Almási Miklós
(*1932) filozófus, egyetemi tanár. 1997-ig
az ELTE BTK Esztétika tanszékét vezette. A Magyar
Tudományos Akadémia tagja. Budapesten él.
Fõbb mûvei:
-Az értelem kalandja (Montaigne, Machiavelli, Hegel, de Sade).
Bp., 1981.
-Mi lesz velünk. Anton Pavlovics? (Csehov drámai világa)
Bp., 1985.
-The Philosophy of Appearence. Boston, 1990.
-Léghajó Manhattan felett. Bp., 1992.
-Anti-esztétika. Bp., 1992
-Napóra a Times Square-en. A pénz forradalma.
Bp., 1995
-Üveggolyók. Az ezredvég globális játszmái.
Bp., 1998.
- Mi késztetett arra, hogy az esztétikától
meglehetõsen messze esõ területet, a világgazdaságot
és pénzügyi folyamatait kezdd kutatni?
-Harminc éven keresztül foglalkoztam esztétikával,
aztán jött egy amerikai út, amikor hirtelen
átcsöppentem a másik világba. Akkor,
a 80-as évek végén kezdõdött az
"új kapitalizmus". Rájöttem, hogy az addigi
szociológiai tudással megérteni ezt nem lehet, ebbe bele
kell tanulni: kemény munkával, könyvek
sokaságán, konzultációkon keresztül.
Úgy mentem ki, mint mûvészetszociológus, és
úgy jöttem haza, mint aki a globális világ vagy
az "újkapitalizmus"; közgazdasága iránt
érdeklõdik. Beleszerettem, beletanultam. Nem volt
könnyû.
-
Mitõl új és globális ez a kapitalizmus?
-Globalizáció akkor kezdõdik, amikor az
óriásvállalatok nemcsak el akarnak adni valamit, hanem
a világon mindenütt van termelõegységük,
tehát kiköltöznek a saját nemzetállami
kereteikbõl, és, hogy úgy mondjam,
elfoglalják a világot. Malajziától
Kelet-Európán keresztül Dél-Afrikáig
mindenütt vannak gyáraik. Sõt,
Európából Amerikába mennek, mert ott jobb
feltételeket találnak. A globális világ egyik
komponense tehát a határ és nemzetállam
nélküli kapitalizmus. A másik a pénz
újfajta dominanciája, amit az angol szakirodalom
a pénz által vezetett gazdaságnak nevez. (Ez a
money driven economy
). Vagyis ebben az új struktúrában nem dolgokat, hanem
pénzt termelnek.
A harmadik komponens az a fordulat, hogy a hetvenes évek
végétõl, de fõképp a nyolcvanas
évek közepétõl megindult egy
deregulációs folyamat: leépítették az egyes
országokat védõ vagy azok köré
kiépült védõhálókat, a pénz
helyi KRESZ-szabályait felváltották a világra
szóló útlevelek. A pénz bárhova
eljuthat, nincsenek akadályai, határai,
átváltható. Ez a változás azzal
járt, hogy hatalmas pénzpiaci központok alakultak ki
a földgolyó különbözõ pontjain.
Tokió, Hongkong, Frankfurt, London, New York tõzsdéi
és ezek információs csatornái
behálózzák az egész világot. Ezek
között a központok között kialakult egy
állandó pénzforgalom, és ezzel alakult ki az
újkapitalizmus valósága - a globális
a világ. Vagyis mindent lehet kapni mindenütt,
a munkaerõ, a pénz és az áru szabadon
áramlik az egész világon.
A globalizáció tulajdonképpen azonos
feltételeket teremt a tõke számára
világon mindenütt.
A globalizáció azonban egy paradoxonra épül,
amely lehetõvé teszi, hogy ezen a nagy
capitaly
-n keresni (mondhatnám kaszálni) lehessen: ez a paradoxon
abból ered, hogy bár globális lett a gazdaság,
a feltételek mégsem teljesen azonosak a világ
minden pontján. Mindig maradnak különbségek, és
ezek mozgatják az üzletet. Igaz, hogy a szingapúri vagy
tokiói tõzsde elektronikusan össze van kötve
a londonival vagy a New York-ival, tehát azonos pillanatban,
real time
tudják, hogy mi történik, de mégis
a különbségek a fontosak az üzlet
számára. Az egyes központok valuta-,
értékpapír-, kötvény-árfolyamai
között olykor csak egy-két cent
a különbség, de azt az egy-két
százalékos vagy egy-két tized százalékos
különbséget hatalmas haszonnal lehet megjátszani.
Tehát Tokióban olcsóbban veszek, és New Yorkban
drágábban adok el, a kettõ közötti
különbség az enyém.
-
Miért nem egyenlítõdnek ki az
árfolyamkülönbségek?
