Fõbb mûvei:
-Sociologues allemands. 1972.
-Experimental Sociology of Architecture. 1981.
-Urbanization Overspeed in Tropical Africa. 1986.
-Urbanisation rapide dans le Tiers Monde. 1987.

Magyarul megjelent könyvei:
-A mai tõkés gazdaságirányítás. Bp., 1989.
-Építészet és kommunikáció. Bp., 1991.
-Nyugat van, Kelet nincs. Tanulmányok. Bp., (elõkészületben)

-Mi késztette önt az emberek és régiók közti kapcsolatok kutatására?

-Miután hazám sorsa 1956-ban annak elhagyására kényszerített, a külhonban rá kellett ébrednem arra, hogy amit fiatalon mint egyetemes ismeretet és értékrendet sulykoltak belém, azt más kultúrkörökhöz tartozó kollégák és diákok nem tartják evidensnek. A tárgyi, megbízható, egyetemes érvényû tudás keresését viszont nem adtam fel, s ez arra késztetett, hogy a kultúrkörök azonosításával, elhatárolásával módszeresen foglalkozzam.
Az ilyen jellegû ismeretszerzés érdekében egyik utóbbi kutatásunk arra igyekezett választ találni, melyek Európa szociológiailag koherens régiói. Mivel a kommunikáció a társas élet szubsztrátuma, ezért arra kerestünk választ, hogy melyek a telefonhívások szempontjából legsûrûbb érintkezést mutató vidékek. Arra a következtetésre jutottunk, hogy Skandinávia, a Benelux államok és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai ilyenek, míg Dél-Európára ez egyáltalán nem jellemzõ.

-Írásaiban ön figyelemre méltó gondolatokat vetett föl a globalizáció problémaköre kapcsán; nemcsak tényeire, hanem a körülötte kibontakozott ideológiai mozzanatokra is rámutatott. Mit jelent a globalizmus mint ideológia?

-A globalizációnak, mint a legtöbb jelenségnek, két oldala van. A globalizáció önmagában technikatörténeti tény, amelyre ráolvasnak bizonyos értelmezéseket. Arról van szó, hogy a távközlés és a távolsági közlekedés révén a világ minden pontjával érintkezhetünk. A távközléssel azonnali összeköttetésre tudunk lépni a "két intelligens érzékszerv" (Szent Ágoston), a látás és a hallás révén. A hangnál is gyorsabban repülõ tömegközlekedési eszközök azt is lehetõvé teszik, hogy bárhol bárkit fel is lehessen keresni, és így intenzív jelenlét-kommunikáció jöjjön létre. Ez vitathatatlanul új tény a világtörténelemben. De hogy ezeket a lehetõségeket milyen mértékben használom fel, és hogyan s mi válik ténylegesen kommunikációs folyamattá, az tõlem függ. Nyilvánvalóan ideologikus tétel azt állítani, hogy mivel most mindenhová lehet telefonálni, ezért ezt maximalizálni kell, nem pedig meggyõzõdésemnek megfelelõ módon optimalizálni. Ez olyan, mint amikor valakinek vesznek egy rádiót, s azt szüntelenül bömbölteti pusztán azért, mert lehet bömböltetni.
A mai világban uralkodó erõviszonyokat szemlélve feltûnik, hogy nem feltétlenül fûzõdik a világ minden népének és kultúrkörének érdeke ahhoz, hogy a tömegkommunikáció eszközei maximálisan ontsák reklámjaikat. Az egyirányú kisugárzási hálózat révén a maximális diffúziót erõltetõ globalizmus sajátos érdekeket szolgál, tehát nem valamiféle átgondolt, világméretû egyetértésen alapuló érdekrõl van szó. E folyamatban nem beszélhetünk kölcsönösségrõl. Hollywoodból, s más amerikai médiaközpontokból számos film jut el Kínába, Thaiföldre és máshová minden viszonosság nélkül. A világban ténylegesen lezajló tömegkommunikációs folyamatok rácáfolnak a kölcsönös függés globalista tételére mint üres ideologikus retorikára. A kölcsönös függésrõl hangoztatott szólamok csak arra szolgálnak, hogy egyes kultúrák, pontosabban egy egész civilizáció, a nyugati civilizáció - annak vezetõ erejével, az Amerikai Egyesült Államokkal az élen - ráerõltesse másokra saját elképzeléseit.

