"Ahol szimbolumok vigasztalják a szellemet" - Schmal Károly képei

Schmal Károly "papírmunkái" az elemi egyszerûség jegyeit mutatják. Ez a felhasznált anyagokra és eszközökre éppúgy érvényes, mint a rajz és festés eredményére, a képekre. Alig néhány szén, kréta, vagy tempera hordozta szín látható a kék, fehér vagy barna felületeken. A négyzetes kivágattól közrefogva pedig alapformák: háromszögek, átlók, egymást metszõ egyenesek, a látszólagos teret megjelenítõ többszörösen tört vonalak és örvénylõ görbületek.
A képek címei, a festõi szándék - és a felveendõ nézõpont - foglalatai viszont egy másik valóságmetszetbõl keltezettek: Sík és tér, Egy és sok, Rész-lett, Eltérés, Minden megvan. Szó és kép kölcsönösen ellenpontozzák, egyszersmind értelmezik is egymást. Feszültséggel telített erõterük kirajzolja alkotójuk szellemi alapállását: kutatása irányát, kérdései élét, küzdelmei körét. Mûveibõl a színes és szélesvásznú lehetõségekrõl való lemondás gesztusa éppúgy kiviláglik, mint a keletkezésre irányuló kérdezés, az anyagok alkotóelemeire és kibontakozásuk elveire irányuló feltárómunka, az átláthatóságra, a transzparenciára irányuló törekvés.
Az "elhagyás mûvészete", a rajz eleve kínál ezirányú eshetõségeket. Schmal képei azonban nem a figurális ábrázolás körébõl kerülnek ki, nem tárgyi alakzatok felületi formáinak, téri viszonylatainak, fényerõinek és színhatásainak megmutatására irányulnak. Sokkal inkább a képzés, a képalkotás kezdeti gesztusait mutatják: a rovás, a vonás, a vésés, a foltejtés - a jelalakítás és az anyagokkal kezdeményezett érintkezés és kapcsolatteremtés eredményeit. Mûvei - markánsan elhatárolt kísérleti terepként - hangsúlyozottan a kereteknél kezdõdnek. Az olykor többszörös rámarendszer a kivágat nyomatékosítását, a tekintet felhívását szolgálja; annak tudatosítását, hogy minden egyes szegély elhagyásával a szokott szemlélet érvényességi körzeténél messzebb merészkedik. Egyre beljebb és lejjebb ereszkedik, és végül túlmegy a látható tartományán. Ahol nem az alaktalanság várja, hanem támpontok, segédegyenesek, különféle út-mutatók. Amik természetesen nem a nézõ szemnek tett engedmények, hanem a feltárás és megtalálás vagy éppen rábukkanás folyamatának fázisai.
Sok képet az átlók uralnak vagy húzódnak rajta jelzésszerûen keresztül. A két egymást keresztezõ vonal a kép síkját, dimenzionális kötöttségét hangsúlyozza. Azt a kiindulási és viszonyítási alapzatot, ami a képsík sajátja. Méghozzá azért, hogy még érzékletesebb legyen a leválás róla: a belépés a képletes és képzetes térbe, a hozzá képest merõleges mélyülés vagy mindenirányú kibontakozás lehetõsége. Ettõl ezek a mûvek elsõ ránézésre egy lezárt, közönséges postai boríték benyomását keltik, ám mégis az utolsó "betûjéig" olvashatóak: a diagonálisok mögött és között, olykor alattuk vagy éppen fölöttük húzódnak a vonalak, ecsetnyomok, a ragasztott vagy roncsolt felületek.
A lezárt, mégis teljes mélységében feltáruló "boríték" minden mûvészetnek, minden teljességre törekvõ alkotásnak, akárcsak eredetének, a teljesség mûvének, a teremtett világnak is végsõ metaforája. És ahogy ebben a szóképben, úgyanúgy érnek egymásba e felületeken az elemiek az egyetemes jelekkel: mint festékfoltok sokaságából felépülõ csillagégbolt, netán mint felülrõl a képmezõbe betörõ fénypászma vagy a tekintetet felfelé térítõ háromszög, a lecsorduló festék félúton megszilárdult folyamával.