-Hosszabb távon kiegyenlítõdnek, itt azonban
másodpercek alatt születnek a döntések. Mert
a pénz mozgása iszonyatosan felgyorsult. Az egyes
valuták árfolyama közti különbség nem tart
soká, legfeljebb egy-két óráig, amíg
a különbözõ tõzsdéken le nem esik
a húszfilléres, és el nem kezd áramlani
a pénz - aztán ez a piac
kiegyenlítõdik. (És nyílik másutt egy
másik...) Ez a különbség-játék
egy-két dolláros szinten
elhanyagolható nyereséget hoz, de milliárdos
nagyságrendben már óriási pénzt termelhet.
Ezért ebben az újkapitalizmusban ma már 1200-2000
milliárd dollárra teszik azt
a pénzmennyiséget, ami naponta repül a Föld
körül. Ez iszonyatos mennyiségû pénz.
Teljes kiegyenlítõdés nem jön létre, mivel
a nemzetgazdaságok közötti különbségek
megmaradnak: tehát az, hogy Kelet-Európában olcsóbb
a munkaerõ, mint Európában, hogy
a költségmegtakarítás miatt érdemes
Dél-Amerikába kiköltöztetni
vállalatot ez megmarad, és ez hat vissza
a pénzpiacra is. Tehát a gazdasági
feltételek különbségei mozgatják
a pénzben megjelenõ
árfolyamkülönbségeket, s ezen keresztül
a pénz állandó áramlását.
-
Honnan származik ez a hatalmas pénzösszeg? Mi
készteti ezeket a befektetõket arra, hogy pénzük
befektetésére új megoldásokat keressenek?
-Ilyen tömegû pénz megjelenése a piacon egy
nagyon komplex és veszélyes folyamat következménye.
A régi kapitalizmusban vagy a hagyományos
árutermelésben a pénz arra kellett, hogy
beruházzanak, hogy termelõvállalatokat
építsenek belõle, és az áruval a piacon
konkuráljanak. Az újkapitalizmus sajátsága, hogy ez
az út kevésbé jövedelmezõ, ezért ezt
meghagyják a fejlõdõ országoknak vagy
a kistigriseknek, a fejlettek pénzt termelnek.
Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy
a pénz a termelési folyamatokból
a pénzpiacra megy át, mert ott jóval kedvezõbb
a megtérülés aránya. A reál
termelési szférában körülbelül 5 és
10 százalék között lehet keresni,
a pénzpiacon 10-tõl 35 százalékig terjedhet
a megtérülés. 35 a felsõ határ, amit
kevesen érnek el, de ennek a számnak iszonyatos vonzereje
van.
Itt nagyon nagy változásnak lehettünk szemtanúi.
A hetvenes években itt is lezajlott egy eredeti felhalmozás,
részben a nagy kivásárlások,
fúziók révén, részben azáltal, hogy
a fekete (és a szürke) pénz átalakult
fehér pénzzé. Ma már a fehér
pénz uralja a piacot, mégpedig az óriásira
nõtt befektetõ társaságok. A két
legnagyobb ilyen pénzmágnes" egyfelõl az
ún. befektetési alapok gyors elszaporodása, valamint
a nyugdíjpénztárak felhalmozott tõkéje.
Ezek az intézmények iszonyatos mennyiségû
pénzzel rendelkeznek. Ha ez a pénztömeg valahova
beszáll, akkor ott kõ kövön nem marad...
A másik hasonló tõkeerejû
pénz-szupermarketet a nyugdíjpénztárak
alkotják, melyek azért jöttek létre, mert egyre
kevesebb az állami ellátmány, ezért egyre
többen kénytelenek takarékoskodni öregkorukra.
A nyugdíjpénztárak úgy mûködnek,
hogy az egyik oldalon beszívják a nyugdíjra
készülõk pénzét, a másik oldalon
mint befektetõközpontok mûködnek, mert nem
elégszenek meg a sima banki kamattal, hanem magasabb
megtérülést céloznak meg. Ezért az
utóbbi idõben iszonyatos verseny indult meg
a befektetési lehetõségekért. A mai
pénzvilágban nem az a gond, hogy honnan ered
a pénz, hanem hogy mit csináljanak a pénzzel?
Olyan irtózatos mennyiségû pénz halmozódott
fel, hogy késhegyig menõ harc folyik a befektetési
lehetõségekért: ha egy ilyen központ nem fektet be,
akkor pénze 3-6 százalékon fog kamatozni, az meg nem kell
senkinek, mert másutt talál jobbat.
Ezért a mai világban a pénzpiacot az ún.
intézményes befektetõk irányítják. Ez
a szféra ugyanúgy "játszik"
a tõzsdén, mint a spekuláns, csak mindezt
óriási nagyságrenddel tudja kavarni. Az új helyzet
bökkenõje, hogy a legnagyobb befektetõ
társaságok saját csapdájukba estek. Ahova pl.
a Fidelity Trust a maga tõkéjével megy, oda akar
rohanni a többi, kisebb-nagyobb cég is. És ezzel rontja
annak üzletét. Olyan ez, mint a lóverseny: ha csak te
tudod, hogy ki fog befutni, akkor nyersz 500 ezer forintot, de hogy ha
még tíz ember kapja meg ezt a tippet és nagy
pénzzel megteszi, akkor alig keresel valamit.