-Úgy tûnik, hogy a globalizációt nem annyira kulturális, mint inkább gazdasági érdekek mozgatják.

-A globalizmus bizonyos alapvetõ doktrinális elõfeltevésekre épül, elsõsorban az ökonomizmusra, amelyet gazdasági fundamentalizmusnak nevezhetünk. A jelenlegi szekularizált nyugati civilizáció mértékadó körei a társadalmi folyamatokban a gazdasági szempontot tartják meghatározónak. Ez éppúgy érvényes a marxizmusra, amely tulajdonképpen a ricardói közgazdasági iskola egyik leszármazottja, mint a neoliberalizmusra. A felvilágosodás szerint az ember racionális állat, s a racionális, számító viselkedés és szervezés közege par excellence a gazdasági szféra, feltevése szerint ez az ember felemelkedésének valódi forrása. Az ideológiai csúsztatás abban rejlik, hogy -a tapasztalattal és módszeres megfigyeléssel ellentétben - el akarja fogadtatni, hogy egyrészt minden, ami a piac összehangolta magángazdaságban zajlik, a lehetõ legracionálisabb erõforrás-felhasználást biztosítja, másrészt a nem gazdasági, nem számító indítékú cselekvésmódok az alsóbbrendû, "fejletlen" társadalmak jellemzõi.
A globalizmus el akarja hitetni, hogy a szélesebb munkamegosztás nevében terjeszkedõ világkereskedelem az egész emberiséget megváltja világméretû nyomorától. A globalista utópia szerint az államok és határaik semmibevétele nyomán olyan, egyre összefüggõbb, egyre közvetettebb termelésmódú, s így tõkeigényesebb világgazdaság épül, ahol az egyre olcsóbbá váló áruk a szükségleteket szinte minden terhes munkakötelezettség nélkül is ki tudják majd elégíti. Ez a kommunizmus holnaputánra ígért "aranytojásának" neokapitalista változata, amely a távoli jövõbe tolja ki a teóriának a valóságon való igazolását.
A konkrét vizsgálatok azt mutatják, hogy az export minden áron és minden területen való növelésének hajszolása nem feltétlenül elõnyös minden ország számára; sõt világgazdasági haszna sem egyértelmû. A nyugati liberális modellállamok, még ha rejtve is, adózóik filléreibõl dotálják a mezõgazdasági és egyéb, exportra szánt áruikat, ami eleve megakasztja a világgazdaságnak a külkereskedelem által való racionalizálását. Mivel a világban az összkivitel és -behozatal összege szükségképpen nulla, az export növelése nem lehet minden egyes nemzetgazdaság egyetemes megváltója.
A kivitel és behozatal egyensúlyától függetlenül a külkereskedelem nyakló nélküli növelésének más rákfenéje is van. A nemzetközi kereskedelem a kereskedés legkényesebb, legkockázatosabb, válságnak leginkább kitett formája. A nemzetgazdaságokat ugyanis még más államok stabilitásától is függõvé teszi. E többletkockázatokat - a szabad versenyt is megtévesztõ - állami exportgaranciák is jelzik. Megjegyzendõ, hogy a különbözõ veszélyességû féltermékek ide-oda szállítgatása a környezetszennyezést is tetemesen növeli. De a külkereskedelem maximalizálásának (az egyes országok érdekei szerinti optimalizálása helyett) az a legkárosabb következménye, hogy a világpiactól való függés a kormányokat tehetetlenné és szociális retorikájukat cinikussá teszi. Amíg ugyanis a szabályozatlan nemzetközi viszonyokból hasznot húzó transznacionális oligarchia befolyása világméretû, addig a közjót szolgáló és a piacot törvényesen rendezõ állami-politikai szervezés nemzeti szinten maradt. Noha a nemzetközi kapcsolatok kiterjesztését a munkamegosztással szokás indokolni, a tényleges motívumokat mi sem mutatja jobban, minthogy a spekulációs tõkeforgalom az áruforgalom százszorosa.

-Mennyiben teremthetik meg e felismerések a globalizmus okozta társadalmi, gazdasági és politikai visszásságok felszámolásának lehetõségét?

