Egy tudatos térfurcsaság: David Bowie
A Magasságos
Összefüggés (ismertebb nevén Internet) egyik forrása
szerint David Bowie közvetlen kontaktusban áll a földönkívüliekkel.
Ez még nem lenne különösebben megrendítô
állítás, hisz az e.t.-típusú és
egyébhitû indusztrializált hagymázakban manapság
nem szenvedünk hiányt; a meglepô az, amit erre Bowie
felel: A Space a vágyatok? Akkor azt kaptok! A ZEITmagazinnak
adott interjúban megnyilatkozásai ennél azért
valamivel árnyaltabbak, és köztük egészen
figyelemreméltóak is akadnak. (Nem a rajongás mondatja
ezt velem. Zenéi közül csak a húsz évvel
ezelôtti Low címû albumának néhány
darabját tudom hallgatni, de ez is inkább a lemezen közremûködô
Brian Enónak köszönhetô...) Bowie rendkívül
érzékeny antennákkal észlelô mûvész-médium,
aki felfogja és közvetíti a kor áramlatait.
Ezért nincs is állandó arculata, zenéjének
stílusa; Bowie átváltozómûvész.
Errôl egészen nyíltan beszél is: Mindenekelôtt
összeillesztô vagyok: Magamba szívom azokat a lelkesültségeket,
amelyeket kultúránk részeként és szemlélôjeként
érzékelek. Borzasztóan tudok örülni annak,
ha találok valamit, ami egyértelmûen azt mondja: ez
itt a jelen.
Úgy tûnik, hogy ez idô szerint a jelen fokozottan érdeklôdik
a földönkívüli iránt, s ennek érzékeny
médiuma elébe siet: Is There Life On Mars? - kérdezi
egyik utóbbi darabjával. A kozmikus lelkesültségek
iránt fogékonysága már régebben is
megmutatkozott: elsô, 1969-es sikerdarabja, a holdraszállás
háttérzenéjének hallatszó Space
Oddity (Térfurcsaság), a felfelé és elfelé
törekvô földlakók vágyperspektíváját
énekelte meg: itt lebegek messze a Hold fölött; a
Föld bolygó kék, s nincs ott semmi keresnivalóm.
Az ûrutazásokkal megvalósulni látszó
utópikus remények - harmóniában a MA már
TÁVlatinak tûnô Föl, föl ti rabjai a Földnek...
kezdetû korabeli albán himnusszal - a Földtôl
elfelé vezettek. A ma közkeletû lelkesültség
viszont a kívülrôl érkezôket kívánja.
Az ûrutazások kudarcaitól némiképpen
kijózanodott, "földhözragadtabb" vágyak
jegyében Bowie újabb albuma az Earthling (Földlakó)
címen jelent meg. Mindazonáltal Bowie nem tekinthetô
egyszerûen a mindenkori szelek lovasának. Inkább egy
különös szeizmográfnak tûnik, aki mûfajában
szokatlan kultúrával jelzi a környezetében észlelhetô
rengéshullámokat. (Expresszionista képzômûvészetet
gyûjt; különösen Kurt Schwitterst kedveli. Nemcsak
Borroughs-t és Joyce-t olvas, de Roland Barthes-ot is...) A ötvenedik
évében járó énekes önreflexiója
nem éppen a könnyûmûfajban szokásos hangot
üti meg: ez az egész szimbolika, amit használtam,
a science-fiction-hardver mind csak metaforái a szokásos
kérdéseknek: Mi köt bennünket a kozmoszhoz? Miért
születtünk? Mi tegyünk, amíg itt vagyunk? És
hová megyünk, amikor meghalunk? Sok dalomban ezenkívül
valami mesebeli is van, amibe az emberek beletehetik saját félelmeiket.
Ahogy a Biblia történetei vagy a görög tragédiák
is mindig a félelmeinkre és a szûkölködéseinkre
játszanak rá. A dalaimban alapjában ugyanez történik,
csak némileg kicsinyített változatban.
Mértékletes önértelmezése (és
arányos önértékelése) nem utolsósorban
a két kultúra (a "magas" és a "széles";
a" komoly" és a "könnyû") kapcsolata
szempontjából érdekes. Korábbi, jó
másfél évtizeddel ezelôtti megnyilatkozása
is jelezte már "magas" referenciáit, jóllehet
akkor még kissé szerénytelenebbül fogalmazott:
a rocksztárok asszimilálták magukba a filozófiák,
stílusok, történelmek, írások minden
fajtáját, s azt fejezték ki, ami lényeges
volt...
A "lényeges" leszüremlése, egyáltalán
az átjárások lehetôségének tudatosítása
azért sem mellôzhetô, mert a hatás kölcsönös.
A másik irányból ezt Hannes Böhringer mûvészetfilozófus
fogalmazta meg - mindennemû hermetikus, elemelkedett és akadémikus
hajlamaink tanulságára: a magasmûvészeti
formákat mindig az alacsony, triviális, lesüllyedt
second hand-formák frissítik fel; mindig szükségük
van a populáris, a pop art verziókra. Máskülönben
nagyon gyorsan szétárad az akadémikus unalom és
sterilitás.
1997
|