Velence, az elsõ eurodizni

Az egyik velencei hídon különös dombormûveket lehet látni: az egykor bizonyára figyelmeztetésnek szánt táblákat ma a látogatók rágógumigalacsinjainak sokasága borítja be. A különbözõ korú és gyártmányú rágócsumák eltérõen színezõdtek el és sejtelmes formákat rajzolnak ki. A rajzolatokat az egymásra ragasztott rétegek erõteljes plaszticitása tovább erõsíti. A rágógumi-reliefek tájképszerûek: a domborzat változatos, a magaslatok között mélyedések húzódnak, melyek csapadékos idõben folyóvölggyé és csatornahálózattá válnak. Számomra ezek a dombormûvek jelenítik meg Velencét. Ahol a visszájáról, azaz, látképein és mítoszain túlmenõen, a maga valóságában mutatkozik meg. Az évi tízmilliós tömeg végigvonulásának kézzel fogható nyomai, és szemléletes felületei ezek.
A város látogatottsága persze nem újkeletû, Montaigne már a 16. században észrevételezte, "hogy annyi sok külföldi nyüzsög ott". Változások azért vannak, és nemcsak a látogatók számában. Ami régen a kövek kopásában mutatkozott, az mára kiterjedésbe fordult át: növekszik, rétegzõdik, vastagodik. De nem is a modern tömegesség tükreként, vagy a mûemlékekben bõvelkedõ történelmi város ellenpontjaként igazán figyelemre méltó egy ilyen rágógumi-relief. Sokkal inkább azért, mert modern párhuzamát képezi - jelentésárnyalatainak gazdasága és vonatkozásainak összetettsége révén - a Velence nevû Gesamtkunstwerknek. E két artefaktum közös vonásai azonban nem pusztán esztétikai jellegûek: mivel mindkét mûtárgy kollektív alkotás, a hasonlóság készítõik antropológiájá tekintetében is fennáll.
Miért vált ilyenné Velence? És miért tódulnak ma tömegek oda? Látogatói egyetértenek abban - akik rajonganak érte, nem kevésbé, mint akikben viszolygást vált ki -, hogy Velence mesterkélt város (Georg Simmel). Díszletszerû épületei trükkökkel és varázserõvel ejtik foglyul a tekintetet - írja Velencérõl szóló könyvében Mary McCarthy. Velence egy gigantikus díszletraktár. - állapítja meg Beke László. A mesterkéltség azonban nem pusztán az építészetet jellemzi, hanem az egész várost áthatja: minden cselekvés elõtér, amelynek nincs háttere - így Georg Simmel, a kibontakozó modern világának éles szemû megfigyelõje.
Ám Velence kulissza-jellege egyedülálló, s ez a múltjából adódik. Ebben a városban paradox módon minden régi és eredeti, miközben nehéz szabadulni attól a gyanútól, hogy egy mai rimék falai közt jár az ember. Különösen amint feltûnnek a gondolák, az idiótáknak készült hintaszékek (Marinetti), és énekeseik esetleg elõadnak egy-egy áriát. Velence rajongó látogatóit ez a történetiség, múltjának tudata tartja igézetében. Mások, így a futurista Marinetti, éppen ezért a multkultusz cloaka maximájának tartják.
A mult kultuszát pedig gondosan ûzik a látszat iparosai: nemcsak a templomokat és palotákat restaurálják, hanem a szokásokat is; ha már elhaltak, mesterségesen újjáélesztik. (Mi sem jellemzõbb, mint hogy éveken keresztül Berlusconi menedzselte a karnevált). Ám a szokások és a templomok restaurálása - még az egyébként elfogult Mary McCarthy szerint is - csak hangsúlyozza azt az igazságot, amit ezek a templomok hirdetnek, s ami nem más, mint hogy az élet elmenekült belõlük. De nemcsak a templomokból menekült el az élet, hanem magából Velencébõl is menekül. Az utóbbi harminc év alatt a felére csökkent most hetvenezer fõs lakossága.
"Velencébõl hiányzott az iránymutató erõ - írja, mintegy nekrológszerûen, görögországi utinaplójában Heidegger. - A história tárgyának, tanácstalan írók vágyálmának, nemzetközi kongresszusok és kiállítások zsibongó színhelyének, az iparszerûen ûzött idegenforgalom prédájának színvonalára süllyedt." Heidegger azonban téved, Velence máig ható érvénnyel maga az iránymutató erõ. Ugyan a várost felvirágoztató egykori kalózok és kalmárok gyakorlatiassága és pénzéhsége is a római kapitalistákra emlékeztet - írja McCarthy, és - kifinomult, kéjsóvár fényûzésük gyakorta Pompejit juttatja eszünkbe. De nem egyszerûen Róma örökesei, hanem az elsõ és eredeti eurodizni megépítõi õk. Nagymesterei a háttér nélküli homlokzatoknak, a lepedékszerûen eluralkodó látszatoknak. (Egyébként az alapok /felélése/ tekintetében is iránymutatónak bizonyultak: a Dinári hegység erdõségeinek letarolása árán erõsítették meg városuk fundamentumát.)