Sajnos a globalizáló gazdaság ésszerûtlenségeinek és viszszásságainak felismerése nem elégséges azok kiküszöböléséhez, mert a multi- és transznacionális pénzügyi csoportok befolyása elképesztõ méreteket öltött, és érdekükben áll bizonyos fokú nemzetközi rendezetlenség fenntartása. E transznacionális "vándor" holdingok abban a banánköztársaságban vagy operetthercegségben ütik fel székhelyüket, amely pillanatnyilag a legelragadóbb adóparadicsomot kínálja a számukra. A probléma nagy horderejû, és nem operettlibrettóba illõ. E holdingok olyan pénzügyi eszközök fölött rendelkeznek, amelyekkel nemcsak egyes hercegeket lehet megzsarolni vagy megvesztegetni, hanem az államok jelentõs részét is. 1995-ben a világ 500 legnagyobb, a Fortune folyóirat által felsorolt vállalata közül 139-nek nagyobb volt a bevétele, mint a világ 180 országa közül 120-nak a bruttó hazai terméke (BIP)! Vagyis csak az országok egyharmadának, 60-nak van e vállalatokkal felérõ termelési volumene. Mármost, ha tekintetbe vesszük, hogy egy állam nem rendelkezik a bruttó hazai termelés egésze, hanem csak saját költségvetése felett, akkor kiderül, hogy csak az államok 20%-ának, alig három tucat államnak van gazdasági ereje ahhoz, hogy ellenálljon e vállalatok kihívásának. Feltéve, hogy a megválasztott kormánypárt már kampánya során nem volt kénytelen elköteleznie magát az ország legjelentõsebb transznacionális vállalatának. Jelentõs munkaadóként, az áttelepedéssel való fenyegetéssel könnyen sajtolhat ki kisebb államokból egyoldalú adókedvezményeket, sõt dotációkat - sokszor a belföldi (kis- és közép)vállalkozók terhére. (Erre az államok megerõsítése, s a kis államok szövetsége lehet a gyógyír.) E nemzetek feletti vállalatok léte - melyek legtöbbje egyébként amerikai eredetû - a világgazdaság racionalitására is kihat, mert a nagy elosztási hálózatokat birtokolva, árukapcsolás és más, piacot megkerülõ tranzakciók révén a világgazdaság számottevõ részében a minõségi és árverseny mechanizmusait eldugaszolják. A piaci kiválasztódást a holdingok közti globális befolyás harca váltja fel. Így válik bolygónk gazdasági anyagcseréje az autonóm, gyakran önellátó konglomerátumok belügyévé.

-Úgy tûnik, hogy nem ez az egyetlen terület, ahol a szabályozatlan gazdaság egyre irracionálisabb folyamatokat hoz létre.

-A gazdaság uralta mai társadalmi berendezkedésben a termelési szféránál még irracionálisabb vonásokat mutat a fogyasztás. Amennyiben ugyanis a gazdaságban nõ a termelékenység, a személyi jövedelemelosztásban tovább nõ a rétegek és régiók közti jövedelemkülönbség, ahelyett, hogy csökkenne. Így a gazdasági növekedés társadalmi hasznának, a munkaerõ széles körû, bõvített újratermeléséhez is szükséges alapszükségletek kielégítésének növelése helyett a luxuscikkek fogyasztását növeli. E jelenséget még fokozza a vállalatok kereskedelmi propagandája, amit önköltségként le is vonhatnak adójukból. Pedig minden szociálpszichológiai elemzés azt mutatja, hogy a reklám egész technikája nem a választás ésszerûsítését szolgálja, hanem az ellenkezõjét. A "jó", vagyis hatékony reklám a képet részesíti elõnyben az szöveggel, az érzelmi döntést a megfontoltsággal szemben. E mindent eladni képes technika ráüti bélyegét a közgondolkozásra is. Mint mindennemû, "hasznot" nem hozó tevékenység - tömegszórakoztatás, sport, kultúra - fõ szponzora, a nélkülözhetetlen jótevõ alakjában tündököl. A hirdetésipar széles körû hatásai miatt ésszerû társadalmi érdek fûzõdik a kereskedelmi propaganda korlátozásához, sõt hatásainak társadalompolitikai ellensúlyozásához is. E kérdés "rekapitalizált" hazánkban különösen aktuálissá vált.

-A globalizáció kapcsán az elemzõk a növekvõ munkanélküliségen kívül a társadalmak kettéhasadására, a középrétegek felmorzsolódására is rámutatnak; az összlakosság 20%-át kitevõ gazdag és 80%-ában szegény rétegekbõl álló társadalom kialakulásának veszélyét jelzik.

