Erdõdy József Attila képvilága

Vannak olyan vonalak, amelyek életrõl és halálról döntenek. Más vonalak kevésbé éles határokat vonnak meg. Egyes vonalak pedig távolról mutatnak rá más vonalakra. Az enkefalográf képernyõjén a határvonal színtisztán fizikai természetû, görbéje mégis az élet végsõ (és végsõkig elvont) rajzolatát adja. Olyan magasabb vonatkozások összegzõdését, melynek elsimulása egyet jelent az elevenség lüktetõ kiemelkedésének végével. Ezért is tekintik sokan az élet legkétségtelenebb jelének. (Mások viszont az agy jeltelenségét elégtelen bizonyítéknak, túlhajtott absztrakciónak tartják. Aminél még a halál is sokkal komplexebb jelenség, nemhogy az élet...)
Erdõdy képeinek vonalrendszerei nem ebbõl az irányból vetik fel a határvonás problémáját. Már korábbi munkáiban is feltûnnek a kiemelkedések, a bemélyedések, a felgyûrõdések határvonalai. Nem a festészeti illúzionizmus, hanem a kézzelfogható mélységkülönbségek teremtik meg a távlatot. Olykor az alaprajz mátrixszá mélyül, kitöltendõ öntõformává. Máskor toronyszerû képzõdmények együttese emelkedik ki a táblakép felületébõl. Képein a festészet, a táblakép, egyáltalán a kép és alakításának alapkérdései és megoldási javaslatai merülnek fel - különös (hallgatólagos) tekintettel arra, amit az új médiumok kihívása jelent. Munkáit a térkérdések felvetésén és a színviszonylatok kialakításán túl fõként a távlat, a megközelítés módja miatt tartom jelentékenynek, mivel olyan nézõpontokat talál, ahonnan a testek architektúrája, a tektonikus szakadások és az életfolyamatok lázgörbéje egyként látszik.