Fõbb mûvei:
-Bernhard Groethuysen. Berlin, 1978.
-Begriffsfelder. Von der Philosophie zur Kunst. Berlin, 1985.
-Moneten. Von der Kunst zur Philosophie. Berlin, 1990.
-Was ist Philosophie? Berlin, 1993.
-Orgel und Container. Berlin, 1993.
-Auf dem Rücken Amerikas. Eine Mythologie der neuen Welt im Western und Gangsterfilm. Berlin, 1998.

Magyarul megjelent könyvei:
-Kísérletek és tévelygések. A filozófiától a mûvészetig és vissza. Bp., 1995.
-Mi a filozófia? Bp., 1999. (Kijárat Kiadó, megjelenés elõtt)

Esszéi, tanulmányai:
-Szinte semmi. Balkon 1994/2
-A mûvészeti akadémián. Balkon 1994/9–10
-Filozófia és mûvészet. 2000 1994/10
-Egyszerûvé válni. Balkon 1995/10–11
-A nadrágzseb. 2000 1996/9
-A vortexrõl. Szépliteraturai ajándék 97/1.
-A western mint civilvallás. Iskolakultúra 97/10
-Szókratész. 2000 1998/5
-Életmûvészet. Iskolakultúra 98/6–7


-A filozófiának ma számtalan jelentése, egymást kölcsönösen kizáró értelmezése van, és még a fogkefegyártók is saját filozófiával szeretnek elõhozakodni. Te mit tartasz filozófiának?

-Nem az akadémiai diskurzus zárt kontextusában ténykedem. Számomra a Düsseldorfi Mûvészeti Akadémiára kerülésem jelentette a fordulópontot: filozófiát nyílt mezõn, kihívást a nyelvem számára. Már a tanulmányaim idején kezdtem megszabadulni mindenfajta terminologikus nyelvtõl. Ezt aztán tovább edzettem a mûvészeti fõiskolán. Abban érzem a magam erõsségét, hogy a filozófiát nyílt mezõn, szabadon és védtelenül mûvelem, mindattól érintve, ami körülvesz. Csak azt próbálom szavakba foglalni, ami megszólít. Mivel nem rendelkezem egy filozófiai iskola fogódzójával, sem pedig az egyetemi társaság támasztékával, a nyelv adja az egyetlen fogózót azon a senki földjén, ahol tapogatódzom. Ezért aztán számomra a legeslegvégsõ elkötelezettség a nyelv. Csakhogy a nyelv, éppen a nyelv nem ad szigorú szabályokat. Ezért aztán minden a szavak mérlegelésén és latolgatásán múlik, nemcsak a fogalmakat, hanem a metaforákat, a szóképeket is latra kell vetni. Ha másokat hallok beszélni, vagy mások könyveit olvasom, végsõ soron ez képezi az érvényesség kritériumát: hogyan bánnak a nyelvvel. A nyelvben nemcsak a szavakon múlik a dolog, hanem a ritmuson is; a zenén.

-Milyen mûvészet hatott rád a leginkább?

A concept art volt a legnagyobb felfedezésem annak idején, amikor elkezdtem filozófiát tanítani a Düsseldorfi Mûvészeti Akadémián. Ez a képzõmûvészeten belül képrombolással ért fel: konceptekre és nyelvi kijelentésekre történõ redukció volt. Természetesen a mûvészek nem mondtak le teljesen az ábrázolásról; például az üres falon géppel írott szövegek lógtak, melyek a koncepteket írták le; a betû, a lexikon esztétikája volt ez, mondhatni. És már látni lehetett, hogy mindez majd száraz akadémizmusban fog végzõdni, filozófiai laposságokban, amihez éppenséggel semmi szükség képzõmûvészetre. Aztán jött a kurzusváltás: a vad festészet festõláza, az akadémiai magasmûvészet átfordulása triviális mûvészetbe, popkultúrába. A vad festészet a pop art tradícióját követte, de nem volt olyan erõs. Nem tudott új triviális mítoszokat találni vagy kitalálni, melyek oly átütõek és nagy horderejûek lettek volna, mint Warhol Coca-Cola-dobozai.
A concept art mellett engem mindenekelõtt a fluxus fogott meg. A fluxus filozofikus humora miatt volt fontos. A legmagasabb dolgok mellékes és csaknem banális emlegetését és megjelenítését, a legmagasabbnak hétköznapivá, triviálissá átfordítását nevezem filozofikus humornak. Ez magába foglalja a fenségesnek triviálisba fordulását, majd pedig újra visszafordulását a fenségesbe. Ezért törekszem magam is a filozofikus humor stíluskevercsének buzgó követésére.

-Minek tekinted a magad tevékenységét?

