Robert Wilson arcképcsarnoka

Sivatag az Isten. Ez a magyar mondat olvasható - tucatnyi más nyelv azonos jelentésû mondata társaságában - a ZEIT magazin címlapján - egy Szaddam Husszein címet viselõ szék(!) mellett. A német hetilap színes melléklete ugyanis ezúttal javarészt Robert Wilson szék-portéiból és Heiner Müllernek ezekhez írott szövegeibõl áll.
Szaddam Husszein betontrónusának felénk forduló oldala sárga, homokkal hintett, ülõlapja hideg kék, támlája tûzvörös. A széken senki; a homogén sötét háttér elõtt csak a sivatag sárgája, a kék hidege és a vérszín vörös tüze van. A portré láttán mégsem támad hiányérzetünk. Sõt! Mintha a husszein-hírhullámok ebben a sivár szerkezetben ülepedtek volna le: a betonbunkerek bölcsessége, a husszeinek humanizmusa, a téboly vértolulásos vöröse végsõ letisztultságában látható.
Wilson néha valóban "kalapáccsal" mûveli a filozófiát, ha némileg másként is, mint azt a Nagy Német Nihilista elképzelte. Bár ez a szerszám olykor áttetszõvé és metaforikussá finomodik. Következõ "képmásán" már csak a számítógép billentyûzetének leütései utalnak némileg a szobrászat nélkülözhetetlen szerszámára. A Sigmund Freud címet viselõ mû ugyanis komputergrafika. Az építészeti modellezés rácsszerkezeteire emlékeztetõ átnézeti képként látunk két székszerûséget. A szürke légben kissé ferdén lebegõ székek a szokásos tárgyainknál sokkal inkább a testek transzparenciáját, a lélek áttetszõségét idézik. A két szék kettõse - az egyik mintha hátulról követné vagy környezné a másikat - a résen levés, a kétkedés képzetkörébe von. A hátsó gondolatot látjuk megjelenni, amint éppen megközelíteni avagy tettenérni törekszik az elsõt.
A soron következõ Sztálin szobor körüli pusztaság egyszerre jeleníti meg a hatalom hûlt helyének csupaszságát, a semmivé foszlott "nagyság" vákuumát és (közös) emlékezetünknek azt a gondosan elkülönített rekeszét, melyet az emberi jelenség efféle ferdületeinek tartunk fenn. Az "acélos" mûvésznév alatt összeaszott fekete lyukat is két karszék képezi. A súlyos drapériákkal borított hivatali bronztrónusokon a paranoid hasadtság szimmetriája uralkodik. Ilyen lehet a személyre szabott pokol ítélet-széke: állandó felállás, körülnézés, átülés és meg-nem-nyugvás - egy örökkévalóságon át.
A kihúnyt vörös törpe mellé Wilson a barna válfajnak is állított egy emlékmûvet: a Rudolf Hess-jelenséget is szék-kettõs jeleníti meg. Ez azonban a technikai tökély és a fényesen csillámló "rend", a mitikus expresszionizmussal keresztezett hideg konstruktivista téboly síremléke.
A "hatalmasságok" körébe tartozik még Viktória királynõ különös képmása. A sötét tónusú háttér elõtt két, egymással szembe fordított alacsony trónszék áll, melyek lábainál felfelé fordított apró reflektorok világítanak. Az eltakart, rövidre fogott és eltagadott test jelenik meg így, a lábak (bokák?) felvillanásaitól kísérve.
Bessie Smith és Heiner Müller szék-mása már az együtt-lét lehetõségeirõl és az emberség melegérõl szól. Az elõbbi alkalmatosság egy közös ülõlapból és két ellentétes irányba nézõ támlából áll. Ezeken a székeken helyet lehet foglalni, egymás mellé lehet ülni, és akár a másikra, akár valami másra figyelve, mindvégig a másik mellet lehet maradni. Úgy, ahogy szerelmeseket látni néha parkok padjain. Heiner Müller - korábban kelet-német drámaíróként néhány darabja révén nálunk is ismert, számos Wilson-darab (Civil wars stb.) dramaturgja, Wilson barátja - egy zöldes-barna kanapé képében jelenik meg. A háttér hasonló árnyalataiból is sugárzó melegség, a barátság és a társaság szelleme hatja át.
Írók és irodalmi alakok is szép számmal szerepelnek Wilson arcképcsarnokában. Ibsen egy analitikus couch képében, Virginia Woolf törékeny, tusrajznak tetszõ ágy-lap-szerûségben jelenik meg.
