El.el. Ars electronica aeterna?

Elektronikus elragadtatás közepette nem árt tekintetbe venni, hogy az általános áttûnési sebesség leghívebb mutatója a mûvészet. Errõl már egy mûvészettörténeti munka illusztrációinak átpörgetése révén is könnyen meg lehet gyõzõdni. Egy ilyen át- és visszatekintés mindenfajta történelmi tanulmánynál egyértelmûbbé teszi az idõben zajló átrendezõdést. Ennek tüneteit a mûvészet azért képes észlelni, jelezni és megjeleníteni, mert mûvelõi a legfigyelmesebb megfigyelõberendezésekkel bírnak és bensõséges viszonyban vannak a naptári idõn kívül esõ más idõalakzatokkal: a megszakadásokkal, a magánidõkkel, a megrázkódtatásokkal. Kivált a Nagy Megszakadással, a halállal. Az archaikus sírmûvészet monumentumai ezt éppúgy megmutatják, mint a modern mûvek, vagy a mûvészi motívumokra irányuló mélylélektani kutatások. A mûvészetben a növekvõ napok feltartóztatására történik kísérlet - több vagy kevesebb eredménnyel.
A mûvészet felfüggesztések és megszakítások sorából meríti megkülönböztetõ jegyeit. Alkotási eljárása ezért, - függetlenül aktuális eszköztárától - mondhatni, mindenkor digitális: elkülönült, földarabolt és szétszaggatott életpillanatok - elmemûveletek ezrein keresztül történõ - folytonossá formálása. Hol két-, hol három-, hol pedig négydimenziós intenzitássá alakítás a kéz és a kéz ujjai révén. A mûvészet digitális korszakáról ezért elmondható, hogy több ezer éve tart és - remélhetõleg - még egy ideig el is fog tartani. A föld alatti sírkamra - és az azt kihordó halottkultusz - mûvészete a technikai különbözõségek ellenére, e tekintetben nem különbözik az ars electronicától - és a körülötte kibontakozott kultusztól. (Alighanem ennek sejtelme játszott közre abban, hogy Bill Gates is megépítette a maga 5 szintes, 4ooo négyzetméteres betonbunkerét, benne a saját kultuszához szükséges, a világ archívumaiból összevásárolt adathalmazzal...)
A mulandó feltartóztatását korábban a múlhatatlan lehívásával valósították meg. Ez a hívás a mágiától a megszólításig menõ különféle szakrális technikákkal történt. A szakrális erõtér szétfoszlása után mindebbõl az "ércnél maradandóbb" mítosza maradt meg: a múlékony memóriákra bízott, tetszõlegesen felülírható vagy törölhetõ halhatatlanság. Az Élet Könyve helyett a mûvészettörténeti kézikönyvek.
A korai technikai kép, a fotográfia a "megörökítés" és az "objektivitás" ígéretével indult világhódító útjára. Mára a digitális kép az "örök" és állandó ígéretétõl megtett hosszú út során elérkezett a szüntelenül változó, az áramló és illanó állandóságához. A folyamatok felgyorsításában rejlõ, az elmúlás felülmúlására irányuló igyekezet így paradox fordulatot vett: a legfrissebb technikai lelemények felhasználásával lérehozott mûvek már minimális távlatból is tegnapinak tûnnek.
A távlat nem pusztán a fejlesztés sebességébõl, valamint a sokasító termelés indusztrializált, önfelszámoló folyamatából adódik. Ez mintegy magamagától, elkerülhetetlenül elõáll; a mûvészetben rejlõ teoretikus, kontemplatív mozzanatból következik. Így valósítja meg a "distancia felszakításának" nietzschei követelményét, a távlatteremtést - a csúcstechnológia aktuális haladványától, éppúgy mint a lineáris idõ lefolyásához képest. "Munkáink múlandóak, mert egyúttal az õket teremtõ erõ halálának a szimbólumai." - állapítja meg Northrop Frye, nehezen felülmúlható tömörséggel.
Az ars electronica, talán még inkább, mint más mûvészetek, az idõ idõlegességére ébreszt rá. A lefolyás termináltságára. A folytatódás megszakadására. Egyúttal a hordozó technológia és a hátterét képezõ tudomány korszerûségének és referencialitásának viszonylagossá válására. Az így kialakult támpontok tovatûnésére. Az eltûnés mûvészetére.
Tegnap nem, vagy nem így merültek volna fel ezek a kérdések. Ma már mindent elmozdulásában érzékelünk; technológiáink mozgalmasságához szokott szemmel. Így aztán az "információ" fennen hirdetett határtalanságára is másként tekintünk. Bizonyára közrejátszik ebben a helyspecifikus határtapasztalat is, mely évtizedeken keresztül éppoly erõteljes volt, mint a különféle határok áthágásában elmélyített képességek.
A határok viszonylagossá válása mellett az embernek feltûnik a határtalan viszonylagossága, a zárt és környezetfüggõ rendszerek különféle természetû korlátozottsága. Ebben az összefüggésben idõrõl-idõre eszembe jut Stanislaw Lem egyik novellája, melyben egy egyetem computerében kifejlesztett kétdimenziós világról és annak emberszabású lényeirõl esik szó, akik végigmennek az evolúción, "élik világukat", praktikus és metafizikus problémákat vetnek fel. Az elbeszélés akkor ér véget, amikor kiderül, hogy az egyetem nem hajlandó tovább fizetni a villanyszámlát, azaz fedezni a kétdimenziós világ fennmaradását.
Így vagyunk: a határtalanság relatív univerzumának határa többnyire nem is a csillagos ég, hanem csak egy közönséges kapcsoló.

1995