-A magamfajta filozofálást egy olyan tradíció részének tartom, amely Németországban inkább elcsökevényesedett, vagy egyáltalán nem is igazán mûvelték. Ezt Wilhelm Dilthey- -Bernard Groethuysennek a tanára, akirõl disszertációmat írtam - legalábbis történetileg feldolgozta; ez a görög-római életfilozófia tradíciója, ami a francia filozófiában és pszichológiában elevenen él tovább. Olyan filozófia ez, mely életfilozófiának tekinti magát, filozófiának egy szabad mezõben, az életen való keresztüljutás, az élet nyomorúságával szembeni belsõ felvértezettség mûvészetének. A filozófia ezt úgy nevezi: boldog élet. Ám boldogságon az élet elkerülhetetlen boldogtalanságának elviselését, méghozzá könnyûszerrel történõ elviselését érti. Ennek a filozófiának a magva a rendíthetetlenség és az önuralom, a szenvedélyek, az affektusok fölötti uralom képzete. Ennek azonban az az elõfeltétele, hogy az ember képes legyen ura lenni önmagának. A keresztény gondolkodók az antik, pogány filozófia elleni támadásukat éppen erre a pontra összpontosították, és kiemelték, hogy az ember egyáltalán nem ura önmagának. A pszichoanalízis igazolja ezt a diagnózist. Azok a filozófiai írók pedig, akikhez én kötõdöm, a francia moralisták, a hõsiességnek és a kudarcnak, a helytállásnak és csõdöt mondásnak, az ember, a modern szubjektum nagyságának és nyomorúságának ezt a ellentétét tematizálják.

-Mi történik ma a filozófiában? Egyáltalán áttekinthetõ-e a mezõny?

-A kortárs filozófia egyre kevésbé érdekel. Azt olvasom, amit ajánlanak nekem, ami megszólít, amitõl indíttatást várok. Meg sem próbálok áttekintést szerezni a filozófiáról és e filozófia magaslatán lenni. Ez egyszerûen túl sok nekem. Túl sokat kellene kóstolnom ahhoz, hogy kiderüljön, mi a valóban tápláló belõle. Minél hosszabb ideig tanít az ember egy mûvészeti fõiskolán, annál inkább meglazulnak az egyetemi filozófiához fûzõdõ kötelékek. Néha ettõl rosszul érzem magam, és attól tartok, hogy már teljesen elváltam a filozófiától, fogódzójától és tartásától. Gyakran a beszélgetõpartner is hiányzik, akivel megbizonyosodhatnék a filozófia felõl. Valójában inkább a tudományok és a mûvészetek felé orientálódom, és megpróbálom filozófiai dimenziójukat megragadni.

-Hogyan helyezkednek el egymáshoz képest ezek a területek? Mennyire átjárhatóak a határaik?

A mûvészet és a tudomány fogalmai nagyon cseppfolyóssá váltak, és a filozófiát is sokáig mûvészetnek tekintették. Ám a tudomány velejében mindvégig megmaradt mûvészetnek, és úgy hiszem, magvát tekintve a tudomány mindig filozófia is. Csakhogy ehhez a maghoz alig férünk már hozzá, mivel mindez nagyüzemmé vált. A mûvészet esetében ugyanilyen átalakulás fenyeget, jóllehet a mûvészet mindig is kisebb üzem volt, és személyesebben üzemelt. Nem volt olyannyira tömeges a képzés, és ezáltal mindig vissza lehetett térni a mûvészet velejére és egyúttal az absztrakció magaskultúrájára, onnan pedig a figurativitásra, és mindenkor megvolt a lehetõség pontszerû értelmezésére. A filozófiában az antik filozófia mint életforma-hagyomány és mint ilyen képzésforma megszûnt. Ez a forma csak indirekt módon tanítható. Ugyanúgy, mint ahogy végsõ soron a bölcsesség-hagyományt is csak közvetett módon lehet tanítani. Már Szókratész is indirekt módon kezdte tanítani; éspedig annak megfordításával, amit a filozófia jelent: éppen hogy nem tudni azt, ami a jó, ami a bölcsesség. Azóta, mondhatni, a filozófiának már közvetett, reflektált a viszonya a bölcsességhez.

-Számodra mennyiben jelentenek kihívást azok a nagy átalakulások, amelyek körülöttünk zajlanak?

