Religio rockban

Û Zsoltározó rabszolgák

Go down, Abraham, away down in Dixi's land, tell Jeff Davis, to let my people go. Ebben a blues-szövegben a körülöttünk kevergô korszak zenéjének és hitvilágának rejtett hátterei tárulnak föl. Az egész ezredvégi zenei világot átjáró - a dzsessztôl, a legkülönbözôbb pop- és rock-féleségekben hallható - alapszólam ui. innen, az amerikai Dél spiritjének lüktetésébôl ered. Ez a forrás az Amerikába hurcolt afrikaiak fájdalmából, testbôl közvetlenül testbe továbbadott zenei tradíciójából fakad. A rabszolgasors esetükben nemcsak a szabadságuk elvesztését jelentette, hanem megfosztatást saját nyelvüktôl és kultúrájáktól is. Így aztán hányattatásaikat az "új világ" kínálta nyelvben és hitben: a zsidó-keresztény zsoltárok szövegeivel, a Biblia történeteivel és példázataival fogalmazták meg. Így keletkezhettek olyan darabok, mint a fenti, melyben az afro-amerikaiak a maguk megpróbáltatásait az egyiptomi fogságban sínylôdô zsidósággal azonosítják, és szabadítónak hívják Ábrahámot, az ôsatyát, aki egybemosódik Abraham Lincoln, az Államok elnökének alakjával...
Mindezt a zsigereikben hordozott dallam- és ritmusvilág szervezte olyan sûrûségûvé, hogy hullámai elôbb a dzsessz, majd a rock különféle vonulataival mára már mindenüvé elhatolak.

Alpha & Omega

A bibliai eredet persze sok esetben erôs átértelmezéseken ment keresztül. Így például a raszták egy része az Etiópiába szakadt (és ott feketévé és kereszténnyé vált) zsidók leszármazottjának tartja magát. Saját, indián és egyéb elemekkel kevert mitológiájukban mégis eleven és erôs ez a vonás. (Például a 90-évek elején Daniel in the Lions Den
címen adta ki albumát az angliai Alpha & Omega nevû csapat. Névválasztásuk az evangélium Krisztusára, lemezük címe pedig az oroszlánok vermébe vetett Dánielre, a nagy prófétára utal.)
A zenei forrás közösségén túl a legkülönfélébb stílusok és irányzatok képviselôinél bukkannak fel bibliai utalások: ilyen például A Love Supreme, John Coltrane 1964-es nagy hatású lemeze a dzsessz határterületén, vagy a Cabaret Voltaire 1981-es Walls of Jericho címû lemeze a New Wawe törôhullámai tájáról.
Így aztán nemcsak az európai (eredetû) irodalomra áll az, - amit Northrop Frye mond Az ige hatalma címen most magyarul is megjelent könyvében -, hogy a Biblia alkotja képzeleti egységét, hanem ugyanez érvényes az európai kultúrkör zenéjére is. Különösen akkor, ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy a mediterrán zenei elemekbôl építkezô gregorián egyházi zene az alapja minden késôbbi "komoly" zenének - ami aztán, a "magas" és az "alacsony" zenei kultúrák közti állandó és termékeny kölcsönhatásnak köszönhetôen máig gyûrûzik tovább majd minden rezgéstartományban...

Orientalizáló pop

A hatvanas években több irányban is kitágult a zenei világ: immár nemcsak Afrika áttételes hangja járta át az északi féltekét, hanem más égtájak hangjai is hallhatóvá váltak. Az amerikai pop-buddhizmus kiélesítette a füleket a Kelet különféle zenei kultúráinak irányába. Ez elôbb a zenei avantgardban, John Cage révén ment végbe, aztán továbbgyûrûzött populárisabb területekre. Sokak számára India énekesei és zenészei éppúgy ismertté váltak, mint az indonéz gamelán, vagy a japán gagaku zenéje. De nemcsak a kellôen képzett keleti mesterek közvetítették az egzotikus zenei égtájakat, hanem hitvány nyugati követôik is hihetelen számban szaporodtak el. Az elkeletiesedés elképesztô méreteket öltött: egy ex-beatle egyenesen Krisnát énekelte meg, és sok zenész saját gurura tett szert. (Az orientalizáló pop közepette üdítô kivételt képez Tony Scott Music for Zen Meditation címû, 1964-es lemeze.)
Ebben szellemi-zenei szituációban születtek olyan szappanoperettek, mint a Jesus Christus Superstar és más eféle nagyiparilag elôállított mocsárgázrezonátorok.
Az ilyen, minden iránt toleráns tarkaságban tûntek fel olyan különös gyöngyszemek, mint a fekete afrikai keresztények kultúráját sûrítô és a liturgiába lágyan beágyazódó Missa Luba zenéje. Ezzel közel egyidôben terjedt el Európa-szerte a dél-amerikai indián zenétôl átjárt "kreol mise" a Missa Criolla is.
A hetvenes évek elsô felében mindezek mellett megemlítendô még egy újszövetségi könyv feldolgozása, az Aphrodites Childs Jelenések könyvére íródott dupla albuma. (Az akkor még nem strandfiúk és -lányok számára nyúlós darabokat gyártó társulatot a kitûnô színésznô, Irene Papas egészítette ki, és egyes részeiben még ma is hallgatható zenét adtak elô.)
Manapság ahogy elnézem, a szubkultúrák szubkulturalizálódásának szaporán széttartó folyamatait, a biblikus kultúra egyre töredékesebbnek tûnik a zenékben. Látni ugyan keresztekkel hadonászó szakmunkásokat a színpadon, és mára Cliff Richard is jámborrá vált, a középmezônyre mégis leginkább egy Madonna-minôségû mitológia elúrhodása jellemzô.
Egyezményes és erôteljes religiozitás hiányában az ember mitologikus mátrixa mindenre képes rávetülni, a különbözô képernyôk kisugárzására nem kevésbé, mint a Megváltás Csillagára, vagy Isten Igéjére.