A tévébe tekintõ totemtõl az Akasztóig. Forgács Péter munkái

Forgács Péter Inventárium címû installációja ugyan leltárt ígért, ám a jegyzékének útmutatását követõ bejárás során a (vér)valóságtól egészen az álomvilágig vezetett el. A Kiscelli múzeumtemplomban a látogató elõször egy totemmel, és a TOTEM visszájára fordított véresáldozatával, végül pedig a legtávolabbi teremben az álmok pszichoanalitikus bonctermével, és a couchról kiszüremlõ hangokkal találkozhatott. Ezért aztán Forgács kiállítása, a hasonló tematika ellenére, eléggé eltér a kortárs mûvészet pozitivista-gyûjtögetõ áramlatának (Greeneway, McMullican, stb.) kelléktári benyomást keltõ munkáitól.
Az elsõ teremben egy piedesztálon preparált sertés állt. Malacszemeivel egyvégtében a tévére révedt. (Távolbalátása - Flaubert-Forgács után: - "A disznó én vagyok." mottó jegyében történik...) A malac a szeme elõtt folyó rítust szemlélte; azt a legszélesebb körben ûzött magyar kultuszt, mely hagyományosan a disznóölés nevet viseli. Az állatáldozat azonban a TOTEM címû videomunka a fonákjáról dolgozza fel: a felvétel visszafelé pereg! A felbontott állatba fokozatosan visszahelyezik a tesrészeit, egymásba illesztik belsõ szerveit, varratmentesen visszazárják a bõrébe, végül pedig vére is visszacsorgatásra kerül.
A történés lehetséges "belnézetérõl" és tágabb tanulságairól az állat lábára kötözött leltárjegy felirata tudósít: "Milyen nehezemre esik látnom, ami a szemem elõtt hever." Az ironikus jelentés mellett súlyos ismeretelméleti problémákat is exponáló mondat Wittgensteintõl való. (Akárcsak az összes további tárgy leltárjegyének felirata.)
A totemállat kiválasztása egyáltalán nem esetleges, mint ahogy nem is pusztán egy "disznó vicc" (itt a disznó kárára menõ viccelõdés). A sertés ugyanis a hon titkos totemállata, amit százezerszámra tenyésztenek, nevelnek (sõt olykor még becézgetnek is), majd ölnek le az országban. Vagyis az a lény, akin a legõsibb cselekedetet, az ölési rítust még a legszámosabban végzik honfitársaink. Akinek a vére még egy kollektívnek tekinthetõ rítus révén ontatik ki, és szárad rá az ember kezére. Ráadásul etológusok szerint a sertés a "legtalpraesettebb" állat; a jég hátán is megél; paradox módon az egyik "nagy túlélõ"...
A közösség figyelmének középpontjában álló tévé mint totemoszlop és az arra tekintõ totemállat kettõsével Forgács alighanem a késõújkor egyik leginkább kor-szerû emblémáját alkotta meg. Hogy mennyire nem "légbõl kapott" , azt Ficsku Pálnak a kiállítással szinte napra egy idõben megjelent könyve is mutatja: "Azt mondja a gyesznó hogy nekik van az ólban tévéjük, mert hogy az emberek rájöttek arra hogy a gyesznó ha a tévét nézi akkor szórakozottabb és éhesebb lesz és akkor többet eszik és már nemcsak moslékot esznek hanem az esti filmhez sósmogyorót is kapnak meg piritott makkot. És hogy a hajnali adásban valami Fukagyama nevü fószer azt mondta nekik hogy a történelemnek vége és hogy ezt állítólag direkte a magyar disznóknak üzeni..."