-A társadalmi polarizáció tovább nõtt azóta, hogy a tõkés világtársadalom magára maradt. A M. I. T. két neves közgazdásza, Thurow és Krugman egyaránt elismeri e jelenséget, csak magyarázatuk eltérõ. Thurow többet tud be globalizmusnak, Krugman pedig amerikai endogén faktorokat okol. Az alapvetõ probléma az, hogy a tõkés társadalom belsõ mechanizmusai kikoptak, és önkorrigáló automatizmusai nem mûködnek megfelelõen a nemzetközi monopolizálódás körülményei közepette.
A tõzsdén folyó szerencsejáték jól mutatja a pénzügy és a reális gazdaság közti törést. Régebben, ha egy vállalat munkásokat bocsátott el, ezt rossz jelnek tartották, s csökkent részvényeinek értéke. Ma az elbocsátásokat - a szakszervezeteken aratott diadalként - a tõzsde a részvények felértékelésével nyugtázza. A tõkével rendelkezõk ma már elektronikusan összekötött világkaszinója, a tõzsde, külön játszmát játszik, mivel a termelés és a fogyasztás, valamint a foglalkoztatottság és a termelés közti nemzetgazdasági összefüggés szabályai elvesztették érvényüket. Azt a rendellenességet, hogy a magángazdaság nem képes sem a munkaképes lakosság egészének foglalkoztatására, sem pedig az alapszükségletek egészét fedezõ fizetõképes keresletet kialakítani, azzal a retorikával igyekeznek igazolni, miszerint vállalataik a magas adóterhek miatt versenyképtelenné válnak. A munkanélküliséget azonban nem az adókibúvókra vadászó adószedõk okozzák. A munkanélkülieket és családjaikat valakinek el kell tartania. S mióta a királynak nincs vagyona, ki más teheti, mint az állam a beszedett adókból? Ennek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az állami ellenõrzés alól elszabaduló tõkés gazdasági globalizáció magától nem halad valamiféle elképzelt, egységes világtársadalom, "globális falu" közjójának megvalósulása felé, s elengedhetetlenül szükséges olyan politikai szabályozás, amely a gazdaság mellett más társadalmi erõforrásokra támaszkodva a közjó szempontjából optimalizálhatja a nemzetközi és nemzetgazdaságok mûködését.

-Ez megkövetelné a demokratikus elveknek és intézményeknek a gazdasági szférára és a nemzetközi kapcsolatok egészére való érvényesítését. Ennek azonban nem látni jeleit.

-Megítélésem szerint a képviseleti demokrácia problémái ma a következõ három kérdésben ragadhatóak meg: a képviseleti demokráciákban az aktív választójog problémátlan, viszont az ún. passzív választójog, a megválaszthatósághoz való jog tényleges gyakorolhatósága kérdésessé vált. Az utóbbihoz ugyanis jelentõs pénzforrások kellenek. Az, aki saját eszközökkel indul, eleve a tõkés osztályhoz kell, hogy tartozzon. Ha pedig maga nem rendelkezik ilyenekkel, kénytelen elkötelezõdni. A kampányfinanszírozást szabályozó törvénykezések ellenére ez elkerülhetetlen. Az amerikai elnökválasztásokra vonatkozó közvélemény-kutatások kiderítették, hogy az utolsó választás hat jelöltje közül a lakosság jó része négynek a nevét sem tudta. Ezért bizonyos értelemben kecskére bízzák a káposztát: ugyanis az, akit megválasztottak és újra akarja választatni magát, csak meglehetõsen korlátozottan képes ellenõrizni azt a vállalkozót vagy csoportot, amely segédkezett a megválasztásában. Az egyes vállatok elleni látványos hatósági fellépések többnyire csak a különbözõ holdingok közti vetélkedést tükrözik, s nem egyetemesebb közjó keresését. Gyakran még az amerikai külpolitikában jelentkezõ irányzatváltozások sem egyebek, mint az olajvállalatok és a hadiipar érdekellentétének megnyilvánulásai.
A demokrácia másik kardinális problémája az, hogy a népuralmat a többségi döntés elvének érvényesülésével azonosítják. A demokrácia alapelve az egyetértés keresése; az, hogy mindenkinek egyenlõ joga van a boldoguláshoz, amiként a közakarat kialakítására is. Ezt a többségi döntési eljárás csak akkor valósítja meg, ha a társadalom elég homogén az alapértékek, érdekek és így a célkitûzések tekintetében is. Ha ezek eléggé hasonlítanak egymáshoz, akkor mindenkinek van rá esélye, hogy a többséghez tartozzék. Ha egy társadalom akár vagyoni, akár vallási vagy etnikai alapon annyira megosztott, hogy a többségi csoport állandóan diktálni tudja a közakaratot, s kizárni a többit, a demokrácia értelmét visszájára fordítja a többségi döntés elvének alkalmazása. A megosztott társadalmakban, mint Ciprus vagy Észak-Írország, a kisebbség azért törekszik állandóan az országhatárok megváltoztatására, hogy így törjön ki ebbõl a helyzetbõl.
A harmadik kérdés a pártok politikai következetessége. Ez nem valamiféle elméleti társadalmi modellre vonatkozó konzekvens magatartást jelent, hanem egyszerûen azt, hogy azon társadalmi csoport érdekeit nem szabad sértenie, amelyre befolyása épül.