-Azt hiszem, hogy a túl közelit illetõen csak tévedhetünk. Némi távolságból majd láthatóvá válik, hogy mi volt a különös ebben a korszakban; az, ami filozofálásunk formáját más korokétól megkülönbözteti. A magam tevékenységében a philosophia perennis-re, a filozófia tradicionális dolgának folytatására törekszem - természetesen nem teljes szélességben, hanem azokkal az instrumentumokkal, amelyeken játszani tudok. És megpróbálok nem foglalkozni azzal, hogy ezek az eszközök alkalmasak-e még ma is; hogy ezeknek az instrumentumoknak van-e még hangjuk. A magam részérõl megkísérlem a legjobbat, és majd meglátjuk
Ha elkezdik dramatizálni a helyzetet, én az ellenkezõjére hajlok. Ha pedig ártalmatlan színben tüntetik fel, akkor dramatizálni kezdem. Így hajlok arra, hogy a technológiai-elektronikus forradalmat ne vegyük olyan drámaian. Másfelõl azt hiszem, hogy a szovjet birodalom összeomlása, a Fal ledõlése egészen jelentõs esemény. Az a benyomásom, hogy életemben elõször éltem át egy történelmi eseményt, amelynek a következményeit még egyikünk sem képes a maga teljességében felmérni. Számunkra, németek számára sok minden megváltozott, és természetesen alatta maradtunk azoknak a követelményeknek, melyeknek meg kellett volna felelnünk.

-A különféle új technológiák nemcsak a környezetet változtatják meg, hanem az észlelés módját is, aminek a következményei még fel sem mérhetõek.

-Röviden és tömören: az új elektronikus médiumok filozófiát kívánnak: a distancia pátoszát, távolságot. Védelmi vonalat kell felállítani. Ekkor ugyanis kellõ távolságot nyer az ember a határok felismeréséhez. És ez számomra a filozófia õseredeti feladatának tûnik: hogy felismerje a határokat, hogy megkülönböztesse a határtalant a behatárolttól, valamint hogy összetévesztésük lehetõségét felismerje - ami abban áll, hogy az ember a behatároltat határtalannak, végtelennek tekintheti, és a végtelent egy véges, például egy kép formájában ábrázolja. Azt hiszem, hogy a mûvészet a filozófiához hasonlóan - és a technikával, valamint a technológiával ellentétesen - operál; hogy a mûvészet egy reflektált észlelésmód, a reflexió egyik formája, egy olyan távolságteremtés, ami már eleve távolságot feltételez. A distancia a várakozás képességét, az ítélettel való várakozni tudást jelenti; azt, hogy az ember ne hagyja magát a sebesség szédületétõl vezéreltetni.

-Te hogyan teremted meg ezt a távolságot?

-Én a szkepszis szabályaihoz tartom magam. A szkepszis elõvigyázatos. Egyszerre két úton megy: minden marad a régiben, minden változik. Nincs semmi új a nap alatt, minden új. Egyrészt az áthagyományozottra támaszkodom és figyelmen kívül hagyom a változásokat - mint eddig, ezen túl is ceruzával írok, és nem komputerrel -, és sok olyan képzõdményre utalok, melyek minõsége és tartóssága éppen az idõszerûtlenségükbõl fakad. Másfelõl mégis megengedek magamnak egy szabadon mozgó, körbe forgó radarantennát. Próbálok minden lehetséges eszközzel, régivel és újjal, zöld ágra vergõdni. De az ember nem képes mindenre; én nem vagyok gyors. Az én képességem a lassúság. Ezért is méltánylom az olyan régi erényeket, mint az állhatatosság és a helytállás, a constantia és perseverantia, valamint a nyúlról és a sünrõl szóló mesét, amiben a sün nyeri a futóversenyt, mert a helyén marad.

-Mire irányul mostanában a radarantennád?

-A radarantenna kérdésének, mint mindennek, két oldala van. Egyébként is az a benyomásom, hogy folyvást ambivalenciákban mozgunk, és a filozófia erõfeszítésének arra kell irányulnia, hogy némi tisztázást vigyen végbe az ambivalenciák tengerében. A radarantenna egyfelõl jelenti azt a törekvést, hogy az ember az idõ magaslatán legyen, mindenfajta rezdülést, ami a levegõben van, regisztrálni tudjon. Másfelõl jelenti a divatosságot, a követését annak, ami éppen történik; arról írni, ami amúgy is halmokban áll a pénztárnál - amit az ember, önnön elszigeteltségénél és akadémikus világidegenségénél fogva, még nem vett észre.
Hogy most mire irányulnak az antennáim? Az utóbbi években filmekkel foglalkoztam, nem azért, mintha egy másik mûfajt akartam volna megismerni, hanem azért, mert a mitológia témája érdekelt. A filozófiának nemcsak a mûvészet és a tudomány irányába nyitottak a határai, hanem a teológia felé is. A teológia természetesen a tudományhoz tartozik. A keresztény teológiában a demitologizálásnak, a "mítosztalanításnak" kulcsszerepe van. Az újramitologizálásnak és demitologizálásnak a váltakozása, egyiptomi fogság a mítoszban és Izrael gyermekeinek örökké tartó kivonulása Egyiptomból a pusztaságon, a kijózanodás és a demitologizálás metaforáján át; nos ez foglalkoztat engem aktuálisan.