A "fent" és a "lent" viszonylatainak ezt a "magasztos" toposzokat és fennkölt ikonográfiát széles ívben elkerülõ ábrázolása a modern mûvészetbõl elengedhetetlenül adódik.
A "papírmunkák" legtöbbje a lehetõ "legalacsonyabb" tárgy megmunkálásával veszi kezdetét: a képek anyagának, a papírnak a vizsgálatával. Tulajdonságai a legköznapibb mûveletek során mutatkoznak meg: a gyûrés, hajtogatás, áztatás, kisimítás közben. Az ilyen mûveletekkel kiegészülõ grafikai és festõi gesztusok szokatlan eredménnyel járnak: a keletkezõ mûvek az anyaggal folytatott együttmûködés már-már dialogikus módozatát mutatják. A felületek, a rostos szövedék esetlegességei így éppoly konstitutív részét alkothatják a képnek, mint a határozott mozdulatokkal meghúzott geometrikus vonalrendszerek. E sajátos párbeszéd révén a látható új arculata mutatkozik meg: az alkotói aktusok közegében, általuk elõhívottan az elemi lehetõségek és esetlegességek teremtõ ereje mutatkozik meg: a leheletnyi résekbõl kiinduló, majd tovább bontakozó keletkezés, vagy a formaelemek hatásainak és a különféle ellenhatások kûzdelme nyomán beálló dinamikus egyensúlya. A hártyányi felületek festékrétegeiben így akár a hegyvonulatokat formáló erõkkel analóg formálódás is tettenérhetõ.
Schmal képeinek egy része kifejezetten a takarás és felfedés, az áthatás problémája köré épül. A Festék és tér címet viselõ mûve mintegy megfordítása a papírfelületekkel és színezékekkel folytatott párbeszédnek. Az átlós rajzolatra itt egy fehér festéknégyzet került, amelyen néhol átsejlik a mögöttes vonalrendszer; a festett felületre pedig újabb - vékonyabb - vonalak kerültek. A tér rétegzettsége, a burkolófelületek és fedõrétegek mögött megnyíló mélységi viszonylatok, a mögöttes láttatás mutatkozik itt meg. A transzparencia tapasztalata, az átható tekintet iskolázottsága. Az ezirányú elmélyülésben a nézõ nincs egészen magára hagyva. Támpontokat és kifutópályákat talál, határozott felhajtóerõvel bíró, bár nem feltétlenül szándékoltan elhelyezett jeleket. A már említett átló, a diagonális is ilyen. A diagonal eredetileg a szögleteken keresztül vezetõ vonalat jelenti. A képek szemlélõi számára azonban e "szögletek" képletesen is értendõk: mindama valóságos és imaginárius terek együtteseként, melyeket átható tekintettel egyben és egyként láthatunk - egy nem kevésbé képletes diagonális mentén. Annál is inkább, mivel a négyzetek átlói háromszögeket jelölnek ki; méghozzá jelentésteli háromszögeket. Néhány képen ezek az olykor egyenlõ szárú, máskor egyenlõ oldalú háromszögek önállóan, a kép centrális alakzataként jelennek meg. A Minden megvan - vélhetõen Ottlik Géza remekmûvétõl inspirált - címet viselõ mûnek majd a felét betöltõ háromszög felfelé fehéredõ, lefelé sötétülõ szárai erõvonalaival, fényviszonyaival és a lecsorgó festéknyomok nehézkedésjeleivel egyértelmûen a lentrõl elszakadó felemelkedés szimbóluma.
A szimbolon, a tört pálca nálunk maradó és kiszakadt felére váró képe nem éppen egy egyszerûen áthagyományozott szókép. A természet tudománya éppúgy errõl tanúskodik - A logikát és a számítógépet tanulmányozva ébredtünk rá arra, hogy az intelligencia a fizikai szimbólumrendszerekben lakozik. -, mint a "látás relativitásának" alkotója, arról a szellemi magaslatról ír, ahol szimbólumok vigasztalják a szellemet, és belátja: nem szükséges, hogy a földi világ egyetlen lehetõségéhez láncolódjék.

1993