-Érvényesülhet-e nemzetközi szinten az egyetértés demokratikus elve? A kirajzolódó globális erõviszonyok közepette erre nem látszik túl nagy esély.

-A mai összefüggõ világban nem létezik olyan átfogó intézmény, amely a különbözõ népek és társadalmak közös érdekeinek és akaratának érvényesítését szavatolná. Az említett transznacionális vállalatok társadalompolitikai hatásainak ellenõrzése elvben a 180 egyenlõ, szuverén állam hatáskörébe tartozna. Az viszont nyilvánvaló, hogy az egyes demokráciák belsõ gyarlóságai ellenére pl. az USA kevésbé van kitéve a nemzetközi oligarchiák nyomásának, mint Magyarország. Az elterjedt véleményekkel ellentétben az amerikai törvényhozás sok vonatkozásban erõsebben érvényesíti nemzeti érdekeit, mint az európai országok, hiszen például a médiumok és a légitársaságok többségi részvényei nem kerülhetnek idegen kézbe.
A népek közakaratának nemzetközi érvényesítése gyerekcipõben jár. Az államközi szerzõdések és a nemzetközi szervezetek szerepe korlátozott érvényû, és a demokratikus mandátumokkal nem rendelkezõ lobby-csoportok - az ún. nemzetközi "polgári" szervezetek (INGO) - igyekeznek a politikai réseket betölteni. A hét legnagyobb nemzeti jövedelemmel rendelkezõ nyugati ország, valamint Japán államfõi, az ún. G–7 tagjai, szerzõdéses keret nélkül, rendszeres összejöveteleken hangolják össze pénzük és gazdaságuk védelmét a nemzetközi üzérkedés viharaival szemben. Az Egyesült Nemzetek Szervezete kétségtelenül a leguniverzálisabb világszervezet, melyben a világ államainak apraja-nagyja egyenlõ félként vesz részt a közgyûlésén. De éppen ez az "egyenlõsdi" az, ami egyesek szerint sóhivatallá teszi. A világszervezet Biztonsági Tanácsa azonban már olyan hatalommal van felruházva, hogy az államok közti békés érdekegyeztetés eredményességét még fegyveres közbelépéssel is ki tudja kényszeríteni. Ténylegesen is végre tudja ezt hajtani, állandó tagjainak, a nagyhatalmaknak a közremûködésével. Az öt nagyhatalomnak nyilvánított állam azonban nemcsak állandó, hanem vétójoggal is rendelkezõ tagja a BT-nek. Így ezeket az államokat semmilyen szankció nem érheti a világszervezet többi állama részérõl. Másik alapvetõ hiányossága a Biztonsági Tanácsra épülõ globális közhatalomnak az, hogy nem egyetemes elvek határozzák meg összetételét. Állandó tag a II. világháborúban gyõztes Anglia és Franciaország, míg az egész civilizációt képviselõ Indiának nincs ilyen státusa. Hasonlóképpen nincs intézményesítve az egymilliárd embert felölelõ Iszlám Konferencia országainak az állandó képviselete.
A hidegháború befejezése óta Amerika de facto egyeduralmat gyakorol. Azonban még nem ért véget a Szovjetunió felszámolását követõ történelmi átrendezõdés, s egy hatékony politikai világtekintély elképzelhetetlen anélkül, hogy az Amerika vezette Nyugat ne keresse a diktátum helyett az egyetértést a többi civilizáció geopolitikai egységeivel, Kínával, Indiával és az arab-muzulmán államokkal.