-
Ez az egész rendszer fölöttébb kétséges
és veszélyes kimenetelûnek tûnik.
-Elsõsorban az a veszélyes, hogy a termelési
szférába egyre kevesebb pénz jut, a pénzpiac
onnan szipkázza el a tõkét. Ennek
következtében a termelés
megújítására, fejlesztésére kevesebb
pénz jut.
Azért itt is megoszlik a rizikó: akik okosak, azok nem
mennek bele a veszélyesebb pénzpiaci mûveletekbe,
és inkább fejlesztenek. A termelés fejlesztése
azonban hosszú távú mûvelet, ami azzal
a kockázattal jár, hogy a féléves
részvénytársasági közgyûlés
egyszerûen leváltja az ilyen menedzsert, mert nem
produkálta azt a 8-12 százalékos hozamot, amit
egyébként - ti. a pénzpiacon - meg lehetett
volna keresni. Tehát a mai multik menedzserei is inkább
lemondanak a fejlesztések java részérõl, vagy
csak komoly küzdelmek árán tudják
megvalósítani a 21. sz. felé nézõ
terveiket...
A másik veszélyt a pénzpiacok
káprázatos sebessége jelenti. Mi úgy
képzeljük, hogy ezek ellenõrizhetõk, tehát
egy-egy tõzsdefelügyelet vagy nemzeti bank valahogy
áttekintéssel rendelkezik arról, hogy mi
történik mondjuk Amerikában vagy a világban
a dollárral, vagy az eurodollárral Európában,
vagy a jennel Japánban. Ez a feltételezés
azonban ma már illúzió. Ezek a folyamatok olyan
gyorsan zajlanak, nincs az az ember és nincs az a komputer, aki meg
tudná mondani adott pillanatban, hogy melyik az
a veszélyesen elfutó pozíció, ami két
hét múlva robbanáshoz vezet.
Ez a tantusz akkor esett le az egyes országokban és
nemzetközi társaságokban, amikor az úgynevezett
derivatívokat bevezették, vagyis azokat az
értékpapírokat, amelyek már nem
részvények vagy kötvények, hanem ezek
különbözõ specializált variánsai, melyek
olyan bonyolultak, hogy maguk a menedzserek sem értik, hanem
matematikusokat alkalmaznak, akik aztán beadják nekik, hogy ezzel
sokat lehet keresni. (Tényleg sokat lehet keresni, és akkor
rájuk hagyják a dolgot. Néha kiderül, hogy nem
fut be a dolog, de akkor senki nem tud semmit, kirúgják
a matematikusokat, a menedzser meg húzza
a vállát, hogy õ ebbõl egy szót
sem értett.)
Azt akarom tehát mondani, hogy ma nincs olyan nemzetközi szervezet,
amelyik ezeket a szupersebességû folyamatokat
ellenõrizni tudná. Legutóbb épp Soros György
volt az, aki felvetette, hogy bizony elszaladt a gépezet,
és ugyan a World Trade Organisationt azért hozták
létre, hogy valamiképpen kanalizálja, tehát, ha nem
is ellenõrizze, de legalább terelgesse ezeket
a veszélyes folyamatokat. De a WTO is képtelen erre
a feladatra. Részint a nemzeti piacok
ellenállása miatt, részint mert a WTO hatalom
nélküli szervezet. Ám ennek az impotenciának
legfõbb oka az, hogy a folyamatok annyira gyorsak, hogy nem lehet
õket áttekinteni, legfeljebb visszatekintve lehet látni,
hogy mi is történt, és mit is kellene korrigálni, de
addigra már késõ. Korunk nagy kérdése hogy
képes-e a piac önmagát korrigálni, amire
a neoliberális elméletek mindig hivatkoznak.
Intézmények erre ma még képtelenek. A piac
inkább arra hajlamos, hogy megszaladjon, felborítson
egyensúlyokat. Itt a veszélyzóna. Mi lesz, ha
bekövetkezik egy olyan konstelláció, amikor valahol valami
hirtelen összeomlik, ami egy láncreakcióként
felforgatja az egész világrendszert?
Ez tehát a Damoklész kardja-effektus. Ugyanakkor van egy
transzcendens elem is ebben a rendszerben, ami nélkül
a rendszer nem mûködik. A spekulatív
tõkére gondolok. Többen leírták már,
hogy szemben azzal az intellektuális averzióval, ami
a spekuláns kifejezést körülveszi,
a spekuláns a rendszer kiegyenlítõjeként
mûködik. Ha tehát nem lenne spekuláns, már
rég összeomlott volna a rendszer. A spekuláns az,
aki a különbözõ feszültségekre
játszik azzal a szándékkal, hogy nyerjen, de
eközben a feszültségkiegyenlítõ
szerepét játssza. Igaz, hogy õ nagyot kaszál, de
megmenti a rendszert a robbanástól. A dolog
furcsasága, hogy egyfelõl e szakma mellé
mindenféle morális kérdõjelet lehet kirakni,
másfelõl a rendszer nélküle nem
mûködik ez a vészszelep, amin a felesleges
gõz el tud távozni. (Más kérdés, hogy
a szelepkezelõ, ha ügyes, degeszre keresi magát...)
