Sajó
András
Könyvei: -Hogyan történik
ma a törvényalkotás? -Mi tekinthetô
jogállamnak? Milyen kritériumai vannak ennek? -Hogyan illeszkednek a különféle autonómiakövetelések a jogrendszerbe? -Vannak olyan jogfelfogások, amelyek a jogot alapvetõen az autonómia eszközének tekintik, ha az autonómia alatt egyéni önmeghatározást értünk. De nem mindig az egyén szabadságáról és önmeghatározási képességérõl van szó, amikor a joggal szemben autonóm törekvéseket hangsúlyozzák, hanem csoportok, intézmények, bürokráciák autonómiájáról, és ez egy eléggé veszélyes csúsztatás, mert míg az egész nyugati civilizáció az egyén autonómiájára épül, addig ez a fajta autonómia éppen az elõzõnek a tagadása, hiszen egy csoport autonómiája nagyon gyakran megsemmisíti az abban résztvevõk autonómiáját. Így amikor a jog ennek az egyéni autonómiának a védelmében lép föl, akkor óhatatlanul ellentétbe kerül a csoport autonómiájával. De nemcsak ebben az értelemben van szó az autonómiával való fogalmi visszaélésrõl, hanem akkor is, amikor csoportok önrendelkezésérõl szólnak, akkor valójában egy szûk, csoporton belüli érdek tolja föl magát valamiféle szentséggé és kisajátítja a csoportot, kisajátítja az autonómiát, és valójában a magánérdekeit próbálja oktrojálni mind a csoporton belüli szereplõkre, mind pedig az egész társadalomra. Tehát ha a csoportot védi, akkor valójában a saját csoporton belüli privilégizált pozícióját védi az egész társadalommal szemben. A jogrendet ennél
szembetûnôbben mállasztják azok a magánhatalmak,
akik úgynevezett ôrzô-védôk felbérelésével
tetszôleges jogrendet érvényesítenek. -Ez elôsegíti
az igazságszolgáltatás megfizethetôségét
és korrumpálhatósát is. -Óhatatlanul felvetõdik a gyanu, mivel a rendõrségi erõforrás korlátozott erõforrás, a rendõrség is akkor érvényesít létezõ jogot, ha egyéb érdeke is fûzõdik hozzá. Magyarán akkor megy ki valamilyen foglaláshoz vagy valamilyen jogcselekményhez segítséget nyújtani, ha ez nem pusztán a hivatali rutinból következik. Nagyon nehéz ezt bizonyítani, de mindaddig, amíg a hatóság nem tudja azt a látszatot teremteni, hogy csak a jog szerint mûködik, addig hiába mûködik csak a jog szerint. Én nem akarnám ezt kétségbe vonni, de nem tudja elhitetni. Ha pedig ez így van, akkor megint az egyenlõség hiányához jutottunk el, mert hiszen a mindenki számára közszolgáltatásként járó jogérvényesítés valójában vagyoni és más különbségek szerint megadatik vagy megtagadtatik. És így a jogban ugyanolyan különbségek keletkeznek, mint mondjuk az egészségügyi ellátásban. Aki jómódú, az megfizetheti. Akinek sok pénze van arra, hogy jogot érvényesítsen, annak fogják érvényesíteni a jogát. Ez valószínûleg hatékonyabb, de kérdés, vajon nem ássa-e alá a jog alapvetõ értékeit? Ez hihetetlenül éles döntést igényel. Elõre merem jelezni, hogy erre az éles választásra soha törvényhozó nem lesz hajlandó. El fogják kenni ezt a problémát, sosem fogják kiélezni. Hogy azután a gyakorlat milyen irányba megy, azt nagyon nehéz megjósolni. Ha egy latin-amerikai típusú társadalmi tagozódás jön létre - hihetetlenül nagy különbség a felsõ 1% és az alsó 15 vagy 25 % között -, akkor ennek megfelelõ lesz a jogrendszer is. A korrupció természetesen csak bizonyos fokig jogi kérdés; annyiban, hogy a jog idõnként ad egy-egy merev meghatározást, és ettõl valami vesztegetési bûncselekménynek minõsül. A korrupció ennél sokkal összetettebb politikai folyamat. Nem maga a korrupció a rossz, hanem a korrupció következményei igazán rosszak: az egyik, hogy aláássa a társadalmi bizalmat, a másik pedig, hogy a döntéseket nem a hatékonyság befolyásolja. Az igazi problémát nem a korrupció morális része jelenti. A morális részének az a negatív következménye, hogy az emberek semmiben sem fognak hinni. Ez alááshatja a demokráciát, alááshatja a bizalmat. A korrupcióval az a fô baj, hogy a gazdasági erõforrásokat nem megfelelõen használják fel. -Megjelennek-e
