Klaus Modick (kép-)regénye: A Karolinák szürkesége.

Modick regényének története elsõ látásra távol áll mindennemû mûvészetfilozófiai problémától és meglehetõsen egyszerû: hõse egy régiségkereskedés kirakatában megpillant egy festményt - és a hatása alá kerül. Méghozzá oly ellenállhatatlanul, hogy a késõbbiekben sem tud szabadulni tõle. A kép azonban nem valamiféle Nagy Mû, hanem dilettánsnak tetszõ darab: vadászrepülõk csatáját ábrázolja, egy különös szürkeségû háttér elõtt. A kép értéktelenségével tisztában lévõ, foglalkozására nézve alkalmazott grafikát mûvelõ fõhõs utóbb mégis visszatér, és megvásárolja. A történet ettõl kezdve egyre meredekebben ível, és jól felépített dramatikája folytán az olykor magasabb mûvészetelméleti fejtegetésekre kifutó dialógusok nem hullanak ki a regény szövetébõl. Modick egy, a nagy elbeszélõk munkáihoz mérhetõ könyv közegében olyan kérdéseket exponál, amelyek kirekesztõdtek a (képzõ)mûvészet körüli századvégi diskurzusokból. És nemcsak felveti ezeket, hanem megoldási alternatívákkal is elõáll. A kép körül kibontakozó történet ugyanis váratlan fordulatokhoz vezet. Kiderül, hogy a különös hatású mázolmány alatt egy még különösebb korai absztrakt festmény rejlik! Az elbeszélés témájává így a kép eredetének felderítése és rejtélyének megfejtése válik.
A történet kígyózása távoli tájakra és egzotikusnak tekinthetõ területekre vezet. A szabadúszó hirdetésipari szakmunkás hétköznapjainak leírásába nemcsak a regényességhez elengedhetetlen szerelmi szálak keverednek, hanem a mai mûvészet és iparmûvészet mibenlétét taglaló pontos elemzések is társulnak. A rejtélyes festmény eredetének nyomozása egy ponton a II. világháború, a Hamburg bombázását követõ tûzvész történetébe torkollik. Itt az író valódi tûzfestõnek bizonyul: az égés példátlan képeinek, a tûz és a turbulencia természetének leírásában remekel...
Ám a nyomozás során lassanként kiderül, hogy az ég szürkeségét egyedülállóan megjelenítõ és hamu felhasználásával készült kép a II., sõt még az I. világháborúnál is korábbi. Festõje a századvég ismert historikus alkotóinak egyike, aki késõbb a déltengeri Karolina-szigeteken telepedett le. Egyetlen Európába visszakerült képe, A karolinák szürkesége is ott készült. Így aztán a nyomába szegõdött grafikus eljut arra a korallszigetre, ahol egy tekercsbe csavarva megtalálja a mûvész mindahány megmaradt festményét is. A képek azonban az évtizedek során szétválaszthatatlanul összeragadtak és egybemosódtak... Végül ebben a formában, az egyetlen fennmaradt fõmû sajátos inverz változataként, mint plasztika kerülnek a festõ nagy new yorki kiállítására - és a szenzációs leletekre felfigyelõ szellemi szféra átmeneti érdeklõdésének középpontjába...
Modick a mûvészet rejtélyességének és egzotizmusának, a mûvész szecessziójának kiegyensúlyozott ábrázolása során alapkérdéseket hoz szóba. A "késõpolgári mûipar", a mûvészek tömkelegébõl és a termelékenység-kényszerébõl következõ mûvészeti tömegtermelés ellenében aktualizálja a titokzatos fõmû, a kép romantikus eszméjét. Amiben persze egy alkalmas mûfogás, a lelet egyszeriségének toposza játszik a kezére. (A megoldás eseti jellegét, a "leletesítés" kulcsszerepét az is mutatja, hogy ezt késõbb a fellelt életmû egészére kiterjeszti: a szétolvadt és összeragadt képroncsok modern mûtárgyként kerülnek bemutatásra, illetve kiállításra - ami egyszersmind a modern mûvészet iránti mélységes iróniájának kinyilvánítására is módot ad...) Az egyetlen kép körüli regénybeli kontextus és értelmezési környezet megteremtése persze éppoly egyszeri és kétséges kifutású, mint amilyen a könyvben felvetett egyéb problémák (mint a mai mûipar intézményes, továbbá személyi szövedékébe beágyazott és az elszigeteltségbe vonult mûvész egyedülsége és szabadsága közti feszültség) kezelése, illetve feloldása.
A könyv mellesleg adalékul szolgál ahhoz az alapigazsághoz is, mi szerint a való majd mindig beéri a képzeletet: Nem sokkal a könyv olvasása után találkoztam Choreh Feyzdjou festmény- és rajztekercseivel. A perzsa mûvésznõ 1968 és 83 között készült, több tucatnyi képét feltekercselve állította ki. A szõnyegbolti állványokra rakott tekercsek éppoly rejtélyesek, mint a regényhõs déltengeri lelete. Igaz, nincsenek végérvényesen összetapadva, de a (szent) írástekercsekhez hasonlóan csak a "beavatottak" számára tárulnak föl. Így a titok tere a mû második lépcsõjeként, visszaható érvénnyel teremtõdött meg. És még az sincs kizárva, hogy a "kivülrekedtek" jártak jobban: lehet, hogy gazdagabbak egy titokkal.