-
Hogyan alakult ki ez az új pénzpiaci rendszer?
-A történet ott kezdõdik, hogy 1972-ben Nixon
elnök elhatározza, hogy az aranyalapról áttér
az úgynevezett lebegtetett árfolyamokra. Addig világos
volt, hogyha valakinek volt százezer dollárja, bemehetett
a nemzeti bankba, és átválthatta aranyra. Az arany
mintegy fedezetül szolgált az egyes nemzeti valutáknak
és a világot vezetõ valutának,
a dollárnak. A dollár-arany paritás
megszüntetése azt jelentette, hogy ettõl kezdve
a devizaárfolyamok nincsenek semmihez sem lehorgonyozva, innen
a kifejezés, hogy "lebegnek", vagyis hogy csak az
összehasonlítás értékel, hogy pl.
a dollár mennyi fontot, jent, márkát ér stb.,
és ezek az összehasonlító adatok naponta
változnak. Amint ez az újfajta rendszer megszületett, abban
a pillanatban megjelentek azok a pénzügyi
eszközök, melyek az így adódó
különbségeket akarják kihasználni. Tehát
a nemzeti valuták kamatkülönbségeire
épül egy sajátos pénzügyi rendszer. Ez
a rendszer egy példán illusztrálva
a következõképp mûködik: ha a gulden
kamatlába x dollárszintnél két
százalékkal többre emelkedik, akkor elad, ha két
százaléka a megállapított szint alá
megy, akkor vesz. Ezt a konstrukciót egyfajta derivatív
képviseli, amelyet meg lehet venni, el lehet adni, amire opciót
lehet kötni, hogy esetleg fél év múlva megveszem,
most csak lekötöm azt a lehetõséget, hogy
megvegyem. Az opció azt jelenti, hogy nem veszem meg effektíve,
nem adom oda a pénzt, õ nem adja ide
a kötvényt, hanem csak azt mondom, hogy meg szeretném
venni, és majd fél év múlva eldöntöm.
Az újkapitalizmus nagy kaszinójában tehát
többemeletes rendszer mûködik. Legalul van a pénz,
amiért árut vehetek. Egy emelettel felette van
a részvény. Egy cég tulajdonjoga, ha úgy
tetszik, fölosztva százezer darabra. Veszek háromszáz
darab részvényt, akkor háromezred részében
tulajdonosa vagyok a cégnek. (Ez után kapom
a jutalékom...) E szint fölött van
a részvényre épülõ derivatív, ami
például azt jelenti, hogy segítségével arra
fogadok, hogy a részvény árfolyama hány
százalékkal fog nõni, vagy csökkenni. Egy
sajátos kaszinójáték ez; ha megnyerem
a fogadást, akkor kaszálok, ha vesztek, fizetek.
A rendszer következõ emeletén már egész
részvénycsomagra lehet fogadni, tehát a New York-i
vagy a tokiói tõzsdén jegyzett összes
részvényt egyesítõ index
mozgásirányára kötök fogadást.
Tehát azt mondom, hogy jövõ héten a Dow Jones
index 14 plusz százalékpontot fog emelkedni, és
errõl kötök egy szerzõdést: amennyiben a 14
pontot meghaladja az árváltozás, akkor én
kaszálok, ha lefelé megy, akkor nekem kell fizetnem.
A rendszer lényege: ahogy megyünk följebb, úgy
absztrahálódnak a mûveletek, azaz az
értékpapírok tartalma egyre jobban elszakad
a reálfolyamatoktól. Ez a pénz
forradalmának az új találmánya - a
money
már csak önmagával játszik. Mégpedig
szerencsejátékot: mert itt tényleg fogadni kell.
Márpedig fél évet se isten, se csodarabbi nem lát
elõre, én viszont fél évre elõre
kötök fogadást (elõzetes szerzõdést)
arra, hogy mi fog történni a tõzsdén...
-
Mindez összefügg az átviteli technikák
változásával, a pénz
virtualizálódásával is, azzal, hogy az
elektronikával "a pénz a mennyekbe ment".
-A hetvenes évek elõtt tényleges pénzzel,
váltóval vagy értékpapírral fizettek.