A Kafka-szék akárha Kastély-kellék lenne: kifinomult ön-kínzó-eszköz. Támla-torzóval ellátott csonka négylábú, megülhetetlen ülõbútor. A használójának kellene székké válnia ahhoz, hogy székként szolgálhasson.
Az Anton Csehov nevét viselõ tárgyegyüttes (?!) az egyetlen ebben a kollekcióban, mely nem ülõ- vagy fekvõalkalmatosság: egy falnak támasztott fekete pálca és egy fekete (biliárd?) golyó. Anton Pavlovics elment. Egy s mást hátrahagyott: hosszúra nyúlott árnyát ebben az eszköztelen mûben. (Ezt akár a boldog emlékezetû Erdély Miklós is elkövethette volna - olyannyira az õ falnak támasztott munkáira emlékeztet.)
Az írások hõseinek wilsoni panteonjában nem sokan kaptak helyet: Lear király, Dr. Faustus, Parzifal, Orlando. Lear király egy hosszan elnyúló, tacskóforma fekvõszék, tömpe hüllõlábakkal. Dr. Faustus egy finom fémvázas boncasztal és egy szék mutációja. Támlája a tudomány négyzethálós rasztere. Parsifal egy római kerevet - fémhálóval borítva. Benne az élvetegség és az aszkétika eszköztára elegyedik. Parzival (mert ilyen is van!) önnön árnyékával együtt van jelen. A nyers faszék jobbfelén rövid fekete toldalék: árnytárs. Afféle sziámi szerkezet. Orlando egy nyitott ajtó és egy zsugorított zsámoly miniatürizált elegye.
Vannak aztán mások is. Esmeralda, az érzékiség: szabályos fekvõhely, a fokozhatatlan forróság színében. A tudósok körébõl Albert Einstein és a Curie-házaspár. Az elõbbi egy Giacometti szoborhoz fogható; hosszan elnyúló, vékony fémrudakból formálták. Heiner Müller kisérõszövege itt van igazán helyén: "Sötét, elvtársak, sötét a világtér, nagyon sötét".
A Curie-házaspár két különálló, más-más irányba tekintõ magányos fémszék-torzulat. A Marie Curie-t idézõ alkotmány támlája világító neoncsõ - ekként emlékeztetve különös, radioaktív "megvilágosodására".
A keresztény hagyomány körét Szent Sebestyén, valamint Keresztelõ Szent János és Salome kettõse képviseli. Salome metszõvé vékonyodó aranyzsámolya mellett, a kiszáradt és felrepedezett földön a hatalom kígyós pálcája és jogara áll. A vérvörös fényben fürdõ, Salome kívánságára lefejezett Keresztelõ Szent János egyszerû kerti szék képében jelenik meg. A fényen kívül csak a túlzottan kiszélesedõ széklábak és a hátravetett támladíszítmény utal végzetére.
Szent Sebestyén trónusa mind közül a legsúlyosabb, a leganyagszerûbb. Tömör keményfa tömbök alkotják még a karfáját is. Ahogy a test súlya a szenvedésben túlnyomóvá növekszik, és szinte mindent betölt.
Wilson kiállításának utolsó darabja a Bolond billenõszéke: kétszer két, egymást keresztezõ széles lap. Szembõl - mindegyik oldalról más és más színben - megtévesztõen közönséges széknek tûnik. Pedig éppen ülésre alkalmatlan alkalmatosság. Oldalról látszik csak borulékonysága; innen különös keresztet mutat, melynek egyik fele sötét, a másik világos: a Bolond, aki két világ csörgõsapkáját vette magára.
Ezekben a mûvekben felülmúlhatatlan letisztultságban látunk mindent. Elemi formákat, egyszerû tárgyakat - kultúránk végsõvé egyszerûsödött tudását. Ezek a képmások olyan belátásokat sejtetnek, melyek a kezdetekhez közelítenek: az Írás képtilalmához, a lények megjeleníthetetlenségéhez, akárcsak a Tisztulások Parmenidészéhez. A tekintet megtisztítása ebben a világban, ezidõtájt valóban elengedhetetlen. Egyebek mellett a tisztánlátáshoz. Az állami és az üzleti esztétika áldásai ugyanis oly mértékben fárasztják mindenféle formákkal érzékeinket, hogy csak törlés és tisztulás során alkothatunk magunknak érvényes képet a történések természetérõl, az alkotók alkotásairól, a köz szereplõinek valódi karakterérõl és megannyi másról.
Erre egyébként ez a lap is ad némi indíttatást: ugyanis nemcsak Wilson alkotásait találjuk benne, hanem az elmaradhatatlan hirdetéseket is. Hogy ne feledjük, hol is tartózkodunk.

1991