A tárgy egyszerû

Forgács régóta ûzi a régészet egyik sajátos, általa kifejlesztett válfaját: régi amatõrfilmek mélyére merül és a felületek alól különféle képkincseket emel ki. Ezek aztán a szeme láttára (és a keze alatt) mindenféle személyes színezetû strukturáláson (vágási, lassítási, etc. eljárásokon), képkezelésen és kontextuális rendezõdéseken esnek át. Így a füzérekké fejlesztett leletek régmúlt idõk tömény párlataként képesek átjárni a jelent. (A személyes archeológiai eljárás hatóerejét jelzi, hogy az így készült Privát Magyarország sorozat, továbbá különbözõ címek alatt futó folytatásai fesztiváldíjak sorát nyerték.) Ez a múltfeltáró tevékenység nem valamiféle múzealizáló (konzerváló, állagõrzõ) szándékból, hanem a személyes érintettségbõl ered. A mozgóképeken látható lények és dolgok érdeklik; a kor ornamentikája mögött a gesztusok és relációk, a szándékok és indítékok mögöttes rétegének változásai.
Forgács filmjeinek sorában a Márai és Wittgenstein közjátékok képezték a következõ fokozatot, melyekben a talált anyag addigi értelmezõ megmutatása és a zene révén történõ távlatteremtés mellé új elemként a szöveg és a beszélt nyelv társult. Különösen Wittgenstein aforisztikus mondatai vittek új színt és éltetõ feszültséget a képszövedékbe. A filozófus szemlélõdõ kívülállásból megfogalmazott, költõiségtõl sem ment kijelentései ellenpontokat és értelmezési ajánlásokat adnak a látványhoz. Ezen túlmenõen azonban a szóba hozott témákhoz és (beszéd)tárgyakhoz képest olyan álláspontot képviselnek, mely a modern mûvészet nézõpontjával éppúgy rokon, mint a legrégebbi filozófiai hagyománnyal: a közeli, kézzelfogható, a fel nem tûnõ dolgok friss szemmel történõ meglátásának és megragadásának, a közvetlenségben rejlõ pozíciója ez. "Mennyire könnyedén mozgunk a nagy dolgok közt, nagy távolokban, mennyire nehezen megragadható, ami közeli, ami egyedi." - idézi Wittgenstein az Elegyes észrevételekben Grillparzert. (Ennek jegyében áll a kiállítás központi video-installációja is, melyben felváltva látható egy libatömés és egy kaliforniai lakás szisztematikusan végzett "leltározása" is.)

A leltár

Forgács, miután évekig mások vágy- és tárgyvilágainak feltárásával foglalkozott, úgy döntött, hogy "mindez másként is lehet(ne)" - és feldolgozta a magáét. Hat tárlóban állította ki tárgyait, melyek közt - a kiállító személye mellett - a markáns "egynemû közeg" teremtett szoros köteléket: egy fémszegeccsel szépen, szabályosan szegélyezett lyuk nyílott minden tárgyon, ami - fölöttébb funkcionálisan - a leltárjegyet tartó spárga átbujtatására szolgált. Ez a kötelék egyszersmind a cédulákon olvasható Wittgenstein-kijelentések és az inventárium tárgyai közti kézzelfogható kapcsolatot is szolgálta.
Az elsõ tárlóban a test "tárgyai" (köröm, haj, váladékok) kerültek kiállításra. (Itt a lyukasztás nem volt lehetséges, ezért a leltárjegy a tálkákhoz, üvegekhez kötõdött.) A másodikban a test táplálékai (rizs, kockacukor, Sport-szelet, szivarka). A harmadikban eszközök: közvetítõk a test és más testek között (szerszámok, ecset, 50 Ft-os bankjegy). A negyedikben képek (köztük egy néhai népköztársasági, ún. kékútlevél). Az ötödikben a ruhák (levágott ingujjak, válltömés, cipõk). A hatodikban noteszek, naplók, füzetek ("ahová a dolgokat beírja az ember").
A hetedik "tárló" az emlékek és az álmok tere: különálló helyiség, mintegy az analitikus önlehallgatás és önfeltárás fülkéje. Melyben a heverõ pont olyan, mint mindnyájunk álomfejtõ doktoránál, a Berggasse 13-ban. Az álom-leltár (szenzora) akkor indít, ha valaki beül a fotelba és hallgatásra kész: ekkor a párnára fektetett monitoron megjelenõ fejek (Forgács hangján) megkezdik az álommesék mondását...