Aztán megjelentek a különbözõ
kártyák, amiket már mi is használunk. Ez már
elvontabb pénzfajta volt. A fejlõdés
következõ szintje az, amikor brókerként egy komputert
mûködtetek otthon, éjszaka, mert a londoni
székhelyemen éppen zárva van a tõzsde, de
a tokiói tõzsde mûködik, és
a komputerem jelzi, hogy ott most érdemes valamit
vásárolni, mert nagyon olcsó, és hátha
én ébredek fel elsõnek. A következõ,
még elvontabb szint - az elektronikus pénz, az e-cash -
már csaknem teljesen elszakad ettõl a még mindig
megfogható pénztõl, és csak könyvelési
tételként jelenik meg. Tehát vagy én, vagy
a komputer maga köt ilyen elektronikus üzleteket - ez
a
program tradingnek
nevezett mûvelet, amikor a komputer úgy van programozva,
hogy ha teszem azt, a Siemens-részvények három pontot
esnek, akkor elad, ha öt pontot nõnek, akkor vesz. Nem is vagyok
otthon, a komputer magától intézi az ügyletet.
Ami teljes õrület, mert mások komputerei is be vannak
programozva, és ha ezek a komputerek egyszerre kezdenek
vásárolni, akkor megbolondíthatják a piacot.
Állítólag az 1987-es New York-i tõzsdekrach is
azért következett be, mert a gépek egyszerre elkezdtek
vásárolni valamit, és olyan sokan kezdték
csinálni, hogy összeomlott a dolog, azt követõen
be is tiltották, ill. korlátok közé
szorították.
Az elektronizációval, ami az újkapitalizmus
technológiai feltétele, olyan szerkezet jelent meg, ami
önállósítja a pénzforgalmat. Hosszabb
távon ebbõl következik, hogy "a pénz mennybe
megy", hogy szinte megfoghatatlanná, imaginárius
egységgé válik. A kezdõ- és
a végpont megfogható, mert itt is könyvelik, meg ott is
könyvelik, de hogy közben milyen transzformációkon megy
keresztül, ez már szinte megfoghatatlan.
Ez a folyamat is veszélyekkel van teli. Ezért is lett
a leggyorsabban fejlõdõ pénzügyi ágazat
a rizikó-menedzsment, vagyis a kockázat
csökkentésének technikája. Minden
pénzügyi centrum, befektetõ és bank
rájött arra, hogy itt nagyokat lehet bukni. De arra is
rájöttek, hogy azok a matematikusok, akik ezt ki tudják
védeni, sokkal fontosabbak, mint a brókerek. Mert
a bróker ugyan tud üzleteket kötni, de egy-egy
üzleten akkorát lehet bukni, ami elviszi a bank teljes
nyereségét, esetleg az egész bankot megbuktatja.
Ezért már a 80-as évek végén
megjelentek olyan pénzügyi eszközök, amelyek
a rizikó kiszûrésére szolgálnak.
Például a legelsõ derivatívok azt
a célt szolgálták, hogy
a részvény- és a kötvénypiaccal
kapcsolatos kockázatokat kiszûrjék.
A pénzügyi világ fölfegyverzi magát
önvédelmi eszközökkel. Olyan befektetési alapok,
ún.
hedge foundok
jelentek meg, amelyek csak azzal foglalkoznak, hogy valakit, akinek sok
pénze van, hogyan lehet bebiztosítani.
-
Úgy tûnik azonban, hogy nemcsak az egyes
résztvevõkre nézve növekszik a kockázat,
hanem az egész pénzügyi és gazdasági rendszer
is egyre nagyobb kockázatnak van kitéve.
-Említettem már, hogy az egész világ
pénzügyi rendszerét egy Damoklész kardja alá
kell elképzelnünk. Pl. a Financial Timestól a Wall
Street Journalig egyre többen vetik fel azt a kérdést,
hogy vajon meddig tart ez a hatalmas fellendülési ciklus, ami
a New York-i tõzsdén most már közel hét
éve töretlenül tart, naponta emelkedik
a tõzsdeindex, s úgy néz ki, hogy ennek soha nem
lesz vége. Közben a közgazdászok meg vannak
gyõzõdve arról, hogy valamikor megfordul ez a trend
és zuhanni fog a részvényárfolyam, aminek
rémes következményei lehetnek. (Dominó-effektus).
Mondom, egyre többen gondolkodnak már ezen a globális
veszélyen, és úgy vélem, nem alaptalanul, mert
mennél inkább elszakadnak a pénzügyi folyamatok
a reálfolyamatoktól, annál nagyobb
a veszélye annak, hogy ellenõrizhetetlenné
válnak a folyamatok, nincs lehetõség fékezni
vagy javítani. Hogy mennyire nincs erre lehetõség, azt az
angol font esete mutatta meg 1992-ben: akkor az angol nemzeti bank
tízmilliárd fontot vetett be, hogy az európai
valuták rendszerén belül tartsa a fontot - csakhogy ez
a hatalmas összeg is semminek tûnt azzal
a pénzmennyiséggel szemben, amit a spekulatív
tõke tett arra, hogy megbuktassa az angol fontot.
Ez azt is mutatja, hogy óriási mennyiségû
spekulatív tõke szerepel a piacon. Ez pedig, ahol csak
gyenge pontot lát, ott üzleteket lát.