morális megfontolásoka jogalkotásban? A morál,
erkölcs és jogi szabályozás kapcsolata bizonyos
kábítószer legalizációkkal kapcsolatosan
elég élesen felvetõdhet. -A igazságszolgáltatás és a jog kérdéseit mostanában fôként a bûnözés növekedésére tekinttel szokták felvetni. -A témakörben végzett összes kutatás alapján egyértelmû, hogy olyan emberek, akik egyébként egzisztenciálisan veszélyeztetett helyzetben vannak, fölnagyítják az õket fenyegetõ bûnözést. Kétségtelen, hogy például az utcai támadások jelentõs része öregek ellen irányul, mert õk kevésbé képesek védekezni, bár nem túlságosan ígéretes prédák. Ám az idõskorúak fenyegetettség-érzése sokkal nagyobb, mint ami statisztikailag, vagy mint ami egy adott környéken indokolt lenne. Úgyhogy a bûnözéstõl való félelem és a bûnözésnek egyes számú társadalmi problémává tétele valószínûleg a társadalom alkalmazkodási nehézségeinek a jele. A társadalom széles rétegei félnek. Nem a bûnözéstõl kellene félniük. A bûnözés az valami távoli, ismeretlen, rendkívül jól képes mozgatni a fantáziát. Lehet mélylélektani alapon is magyarázni, milyen elfojtott képzetek jelennek meg a gyilkos személyében, a sötét és a gyilkos összekapcsolása az szinte közhelyszerû, dehát közhelyek irányítják a mindennapi gondolkodást. A probléma az abból adódik, hogyha ezt politikai célokra kívánják fölhasználni. Nagyon sok nyugat-európai és amerikai politikai kampány középpontjában a rendteremtés állt. Ezzel lehet választásokat nyerni, a bûnözés ettõl nem csökken, a böntetések szigorításától sem csökken. Magyarországon a bejelentett bûncselekmények aránya az elmúlt két évben nem nõtt, sõt bizonyos fokig csökkent, a félelem azonban megmaradt. Mindenki úgy gondolja, hogy folyamatosan és állandóan romlik a helyzet, miközben statisztikailag ennek az ellenkezõjét tapasztaljuk. A statisztika azonban senkin sem segít, hogyha egyszer úgy érzi, hogy meg fogják támadni, és különösen nem segít azon, akinek ellopták az autóját. Nem hiszem, hogy a magyar társadalom eróziója az a klasszikus bûnözési formákból adódik. Persze ha az adócsalást és más gazdasági bûncselekményeket besoroljuk a bûnelkövetések körébe, akkor van erõzió. De a hétköznapi gondolkodás - és ez az igazi probléma - ezeket egyáltalán nem így cimkézi, ezek jópofa stiklik címen kapnak felmentést. Ez a társadalmi erózió, ami abból adódik, hogy kijátsszák a szabályokat. Ahol a bûnözés a társadalmat valóban alááshatja, az valószínûleg Oroszország, de Oroszországban is hihetetlen mitológiája van ennek az egésznek, és ott a maffia-bûnözés, az erõszakos bûnözés mitológiája, az ezáltal keletkeztetett félelmek, és az erre a félelemre épülõ másfajta pressziók azok, amelyek aláássák a rendszert. Amikor arról beszélnek, hogy a maffia összefonódik a gazdasággal és az állammal, akkor valójában a gazdaság és az állam a maffia-félelmet használja ki arra, hogy mindenféle zsarolásokat alkalmazzon az állampolgárokkal szemben. Ez egy sokkal bonyolultabb folyamat, mintsem hogy a bûnözõk elözönlötték szent Oroszországot és emiatt ott már semmi értelme jogról beszélni. -Milyen hatása van "törvény szigorának", a büntetés erejének? -A legdrámaibban a szabadságvesztés és általában a büntetõrendszer befolyásolja az egyén életét , és az egész jogrend hitelességét az adja meg, hogy büntetni képes. Mire való a szabadságvesztés-büntetés, amelyet egyébként azzal szoktak a humanistáknak eladni, hogy célja az emberek átnevelése és visszaéillesztése a