára. Ha tovább folytatja ezt, és csak Christóról beszél, vége a beszélgetésnek. Arra van az ajtó.
Christo: Mondhatok most én is valamit?...
Nemcsak ilyen helyzetekben kell Christonak ambiciózus asszonyára tekintettel lennie, hanem mûvészi munkájában is: Jeanne-Claude ui. a munkaadója, kettejük közös holdingjának elnöke is, aki "súlyt helyez arra, hogy elegendõ mûalkotást szállítsak." - mondja egy másik beszélgetésben Christo. Ez a forszírozott produkció, ami a terveinek megvalósításához kellõ fedezet elõteremtésére szolgál, az õ esetében nem a galerista és a mûvészeti iparág nyomására történik, hanem "családon belül" marad. Mellesleg ennek köszönhetõ, hogy a "termelékenység" követelménye, ami egyébként hallgatólagosan, de annál hathatósabban uralja a kereskedelemtõl a kritikáig a "késõpolgári mûipart", ilyen nyíltan szóhoz jut. Christo önábrázolásában ugyan ez teremti meg "teljes mûvészi szabadságának" feltételeit, hogy csak azt csinálja, "amit, amikor és ahogyan akarja". Ám a függetlenség és a szabadság fennen hangoztatott szólama ellenére õ is a kortárs mûvészet azon mammutjai közé tartozik, akik évtizedek óta a jól bevált régi, a keletkezés idején még invenciózus ötletüket üzemeltetik, egyre újabb kiszerelésben, egyre nagyobb méretekben és egyre kiüresedettebben. A tárgy azonossága a mûvészetben persze lehetne variáció is egyazon témára. A lóláb azonban eléggé kilóg. A piackonform produkció jegyében például kollégája, Mario Merz már harminc éve ugyanazokat az iglukat gyártja. Mások, a vélt vagy valóságos kereskedelmi- és közönségkívánalmaknak való megfelelés jegyében ugyanazokat a fejeket festik, ugyanazokat a gipszeket öntik egyre. Amihez az ideológiát is mindig megtalálják. Christo önértelmezésében munkái "azon dolgok láthatóvá tétele céljából készülnek, amelyek annyira ismertek, hogy már nem is észlelhetõk igazán." A sorozatos burkolási akciók fáradt önismétlése azonban nem szolgálja elég meggyõzõen ezt a szándékot. (A csomagolóipar töretlenül növekvõ hulladéktermelése közepette pedig meglehetõsen sajátos színezetet öltenek.) Számomra például Rachel Whiteread munkái (tárgy-öntvényei, Háza - ami egy emeletes bérház beltereinek betonnal történõ kiöntése, majd az öntõformát képezõ épület lebontása révén készült) jóval többet tesznek láthatóvá a dolgok és terek természetébõl, mint Christo nagyipari csomagolástechnikái.