A spekulatív tõke - már volt róla
szó - kétarcú jelenség: ha a Marsról
nézném, azt mondanám, hogy kiegyenlítik
a piacot, de a Földrõl tekintve az is
elõfordulhat, hogy egy-egy országot taccsra vágnak:
lásd pl. a mexikói válságot. Egy olyan
óriási ország, mint Mexikó nemzetgazdasága
pillanatok alatt összeomlott egy spekulációs
pénzbeáramlás, majd hirtelen pénzkimentés
eredményeképp. Az történt, hogy Mexikóban
jól alakult az üzleti élet, ezért a nagy
tõzsdeár-emelkedés reményében
temérdek spekulatív tõke áramlott be.
Aztán - sejtve a balhét - ezt a pénzt
rövid idõ múltán kiszippantották, de
a kiszippantás olyan gyorsan történt, hogy hirtelen
pénz nélkül maradt a tõzsde és az
ország. Nemcsak a tõzsde omlott össze, hanem
a nemzeti valuta is. Csakhogy e válság globális
kiterjedésének kockázata oly nagy volt, hogy az
Egyesült Államok és a Világbank együttesen
dobta össze azt a 40 milliárd dollárt, amivel talpra
állították Mexikót. Attól tartottak, hogy ez
a válság kiterjed, az az egész világ
pénzügyi rendszerének összeomlásával
jár. De ez a példa nemcsak a veszélyekrõl
szól: azt is mutatja, hogy a kockázattal szemben
óriásivá nõttek az ellenerõk is, melyek meg
tudják akadályozni a globális
katasztrófát.
Az igazi veszélyt az idõ jelenti: az, hogy elõbb
köszön ránk az összeroppanás, és
aztán elég sok idõbe telik, amire a világ
pénzügyi tûzoltószervezetei reagálni tudnak.
A kettõ közötti idõkülönbség
dönti el, hogy összedõl-e a világ
pénzügyi rendszere, vagy nem. És ez az intervallum
állandóan csökken, Mexikó esetében két
hét kellett ehhez, de így is az utolsó pillanatban
történt. Ma már talán csak egy hét vagy
néhány nap áll rendelkezésre, mivel
a pénzügyi folyamatok sebessége egyre gyorsul.
-
Ezeknek a folyamatoknak a kialakulásában nem
éppen elhanyagolható szerepet játszott az
évtizedeken át uralkodó neoliberális elmélet.
-Ez az elmélet a piac önreguláló szerepét
állítja, és azt mondja, nem baj, hogy mit pusztít,
a másik oldalon sokkal többet fog építeni. Ezzel
szemben a globális újkapitalizmus legjobbjai kezdik
érezni, hogy egyre kikerülhetetlenebb valaminõ
szabályozás, mivel a piac erre képtelen.
A teória - úgy látom - manapság egy
lépést visszalép, nevezetesen Keynes
elméletének valaminõ
újrafelmelegítése irányába. Ebben viszont az
a bökkenõ, hogy Keynes elmélete még
a nemzetállamok gazdasági szerepére
épített. Ma viszont a nemzetállamok gazdasági
szerepe nullává kezd válni. Például
Németországban nagyon magasak a munkabérek,
ezért költöznek ki a nagyvállalatok. Ami azzal
jár, hogy a befizetett adó az elmúlt évben
5 százalékkal csökkent. Ebbõl
a csökkent bevételbõl nem lehet eltartani egy
államot, fenntartani egy ország szociális
hálóját. A nemzetállam kormányai
patthelyzetben vannak. Vagy alacsony adót állapítasz meg,
akkor itt maradok, ha nem, akkor csókolom, elmegyek, elviszem
a gyáramat - de a munkanélkülit itt hagyom
neked. Én, mint multi, jót fogok keresni, a kárt,
amit okoztam, azt te, mint állam fizeted meg
a bérbõl, fizetésbõl élõk
adóiból.
Olyan új helyzet ez, amire Keynes még nem gondolhatott, mert
annak idején egy-egy ország kormányozni tudta a maga
gazdaságát. Akkor még azt mondhatta, hogy azt az
árut be szabad hozni, ezt a pénzt nem szabad kivinni.
Sõt a kamatlábat is az állam
állapította meg, és minden az ország
határain belül maradt. Most a kamatláb
alakítását - az egyetlen eszköz
formálását, amivel még befolyásolni lehet
egy ország gazdaságát - a világ
pénzpiaca intézi. A nagyvállalatok
prosperitása vagy lefalcolása nem az állami
szereptõl függ, a kormány nem tudja
befolyásolni, hisz még a védõvámokat is
leépítették. Aki ma azt merné mondani, hogy
protekcionista gazdaságot fogunk csinálni, az
megnézhetné magát. A nemzetállam
védtelen maradt, mert csak a nagyobb, régió
nagyságú egységek mûködnek igazán, olyan
egységek, mint amilyen az ázsiai régió, az
egységes Európa, vagy a Nafta-országok -
Kanadától Dél-Amerikáig. Hogy egy-egy ország
mit csinál, az csak a szerencse, meg a globális piac
dolga.