társadalomba. Emlékszem az 1950-es években íródott, de még késôbb is használatos büntetõjogi tankönyvre, amelyben az állt, hogy a börtön a szabad társas élet iskolája. Valaminek az iskolája, csak úgy látszik, mindenki megbukik, mert a legtöbb börtönrendszer átjáróház, illetve egy forgóajtóval ellátott intézmény, s aki bekerült, kikerülve újra visszakerül. Szenvedést okoz, de végül is nem oldja meg azt a társadalmi problémát, amelynek megoldására hivatott lenne, hogy tudniillik csökkentse a bûmözést vagy legalábbis az egyes ún. bûnözõket visszaillessze a társadalomba. De miért van az, hogy mégis ezt az irracionális, múködésképtelen, diszfunkcionális, szörnyû intézményt tartja fönn a társadalom? Egyrészt mert sajnálja a pénzt egy jobb rendszerre. Másrészt, mert valószínûleg titokban mégsem annyira kívánja ezt a visszailleszkedést. A büntetési rendszer mögött egy irracionális igény van: oda bûnösök kerülnek be, és a bûnösöket valójában nem akarja a társadalom visszafogadni. Sem az eszközöket nem kívánja erre a célra rendelkezésre bocsátani. Miért éljen jobban egy bûnözõ, mint egy becsületes ember; márpedig ha rosszabbul él, akkor nem lesz becsületes ember - ez az egyik része ennek a gondolatmenetnek. A másik pedig az, hogy valószínûleg hiányzik a társadalomból a befogadási hajlandóság. Nem akarom a magyar társadalmat becsmérelni, de annyira kirekesztés-szemléletû a közép-európai kultúra, sõt, a kontinentális kultúra döntõ része, hogy nem fér bele ez a visszaillesztés. Valószínûleg ez a fô oka annak, hogy a társadalom olyan intézményeket fizet, amelyek kizárólag arra jók, hogy újratermeljék a bûnözést. -Hogyan vetôdik fel ma az autonómia kérdése? -A jog tulajdonképpen az egyik legparadoxabb helyzetben akkor van, amikor a személyes autonómiát akarja biztosítani. Tudniillik abban a pillanatban, hogy ezt nagyon pozitív eszközökkel teszi, nagyon "alásegít", akkor magát az autonómiát veszélyezteti. A jog Kant óta nagyon szívesen emlegeti az autonómiát, továbbá azt, hogy a méltóság központi kategória, amit a német- és a magyar alkotmánybíróság ki is mond, de igazából nehéz ezt társadalmilag elfogadott központi kategóriává tenni. Úgy tûnik, mintha lenne a jognak egy ilyen elõkelõ és szellemi elit része, egy korábbi terminológiával élve egy ideológia homlokzata, nemes vakolattal, esetleg márványborítással és amögött, a gangon egészen más dolgok történnek a házon belül. Én szívem szerint - bár a szív érvei gyengék - hajlanék elfogadni, hogy valóban a méltóságot kell a jognak biztosítania. De ez szinte lehetetlen feladat, mert a jog általában ad egy mankót vagy egy fûzõt ahhoz, hogy az emberek menni vagy egyenes tartással járni tudjanak. Ez visszahat, és álássa az autonómiát. Hasonló történik, amikor intézményeket hoznak létre, hogy az autonómiát biztosítsák. Ahhoz, hogy az ember sokoldalúan fejlõdhessen, iskoláznia kell magát, palléroznia elméjét, ehhez iskola kell. Honnan legyen az iskola? Majd ad az állam. De ha mindent az állam ad, beleértve mondjuk az egyetemi oktatást is, akkor miben áll a választás? Az állam majd meg fogja szabni azt is, hogy mit tanítsanak az iskolában. De ha nem is szabja meg közvetlenül, akkor is olyan mértékben függõvé teszi az intézményeket önmagától, hogy -miközben autonómiát biztosít - önmaga szellemi uralmát reprodukálja. Az egyetemek természetesen csak egyik esetét képezik ennek, de ugyanígy kialakulhat intézményes függõség a társadalmi szolgáltatások más területén is. Hol itt a választás? Egy ponton túl ez az egész egyre fenyegetõbbé válik, egyre erõteljesebbé válik az állami intzémyéneknek egy ilyen nem szándékolt, de mégis elkerülhetetlen hálója, ami korlátozza a mozgáslehetõséget. A jog által