-Képes-e a globalizáció egy egyetemes világcivilizációt kialakítani?

-Az egyetemes világtársadalom kialakítására vonatkozó nyugati ajánlat világos. Ez egyrészt arra a feltételezésre épül, hogy a nyugati civilizáció minden szempontból a legfejlettebb; tehát egyetemes emberi értékrendjének terjesztése jelenti az emberiség jövõjét. A népek öszszeolvadásának mintája pedig a New York-i melting pot lenne. Az angol nyelvû kultúra nemzetközi egyeduralma közepette más kultúrák fûszereznék a New York-it, miközben azt a médiumok világszerte masszívan terjesztenék, beárnyékolva a lokálisnak nyilvánított összes egyéb civilizációt. A kereskedelmi propaganda által hirdetett, túlnyomóan angol–amerikai Globális Gondolat több-kevesebb türelemmel várná be, hogy a többi Lokális Gondolat hogyan zsugorodna össze - mind térben és idõben, mind pedig szellemében - a turistákat szolgáló ünnepnapi folklórrá. Tovább siettethetné a globalizmus által elvárt beolvadási folyamatot a külkereskedelem növekedésével teremtett egyoldalú gazdasági függések és a katonai erõfölény elegáns fitogtatása.
Ez a szekularizált misszionáriusi buzgalom azonban nem egyetemes értékrenden alapul. Az emberi értékek univerzálisak. Nevelésem sokáig azt is elhitette velem, hogy a görög Szép, Jó és Igaz, s a polgári forradalom felvilágosodásának szentháromsága, a Szabadság, Egyenlõség és Testvériség eszméje konvergálnak, s harmóniát teremtve egymásra találnak. Az emberi értékek azonban valójában torzsalkodnak és versengenek egymással, mint a hindu istenek. Ezért rangsorolni kell õket. Az értékek sajátos rangsorolása pedig már más-más civilizációt határoz meg. A nyugati civilizáció piacdemokráciáját árusító utazók tévedésben vannak, amennyiben azt hiszik, hogy az univerzálisnak kinyilvánított emberi jogi kódex, s fõleg annak ugyancsak a Nyugat által fixált végrehajtási utasításai egyetemesen elfogadott értékrendet képviselnek. Magának az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozának 30 cikkelye közül jobbára csak 3-4 politikai és szabadságjog foglalkoztatja a nyugati politikai elitet, míg például bolygónknak - hajléktalanok sok százezres tömegével "megáldott" - leggazdagabb országa az emberhez méltó megélhetéshez való jognak szentelt XXV. cikkelyrõl hallgat a világ elõtt.
Egyetemes érvényû jogrendet nem lehet egyetlen civilizáció, a Nyugat bölcseleti hagyományaiból levezetni. Bernard Shaw-nak igaza van, amikor azt mondja: ne tedd a másikkal azt, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek, mert lehet, hogy más az ízlése. Egyetemes elveket felállítani csak úgy lehet, hogy más kultúrákban élõk véleményét is kikérjük. Így ráébredhetünk arra, hogy minden civilizációnak más értékrendje van; mást vallanak a személyek és közösségek jogairól stb. Jobb lenne nem is egyetemes emberi jogokat (és kötelességeket!) sorolgatni, hanem az emberi méltóság tiszteletben tartásának elveit állítani fel. Ez jobban tükrözné azt, amire a notabilitások és a névtelenek egyaránt mindenütt áhítoznak. Ha a nyugati világ, ha kényszeredetten is, de elfogadná, hogy több élõ civilizáció létezik, akkor a kibontakozó világméretû együttmûködést nem a terjeszkedõ, törtetõ egynemûsítésben keresné, hanem föderatív úton.

-Hogyan tett szert erre a "globális" világlátásra?