-
Ez nemcsak a nemzetállami szuverenitást, hanem
jószerével a hagyományos politika
egészét kérdésessé teszi. Közvetve
pedig egy globális folyamatokat reguláló
világkormány létrehozásának
szükségességét veti fel.
-A nemzetállamok gazdasági szuverenitásának
beszûkülése a jelen és a holnap igazi nagy
kérdése. Tegnap ez még föl sem merült. Furcsa
módon az Európai Közösségben
történõ változások tették
kérdéssé, hiszen ott az
euró
val, az európai közös pénzzel kapcsolatban került
be viták témái közé
a kétségbeesés: úgy látszik, már
mindenrõl le lehet mondani, a zászlóról,
a nemzeti múltról, a himnuszról, a nemzeti
kormányról - rendben van, de a pénzünktõl
nem fogunk, nem akarunk megválni.
A nemzetállam teljesen nem szûnik meg, mert azért
még az Európai Unión belül is vannak bizonyos olyan
funkciók, melyek intézése az egyes országokra van
bízva. Mégis él egy olyan tendencia, hogy jó lenne
egy közös "szuperkormány". Ugyanakkor elég sokan
látják már, hogy egy ilyen szuperkormány
bürokráciája még a banán
hajlásgörbéjét is elõ akarná
írni. Ugyanakkor valamilyen formában Brüsszel már ma
is egy ilyen szuperkormány szerepét játssza, ami elszakad
az egyes nemzeti igényektõl, sajátságoktól.
Ez gazdaságilag úgy jelentkezik, hogy például
Spanyolország vagy Olaszország elmaradottsága
folytán több pénzt követel
a központtól. A gazdag országoknak pedig
nincs rá pénzünk. Tehát kialakul egy
ÉszakDél feszültség kicsiben,
Európán belül. A szuperkormány ezért csak
kicsiben képes intézkedni: aktákat tud tologatni...
Én kizártnak tartom annak
a lehetõségét, hogy egy világkormány
létre tudjon jönni, mint ahogy annak
a lehetõsége is egyre valószínûtlenebb,
hogy egy Egyesült Államok-szerû Európa alakuljon ki.
Ma a föderatív Európa elképzelése
látszik körvonalazódni. Ugyanakkor a gazdaság
belsõ szükséglete is kíván valamiféle
kanalizáló tényezõt, amelyet egy
világszintû szervezet alkotna, kellõ
szankcionálóerõvel, megfelelõ hatalommal vagy olyan
manipulálóképességgel, amivel a megszaladt
folyamatokat vissza tudja terelni a normalitás
irányába. Ez arra utal, hogy a világkormány
valamiféle derivátuma mégiscsak létre fog
jönni. Ez úgy mûködne, mint
a villanypásztor: ha a pénzpiac elér egy
határhoz, akkor onnan visszaterelné. Talán
a résztvevõk ezt el fogják fogadni. A politika
gazdasági beleszólását illetõen
egyébként rendkívül szkeptikus vagyok. Ugyanis
a globalizálódás egyik következménye,
hogy a politikának egyre kevesebb szerep jut.
-
Jean Baudrillard 1989-táján azzal a gondolattal hozakodott
elõ, hogy teljes fordulat történt, és
a történelem elkezdte felszámolni magát. Akkor
ez képtelenségnek tûnt, most azonban egyre több minden
támasztja alá.
-Egyetértek ezzel a gondolattal, hogy a posztmodern
fejlõdés vesz egy nagy kanyart, és a 19.
század alagútjába fut. Valóban sok minden mutat
ebbe az irányba: miközben egy hihetetlen
modernizációs folyamatnak lehetünk tanúi,
e folyamat hajtóereje társadalmi és politikai
tekintetben is a 19. századot idézi. Ilyen múlt
századi jelenség a szakszervezetek
leépítése, a rendkívül magas
munkanélküliség-szinttel való
együttélés. (Ma már szinte mindenki
normálisnak tekinti, hogy 10 százalék feletti
munkanélküliség van Európában, ami
a 60-as években még elképzelhetetlen lett volna:
legalábbis az értelmiség tiltakozott volna. Ma mindenki
annak örül, hogy ez a kvóta nem 14 vagy 18
százalékos, mint Spanyolországban. Ugyanakkor Amerika
megoldotta - ott 4,8 százalékos ez az arány. Persze
e megoldás ára az volt, hogy a drága
munkaerõt elbocsátja, majd olcsón visszaveszi. Van
munkád, fogd be a szád! És bejött...
A különbözõ vizsgálatok azt mutatják,
hogy az újkapitalizmus véget vet annak a hatvanas
évekbeli reménynek, hogy egy nagy
középosztályosodási folyamat zajlik:
a szegények és a gazdagok részarány
csökken a középosztály javára. Ezzel
ellentétben tény, hogy a gazdaghányad vagyoni,
társadalmi befolyása, pénzben és gazdaságban
kifejezhetõ hatalma növekszik,
a középosztály összeszûkül,
a szegényréteg viszont növekszik. Ennek a nagy
váltásnak, ami az elmúlt 20 évben
bekövetkezett, a high-tech-korszaknak, a pénz
forradalmának és a globalizálásnak
köszönhetõen sok a vesztese, és kevés
a nyertese. Itt az nyer, aki a tudásintenzív iparokban
dolgozik, a hagyományos foglalkoztatási
zónákban dolgozók pedig vesztesek maradnak. Nincs
szükség öntõre, bányászra,
hajókovácsra és így tovább.