biztosított autonómia kulturális téren egyre veszedelmesebbé válik. A szólásszabadság az elvileg egyéni kezdeményezés dolga. Igen ám, de a valóságban újságot fönntartani csak gazdagok tudnak. Ez torzulást okoz az eszmék piacán. Az állam megijed, s hogy megvédje a mi autonómiánkat: 1./ saját újságokat kezd nyomatni, 2./ elveszi a gazdagoktól azt a lehetõséget, hogy saját nézeteiket képviseljék. Mindenféle tulajdoni korlátozás bontakozott ki e téren az elmúlt évtized jogi szabályozásában. Konkrét politikai összefüggésben ez jó is lehet. Amikor Franciaországban megpróbálták az Hersan személyes befolyása allatt álló sajtóbirodalmát korlátozni, ez tulajdonképpen - legalábbis a baloldal számára - nagyon vonzó volt, hisz a szocialista kormány próbálta. Végül is ez nem sikerült nekik, a Hersan-birodalom túlélte ezt. Úgy tûnik, hogy ugyanúgy túléli ezt Olaszországban a volt miniszterelnök médium-birodalma. Az autonómia-védelem tulajdonkorlátozásba csap át; mindez politikai szinezetet kap, valaki nyer, valaki veszít, hol itt az egyéni kezdeményezés? Ki beszél itt még egyénrõl? Az egész XIX. századi klasszikus személyiség-védelem, méltóság-védelem egész más dimenziót kapott. Itt már arról van szó, hogy milyen intézményeket engedünk és milyeneket nem. És ez az igazi probléma, hogy kinek lehet sajtómonopóliuma? Nem az egyéni szólásszabadság a kérdés. Valaki röpiratot akar sokszorosítani a számítógépén vagy ha szerencséje van, még talál egy stenciles sokszorosítót, ez már senkit sem érdekel. A kérdés az, hogy beszélhetünk-e még autonómiáról akkor, amikor egy gazdasági vagy politikai monopólium szerez szellemi monopóliumot? Mi köze ennek az autonómiához? Mert mindig arra hivatkoznak, hogy õk, amikor beszélnek, és ez a beszéd tímillió vagy százmillió nézõhöz jut el, az egyéni önkifejezési jogukat érvényesítették. Így az autonómia, a szólásszabadság klasszikus fogalma fordÍtva sül el. Ezeket a kérdéseket ilyen klasszikus fogalmakban többé már em tudjuk kezelni. Amibõl nem következik az, hogy a klasszikus gyökereket, az egyéni szólássyabadságot, az egyéni cselekvési lehetõséget nem kellene tiszteletben tartani. De a tiszteletben tartás mindenek elõtt azt jelenti, hogy nem szabályoz az állam. -Megjelentek olyan multinacionális gazdasági-hatalmi tényezôk, amelyek viszonylagossá teszik a jogrendet nemzeti keretek között. -A jognak kétségtelen
van egy provinciális sajátsága: mindig nemzeti.
/A nemzetközi jog hagyományosan államok közötti
viszonyokkal foglalkozik./ Az egyes államoknak igazából
nem érdeke az, hogy minden esetben föllépjen a multinacionális
vállalatok ellen, mert azt reméli, hogy neki haszna lesz
belõle. Kis országoknál ez közismert; a világ
hajóparkjának igen jelentõs része, pl. libériai
vagy panamai. Ezek az országok kifejezetten úgy szabályoznak,
hogy minél több ország hajótársasága
regisztrálja hajóit az õ jogszabályai szerint,
és ettõl panamai egy panamai hajó, semmi mástól.
Úgy tûnik, nincs olyan átfogó érdek,
amely ezeket a nemzetközi elemeket visszaszorítaná.
Kétségtelen az is, hogy az egyes államok belsõ
életében egyre nagyobb súlya van ezeknek a nemzetközi
eredetû elemeknek. Egyre kevésbé tud ennek utána
menni a jog, úgyhogy, ha úgy tetszik, egy sajátosszabadság
kezdõdik itt. Ez nagy berzenkedést vált ki, pl.
azért, mert adót nem tudnak szedni, vagy olyan kulturális
befolyás érvényesül, amelyet nem tud egy állam
megakadályozni. De tényleg van ebben egy szabadságelem
is, hiszen a mûholdakon sugárzott televíziómûsorok
ihetetlen versenyhelyzetet, és sokszínûséget
termet egy államilag elenõrzött televíziózási
rendszerrel szemben, függetlenül attól, hogy a 24 csatornán
is ugyanaz a szemlélet érvényesül, mint egyen.
