Brian Eno és "a negyedik világ zenéje"
A Hádékának
becézett berlini Képzômûvészeti Fôiskola
egy különös nevû díszdoktort avatott: Brian
Peter Georg St. John le Baptist de la Salle Eno, azaz - rövidebb
és ismertebb nevén: - Brian Eno részesült ebben
a kitüntetésben. Doctor mivoltában, azaz mesterfokozatában
ettôl senki nem szokott feljebb emelkedni, az aktus mégsem
egészen értelmetlen - hacsak nem korszakos szovhozelnököket
és egyéb rémembereket részeltetnek benne,
amint az errefelé egykor nemegyszer megesett. A talárral
és díszoklevéllel történô feldíszítésen
túlmenôen az ilyen esemény alkalmat ad az érintettek
addigi munkásságának mérlegre tételére.
A most 50 éves Eno életmûve nem éppen jelentéktelen
és nem is csak egy területre korlátozódik: olyan
alkotó, aki a zene mûvelésén (elôadásán,
kutatásán, szerzésén - és olykor menedzselésén
-) túlmenôen képzômûvészetet is
mûvel; videomunkái és installációi különbözô
nagyvárosokban kerültek bemutatásra. Eno mindemellett
a Royal College of Arts tanára, aki olykor írásaiban
zeneelméleti kérdésekre reflektál. (A 80-as
évek elején olvastam egy dolgozatát, melyben azt
elemezte, hogy a hangrögzítéstechnika fejlôdése,
a többsávos magnók megjelenése miként
mozdította elô a különféle könnyû
és nehéz zenék kreálását.) Az
1996-ban kiadott, A Year with Swollen Appendicies címû,
naplószerû könyvében pedig néha esztétikai
fejtegetésektôl sem kíméli meg olvasóit.
A pályakezdés persze az ô esetében nem a konzervatóriumban
kezdôdött. A hetvenes évek elején Roxy Music
nevû együttes alapító tagjaként indult
neki a könnyûzenének - ahová egyébként
egyenesen a képzômûvészeti fôiskoláról
érkezett: "az angliai képzômûvészeti
fôiskolások feléhez hasonlóan én is
otthagytam az iskolát - mondja -, és beléptem egy
popegyüttesbe. A popzeneipar tulajdonképpen az angol képzômûvészeti
fôiskolából ered, de ezt senki sem hajlandó
elismerni. Mindenki úgy tesz, mintha diplomázás után
festô akarna lenni. Aztán pedig mennek és gitárt
vesznek."
Az ilyen pályamódosítás mellett persze szólnak
érvek: egyfelôl az a tény, hogy a fôiskolákon
tanított "új technológiák" elsajátítása
egyúttal a popkultúra eszköztárában is
jártassá tesz. Másfelôl a "magas"
és "alacsony" mûvészetek közötti
hierarchia megbomlása, valamint a mûfajhatárok általános
"fellazulása" is megkönnyíti az egykor távolinak
tetszô területek közti átjárást.
(Ez egyébként errefelé sem teljesen ismeretlen: pl.
a Tyereskova és a Csokonai Vitéz Mûhely
együttesek tagjai is a Magyar Képzômûvészeti
Fôiskolát járták, bár nem feltétlenül
tartoznak a honi popzeneipar felfedezettjei közé...)
Eno kezdeti könnyûzenei munkássága alig különbözött
a korabeli mezônytôl; másokhoz hasonlóan a mûfaj
köznyelvét és harsány színpadi díszleteit
használta. Ám az 1975-ös Another Green World
albumán már volt néhány olyan darabja, mely
a késôbbi jellegzetes Eno-mûvek hangzásvilágát
elôvételezte. Az ugyanebben az évben kiadott Discrete
Music címû lemeze pedig nyilvánvalóvá
tette, hogy a klasszikus zenei kultúra is fontos inspirációs
forrását jelenti : az album javát a Bach-kortárs
Johann Pachelbel egyik kánonjára írt három
variációja tölti ki. Eno azonban nemcsak a barokk komponisták
társalkotójaként jelentkezett, hanem együttmûködött
nem egy kortárs "könnyû" és "kísérleti"
zenésszel: David Bowie, Laurie Anderson, David Byrne, Gavin Bryars
alkotótársa volt; Jon Hassellel pedig közösen
kezdte "a negyedik világ zenéjének" kidolgozását.
Nekem úgy tûnik, hogy Eno munkássága az Ambient-sorozattal
vált korszakos jelentôségûvé. Ebben a
képzômûvészeti land art irányzatával
távoli rokonságot mutató zenei vonulatban az akusztikus
táj példátlan intenzitású mûveit
alkotta meg. A fellépését megelôzô évtizedek
kortárs zenéje fokozott figyelemmel kutatta a konkrét
hangokat, a zeneiség elemi formáit és a csend-hang
viszonylatokat. Míg John Cage a tárgyak neszeibôl,
az utca zajából formált zenemûveket, Eno annak
a technikai-tárgyi környezetnek az atmoszférikus darabjait
alkotta meg, melynek súlya a század végére
egyre meghatározóbbá vált. A környezet-sorozat
elsô darabja, a Music for Airports (1978) az építészek
által áramlat-tereknek nevezett átmeneti zónák
egyikét "zenésítette meg". A közel
egyórás darab a légikötôk tágas
tereinek és várakozásteli üres idôinek
lírája. A zenei történéseket nélkülözô,
lassan eltolódó akusztikus falazatok hûvös technikai
távlatokat vonnak a hallgató-várakozó köré.
Eno, mint mondja, szeret "nagyon hosszú lemezeket csinálni,
amelyeken alig történik valami. Azt hiszem, hogy ez egy pozitív
hozzájárulás a civilációhoz."
Ennek a szándéknak a jegyében készültek
az Ambient-zenék további darabjai, a Music for Films
és a Plateau of Mirror is. A finom szövésû
hangfürtök mikrotörténései álombéli
tájakra vezetnek át. Ez az akusztikus tájköltészet
a sorozat 4. darabjában (On Land, 1982) tetôzik, majd
a holdraszállásra utaló Apollo-albumon (1983)
földöntúlivá fokozódik.
Eno a környezet hangjainak kutatását és kreatív
keresztezését a különféle világtájak
zenéire is kiterjesztette. A David Byrne-nel készített
My Life in the Bush of Ghosts (1981) albuma a világzene
egyik korai, és kivételesen jól sikerült mûve.
A minimál- és rock-elemekre épített akusztikus
kollázsba Libanon leányainak szólamai éppoly
jól belesimulnak, mint a "kommunista agitátorok és
más mészárosok" ellen szónokló
amerikai elektronikus evangelizátor tirádái. "Szeretem
a színeket és a hangokat - mondja. - Olyannyira szeretem,
hogy idôm nagy részét velük szeretem eltölteni."
Eno munkássága egyébként korántsem
ezoterikus: kicsiny szegletét még azok is ismerik, akik
egyébként nem hallgatják a zenének azon határterületét,
amelynek kiterjesztése nem kis részben neki köszönhetô:
hat másodperces Microsoft Sound címû mûve
ui. a Windows 95 program szignálja...
|