-Klasszikus képzésünk teljesen eurocentrikus, s más civilizációk jobbára csak mint múltbeli jelenségek, az európai elõzményei kerülnek szóba. Az ilyen mûveltség az embert a világ más tájain elszigeteli, kozmopolita metropolisok szellemi gettójába kényszeríti. Ezt az egyoldalú szemléletet az utóbbi negyedszázadban igyekeztem módszeresen levetni - méghozzá úgy, hogy nem tértem át más civilizációk bálványozására. Egy társadalomtudósnak felsõbbrendûségi érzés nélkül kell megállapítania, hogy az emberiségnek az európai civilizáció geopolitikai határain kívül élõ óriási többsége másként látja a világot. Ehhez hozzásegített az, hogy az ENSZ számára tanulmányokat végeztem Latin-Amerikában, Afrikában és másutt. E munkák végérvényesen bebizonyították számomra, hogy az ún. harmadik világ is mesterséges nyugati konstrukció, amely megengedi a mai ökocentrikus nyugati világnak, hogy kizárólag gazdasági szempont szerint rangsorolja a világ országait. Negatív értékelésrõl van szó - mint azt Mahbubani Kishore szellemesen megfogalmazta: The West and the Rest - amelynek következtében a civilizációk kulturális dimenzióit elhomályosítja a gazdaság, s egyben a harmadik világon belül uralkodó óriási különbségeket is. A civilizációkat ugyanis három, nagyrészt autonóm tényezõ sajátos társítása alkotja: egy-egy civilizáció több, saját nyelvvel rendelkezõ kultúrából is állhat, de egy írásmód jellemzi. A felületes európai szemlélõ számára az írás csak a nyelv többé-kevésbé fonetikus rögzítése. Ám a világ nagy vallásainak, szent könyveinek egy-egy írás(mód) a hordozója. Az Iszlám Konferencia országait a Korán arab írása köti össze, ahogy a devanagari írás a hindukat, s az univerzista kínai civilizáció egységének is az eredetileg képekre épülõ írásmódja a letéteményese.
Az egyezõ írásmód hagyományt hordozó "vezérfonala" mellett a kollektív önfenntartási, "termelési" mód a második megkülönböztetõ tényezõ, amely meghatározott munkamegosztásban egyesít egy társadalmat. Erre vonatkozólag is szimplifikáló elképzelések terjedtek el Európában, ilyen például az ún. ázsiai termelési mód, amelynek tetemes szakirodalma keletkezett. Ahogy ázsiai civilizáció mint ilyen nem létezik, természetesen ázsiai termelési mód sincsen. Mert ugyan mi a közös Izrael, Irán és Kína esetében azon kívül, hogy a kontinenst, amelyen e három ország található, Ázsiának nevezték el?
Egy civilizáció harmadik összekötõ kapcsa a kollektív fajfenntartásból, rokonságból származó összetartozás tudata. Örökölt életritmusok, az anyanyelv, a közös õsökre utaló nevek mind közös eredetre emlékeztetnek, amelybe az ember akarva-akaratlanul beleszületik. A szolidaritási struktúrák is ezt mutatják: ha például egy folyóparton jobbra a magzata vagy atyafija fuldoklik valakinek, balra meg egy idegen, a legtöbb ember elõször jobbra siet segíteni. A származás és a faj kikerülhetetlen - bár sok félreértésre és megtévesztésre lehetõséget adó - kérdés, ezért gondosan kell kezelni. Egy svéd például minden további nélkül észreveszi egy afrikain, hogy nem õsi svéd család leszármazottja; jelei tehát szembetûnõek. Az emberi nemnek meghatározott számú fajba való besorolása - s annak bizonyos mentalitásformákkal való társítása - azonban tudományosan eldöntetlen vita tárgya. Richard Herrnstein és más rasszisták ezt használták ki nemrég, hogy hallgatólagosan fajgyûlöletet terjesszenek a fajok hierarchizálásával.

-Ön közzétett egy figyelemreméltó tanulmányt a globalizálódás nyelvi kísérõjelenségérõl, az angol világuralmi aspirációjáról. Amerikai közegben élve mi késztette erre?