Álomidõ

Az álmok ideje a kiállítás megnyitóján a templomtér egészére kiterjedt: Szemzõ Tibor adta elõ a maga (lemezen is megjelent, és a katalógus mellé adott) Wittgenstein zenedarabját - méghozzá új, egyszeri és idõtlen változatban. A filozófus különféle nyelveken (mindenféle fuvolaszólamok között) megszólaló mondatai felerõsítették a félhomályos termek (amúgy is felsejlõ) révület-terét. Ez az akusztikus környezet teljessé tette a Forgács munkáiból áradó álomidõt.
Azt a való/illúzióhatáron ingadozó idõtapasztalatot, ami manapság a realitás oly észbontóan érzékletes látszatával képes áltatni - filmekben. A késõújkor e katedrálisain azonban mégiscsak mindegyre kívül maradunk (bármennyire is szeretné bévülre szippantani személyünket megannyi multimédia). A Szemzõ celebrálta (mormolta / fújta / mondta / vezérelte ) szertartás révén azonban egyszer csak tetõtõl talpig benne voltunk: a kellõs közepén. Más járó-kelõ, üldögélõ és mindezek fölött merengõ hús-vér halandó között.

Akasztó

Az agykutatók újabb beszámolói arról szólnak, hogy homlokunk mögött nem egyszerûen a másik ember tevékenységének leképezése megy végbe, hanem annak utánzása is megtörténik. Ez a minden ábrázolómûvészetnél eredendõbb mimézis nem pusztán az elõttünk zajló szcéna bevetítését jelenti a belsõ képvilágba, hanem - állatkísérletek tanúsága szerint - motorikus aktivitással jár együtt. Vagyis az észlelés nem merül ki a látópályákon zajló érzékeléssel, a szemünk láttára történõt belül a sajátunkként követjük, adjuk elõ, éljük át. Ezért aztán valamelyest mindig velünk esik meg az, amit magunk körül látunk.
Forgács Akasztó címet viselõ installációja ugyan nem az agykutatás kísérletein alapul, belátásaiban mégis osztozik. Errõl szólnak a nõi és férfi fejek (monitorok) dia/monológjai is, igazsága mellett a legegyértelmûbben mégis a családi háromszög gyermekalakja tanúskodik: a fiú nem közönségesen mímeli a szeme láttára zajló családi szcénákat. Monológja szakácskönyvekbõl vett részletekbõl: állatok feldolgozásának és széttrancsírozásának receptjeibõl áll, melyeket csak a "Kedves Édesanyám!" és a "Kedves Édesapám!" megszólítások tagolnak - és értelmeznek tovább...
Mindenkinek megvan a maga akasztója. A saját családtörténeti csatái. Melyek olykor állatkísérletek nélkül is állatiak. Talán ezért is uralja az állati mintázat a kiállítást. Utalva arra, hogy az animal ratinonale racionális részlegében olykor szünet vagy rövidzárlat áll be, és elõlép a legrégebbi réteg: a hüllõ- vagy a ragadozóagy.
A társaslét persze nem könnyû. Manapság, miközben már globális hálózatok szövik át, elemi egységeit egyre nagyobb erõk feszítik. A szálak sokasodásának és szétfutásának drámái. Ki és mi minden (nem) fér a közös képbe. A szétszálazódás ellenszereinek keresése, az idõk, személyek és témák egyeztetésének kivihetetlensége. És mégis: a szív és a szervek szólamai mellett ezernyi közös elsõ bevésõdés. A neuronok párhuzamos tûzpályái a fejekben. A vágyvivõ áramok kereszthullámai a testben. Ezerszer ezer együtt felszított és elszenvedett emlék, kioltott küzdelem.