Elképzelhetõ, hogy ez a tendencia késõbb
visszafordítható, de nem vagyok jós.
Ami a politikát illeti, paradox helyzetbe kerültünk.
Olyan plurális világ alakult ki, amelyben a politikai
struktúrák egyre inkább monolittá válnak.
Amerika vezetésével egy uniformizált világrendszer
van kialakulóban. Olyan politikai szituációban
élünk, ahol a pluralizmus jegyében nem mondhatom azt,
hogy ez nekem nem tetszik, mivel van egy másik, és azt akarom
választani. Nem mondhatom, mert nincs ilyen alternatíva. Egy
monolit rendszer van, a dollárra van felfûzve
a legtöbb valuta, és az ilyen spárgákon
keresztül a gazdasági világrendszer is
konvergálódik: csak egy alma közül lehet
választani...
Lábjegyzetként jegyzem meg, hogy Európa hosszú
ideig harcolt az ellen, hogy ne legyen amerikai filmdömping,
végül lefaragódott az egész, maradt
Franciaország, ahol kvótákkal próbálnak
küzdeni azért, hogy ne csak hollywoodi, hanem európai filmet
is játsszanak. Nem sikerült, évekre taccsra lett
vágva az európai film. Most kezd kijönni
a hullámvölgybõl. Addig viszont nincs
választási lehetõség.
A pluralizálódás mint jelszó megmaradt,
ám alatta, mögötte egy monolit rendszer alakult ki. Ennek
a helyzetnek politikai következményei
kiszámíthatatlanok, de ez már egy másik mese.
-
Érzékelsz-e olyan törekvéseket, amelyek ezzel az
egynemûséggel szemben lépnek fel?
-Olyan területen, amivel nemigen számolunk:
a kultúrában. Így pl. a családi
struktúrában. Mert a családi struktúra is
része a szimbolikus hatalom szerkezetének: ez
a szerkezet tudja befolyásolni azt, hogy a tudás milyen
szintjére kerüljön a következõ
generáció. Kimutatták, hogy az amerikai egyetemen
tanuló pakisztáni, indiai, kínai és japán
diákok magasan lekörözik a WASP* /*White, Anglo-Saxon,
Protestant = fehér, angolszász, protestáns
(a szerk.)/ hallgatókat. Nem engedi a gyereket megbukni, csak
ötöst szabad kapni, és a papa, mama, nagypapa, nagymama,
mindenki körülötte nyüzsög, hogy a gyerek
elsõ legyen az osztályban. Ugyanez nem mondható el az
angolszász szülõkrõl, akik azt mondják, hogy
beírattalak, fizetem a tandíjadat, oldd meg
a problémáidat. Vagyis a családi
struktúra az egyik kulcs a 21. századhoz, és egyben
ellenerõ a monolit szerkezetek
térhódításával szemben. Persze nem lehet
átvenni a japán vagy a kínai
családmodellt, de hogy nemcsak a magaskultúra fog szerepet
játszani, hogy ki mennyit olvasott, Szophoklészt és
Heideggert ismeri-e, hanem a kultúrának az
életformát meghatározó szerkezete is
meghatározó szerepet fog játszani a 21.
századért folyó küzdelemben, errõl meg vagyok
gyõzõdve.
-
Nagyobb távlatból milyen benyomást tesz rád mindez?
-A világban ma olyasmi történik, amit még nem
lehet tudni, mert vagy titok, vagy még nem fedezték fel.
E kérdésekre rárepülni, ez számomra
a legizgalmasabb foglalatosság. Ugyanakkor azt hiszem, hogy
e beszélgetés során kissé
a negatívumok és a veszélyzóna
irányába tolódtunk el. E mai világ
másik oldala a biztonságra való törekvés,
az önkorrekció lehetõségeinek keresése
és kiépítése. A tûzoltó
hadseregek újjáépítése, új
vészhárító mechanizmusok
kiépítése. Kényes egyensúly áll fenn,
jelenleg a védekezõ és a támadó
mechanizmusok egyensúlyban vannak. Nem a totális
káosz felé tartunk, de nem is nézünk egy
különösebben csodálatos 21. század elébe,
amely mentes mindenfajta politikai, gazdasági és
társadalmi feszültségtõl. Inkább
e kényes egyensúlyi állapot
fenntartásán fáradozunk. Ami nem kellemes állapot,
de élhetõ. Olyan világ felé tartunk, amelyben, ha
fiatal lennék, voltaképpen nem nagyon szeretnék
élni. De ez van.
1997
|