és ez a sokszínûség az, ami kicsúszik
az állami ellenõrzés alól. Így az,
hogy egy adott állam területén csak az adott állam
hozhat jogszabályokat és érvényesítheti
azokat, ez súlyos sebet kapott. -Hogyan képes a jog a már most mutatkozó, de igazán a jövôben kibontakozó kérdéseket kezelni; egyáltalán mennyiben képes a jövôvel számolni? -A jogászok általában múlt eseményekkel foglalkoznak, azt próbálják tisztázni, hogy mi történt és hogyan kell azt értékelni. Ez a beállítottság némiképp idejét múlt egy olyan társadalomban, ahol alapvetõen mindenkit a jövõ foglalkoztat, és ahol megpróbálják a jelen cselekvéseket ahhoz igazítani, hogy azoknak milyen lesz a hatása a jövõben is. A jog mindenkire akar érvényesülni, a társadalom pedig egyre sokszínûbb, sokrétûbb, Magyarországon is és mindenütt. Ha a középkort azt jellemezte, hogy sok kis, egymással nem érintkezõ csoport élt a maga rendi és szubrendi állapotában, akkor a modern társadalmat valószínûleg az jellemzi hogy rengeteg kis csoport van, az emberek azt képzelik, hogy több csoporthoz is tartoznak, ezek a csoportok pedig ráadásul egymással mindenképpen érintkeznek, de mindegyiknek megvan a saját autonóm rendje. Ezek a rendek adott esetben egymással ütköznek. Ha a jog erre egynemûséget akar rákényszeríteni, akkor mindet maga ellen fordítja. Hogyha az állam nem tûri ezt a sokszínûséget, akkor ebbõl konfliktus lesz. Igen ám, de a sokszínûség a jog egységét és az állam egységét veszélyezteti. Elképzelhetõ, hogy ennek a sokszínûségnek a figyelmbevétele lesz az, ami a jövõben a legnagyobb kihívás jelenti a jog számára. Nagyon nehéz olyan jogrendet elképzelni, ahol egyszerre tilos és megengedett a kábítószer használata. A jog nem képes ilyen sokféleséget egyszerre elviselni. De ha nem viseli el, akkor valakivel mindig konfliktusba kerül. Egy olyan társadalomban, ahol egyetlen értékrend érvényesül, amely nagyon homogén, akár nyelvileg, akár kulturálisan, ott kisebb ennek a veszélye. A vagyoni különbségeket viszonylag jól tudja kezelni a jog, mert egyszerûen a hatalmasok oldalára áll, de hogy tudja kezelni azt a helyzetet, ahol a hatalmasok egy része abban érdekelt, hogy minél több kábítószert fogyasszanak, vagy minél több tulajdonjogot védjenek, míg más hatalmasok az ellenkezõjében? -Milyen folyamatok veszélyeztetik ma a jogrendet? -A probléma
az, hogy amikor arról kell szólni, hogy milyen veszélyek
következnek be a jövõben akár Magyarországon,
akár a világban és mit tehet ezzel kapcsolatban
a jog, akkor természetesen nagyon kényes feladatra kellene
vállalkoznunk, mert olyan hibákat kellene fölismernünk,
amelyek még nincsenek meg. Ha ezek után mégis kellene
valamit mondanom arról, hogy mi az a jelentkezõ probléma,
ami gondot okozhatna, ha a fölismerés folyamán torzulva
más problémának nem engedne helyt vagy nem teremtene
új problémát, akkor azt hiszem, hogy ez az önszabályozás
félreértése Magyarországon. A legnagyobb
probléma az a feltevés, hogy a csoportok autonómiáját
akkor tartja a törvényhozó tiszteletben, ha ezek
szempontjait közvetlenül engedi érvényesülni
és még ráadásul azt is képzelik,
hogy ettõl ez az egész demokratikus lesz. Olyan csoportok,
amelyek a csoporton kívül hatnak - orvosok, ügyvédek
- egyszerûen nem lehetnek tisztán önszabályozók. |