-A nyelv nem pusztán közlési eszköz, hanem gondolkodás- és érzésmód, a kultúra szerves része. Az élõ nyelv, anyanyelvi státusa révén, egy-egy nyelvközösség örökölt köztulajdona. Ezért politikailag sem lényegtelen kérdés, hogy a nemzetek egymás közt melyiknek a nyelvén érintkeznek. E nyelv "kiválasztódása" sem nem spontán folyamat eredménye, sem nem valamiféle kultúrsemleges nemzetközi szakértõi bizottság elhatározása, amely a nyelvek erényeit - szépségét, egyszerûségét, formálhatóságát mérlegelve, a legalkalmasabbat jelöli ki. A skót Peter Trudgill, a lausanne-i egyetem angoltanára szerint az a különbség a hivatalos nyelv és tájnyelv között, hogy az államnyelv ágyútûzzel támogatott nyelvjárás.
Ami mármost az angol nyelvet illeti, anélkül, hogy részletekbe mennénk, köztudott, hogy írása nem egyszerû. Elterjedését az angol világbirodalomnak köszönheti. Terjesztésének szerepét ma az USA vette át. Az "amerikai" nyelv terjedésében - hatalmi tényezõk mellett - természetesen fontos szerepe van annak, hogy számos technológiai felfedezés amerikai eredetû. Korábban, a II. világháború elõtt (a fonetikusan írt és szintén elég szabad szóalkotású) német nyelven több természettudományos publikáció jelent meg, mint angolul. A világban uralkodó hatalmi konstelláció mellett kétségtelen, különösen a hidegháború vége óta, hogy az olyan technológiák, mint az amerikai eredetû Internet, szinte ellenállhatatlan erõt adnak az angol nyelvnek. Azonban semmilyen társadalmi trendet nem szabad egyszerûen a jövõre extrapolálni. Aki arra számít, hogy egyszer majd minden beszélgetés angolul fog folyni a földön, az végtelen várakozásra rendezkedhet be. Az emberiségnek jelenleg csak 10%-a beszél valamennyire angolul, míg több mint 20%-a kínaiul. A nemzetközi érintkezés számos területén uralkodó az angol nyelv, ám ez korántsem jelenti azt, hogy az emberiség egyetemes nyelve lenne. Az emberek legintenzívebb, nélkülözhetetlen érintkezése nem médiumokon keresztül, hanem a jelenlét-kommunikáció során történik, amelyben minden érzékszerv részt vehet.
Figyelembe veendõ az is, hogy míg olyan kis országok számára, mint Magyarország vagy Svájc, létfontosságú a nemzetközi kommunikáció, olyan civilizációs államóriások számára, mint Kína vagy India, nem bír ugyanazzal a fontossággal. Ott még az elit is ritkán használja a latin írást és az angol nyelvet. A nyelvek világversenyét nem szabad a nyugat-centrikus angol–francia–német nyelvi rivalitásra leszûkítve kezelni. Az európai nyelvek és az írásmód általában nem csak terjednek, a dekolonizáció óta egyes régiókban vissza is esett használatuk, így a muzulmán világban és nemrég Hongkongban is.
Az emberiség demográfiai fejlõdése sem kedvez az angol anyanyelvûeknek. Magában az Egyesült Államokban az angolszászok is szükségesnek látták 1996-ban, hogy anyanyelvük egyeduralmának védelmében kényszerítõ törvényhozási eszközökhöz folyamodjanak, nehogy szabad versenyben megelõzze az övékét a jövõben a spanyol nyelv használata.
Az anglo-amerikanizálódás problematikája a Föld biodiverzitásának megõrzéséért vívott harcra emlékeztet. Ha történelmi szükségszerûségként fogadjuk el, hogy mindig csak egy nyertes lehet, s a jelenleg gyengébb, védtelenebb, kevésbé "hasznos" élõlényeknek, fajoknak el kell tûnniük, akkor a haladás egymásutánisága nevében az egymás mellett élés változatosságát számoljuk fel a világon. Ez analogikusan érvényes a nyugati civilizáció mellett élõ más civilizációk sorsára. A nemzetközi tolerancia elve elsõsorban nem azt kívánja meg, hogy türelmesek legyünk a más civilizációkból Nyugatra vándorló egyének beolvasztásában, hanem hogy a világ egyetemes civilizációjának építésénél a kínai, indiai és az arab-muzulmán civilizáció saját geopolitikai egységeiben mûködõ mûhelyeket partnerként tiszteljük, még ha más is az észjárásuk, értékrendjük és jogfelfogásuk. Nemcsak azért látogatunk szívesen más kontinensekre, mert ott más tájakat is láthatunk, hanem mert e kultúrtájakon, természetes geopolitikai környezetükben más az emberek mentalitása, mint az esetleg ugyanonnan származó amerikai bevándorlóké. A kínai és más nagy élõ civilizációk ismerõi számára egyébként is képtelenség az a gondolat, hogy a mai nyugati civilizáció oly mértékben elkápráztassa õket, hogy spontánul feladják kollektív identitásukat. A Nyugat tudatlan gõgje viszont harmadszor is világégést robbanthat ki saját világrendjének erõltetésével.

1997