-A legkülönbözõbb területeken látni mítoszok keletkezését és szívós jelenlétét. Mire irányulnak a te kutatásaid?

-A felvilágosodás óta létezik egy új mitológia iránti igény. Annak arányában, ahogy a régi mitológiától, a mítosztól emancipálódott az ember, úgy kíván új mítoszokat. Légyen az a fiatal Hegel és Hölderlin rendszervázlata vagy a klasszika-filológiai hagyományban Bachofen, Nietzsche, Walter F. Otto mítosza, vagy akár Chamberlain-é, "A huszadik század mítosza" minden borzalmas következményével egyetemben. Felfedeztem, hogy létezik egy mitológia, amit fiatalon nagyon kedveltem: a cowboy mitológiája. Az amerikai mitológia egy új mitológia, és még mindig eleven, az egész világra kiterjedõ, mivel - e pontban megint egyetemi éveim hegelianizmusa érvényesül - Amerika korunk világtörténelmi gyõztese, és még ma is az. Bármennyit beszéljenek is Japánról és a növekedõ ázsiai régióról, valamint az Egyesült Államok hanyatlásáról, Amerika mitológiája még mindig a világtörténelmi gyõztesé. Hirtelen támadt egy gondolatom és egy kapcsolódása az életrajzomhoz, az ifjúkoromhoz: a cowboy-film, a hõs figurájával, az angolszász lovagi hagyomány lovagias megmentõjével. És ezt a mitológiát egy másik mitológiában látom demitologizáltan megjelenni: az úgynevezett film noir gengszterfilmjeiben. A film noirt az egzisztencializmus amerikai változatának lehet nevezni. Úgy tûnik, a velejében erõsen teologikus indíttatású, ami negatív teológia, egy Isten halála utáni teológia. Sok mitológia van; a mitológiák burjánzanak - ez alkotja lényegüket. A legtöbb mitológia, a science fiction, a cyberspace, mindez nem érdekel engem annyira, mint a western és a film noir.
A mitologizálás veszélye abban rejlik, hogy átcsúszhat egy képvilágba. És e pontban találkozik a filozófia és a bibliai hagyomány: a kép kritikájában, a kép leértékelésében. Végsõ soron így kell értékelni a mûvészetek platóni kritikáját is. A képtilalmat a zsidó tradícióból ismerjük. Állandóan ki vagyunk téve a mitológia veszélyének; még a tudomány is, sõt maga a filozófia is. Az ész, az állam, a faj, a társadalom, az önmegvalósítás stb. mitológiájának. És nem tudunk megszabadulni a képektõl. A nyelv telítve van képekkel, melyek szuggesztíven hatnak, a reflexió küszöbe alatt átjutva meggyõzik a tudatot. Tehát a mitológiával való foglalkozás során tulajdonképpen mindig is mítosztalanítás történik.

-Korábban írtál olyan populáris mûfajról, mint a blues. Miért keltette fel az érdeklõdésedet?

-Engem a pop érdekel. Azt hiszem ugyanis, hogy kulcsfogalom a modern mûvészet megértéséhez. A modern mûvészet egy krisztológiai fordulatot valósít meg: a fennkölt stílus lentebbre szállítását. Vagy másként: a lenti stílus magasra emelését. Számomra ez adja a pop velejét. Ezért nem szabad a popot lebecsülni. Olyan hagyománya van, amely végsõ soron a bibliai irodalomig vezet vissza. Régtõl fogva ismeretes az úgynevezett kópé-regény, a simplicisszimus, mely a hõst mintegy megfordítva, mihasznaként, csibészként, csavargóként mutatja be. A blues az Amerikába - egy új Babilonba - eladott feketék siraloméneke. A szabadon engedett és ezáltal magukra hagyott rabszolgák siraloméneke a jazz és a rhythm and blues révén a világkultúra, a popzene alapvetõ daltípusává válik. A fokozódó szekularizálódással eltûnnek a vallás szigorú formái. Csavarogni kezd. Mûvészetté válik. A mûvészet vallási formák és funkciók sokaságát veszi át. A mûvészek ezt sokáig elutasították, most azonban szeretnek ilyen teológiai utalásokkal ékeskedni. Ebben a kötetlenség, a szigor hiánya jelenti a veszélyt.

-Minden filozófusnak van vesszõparipája, írtad. Téged hová visz a vesszõparipád?

-A vesszõparipa számomra annak a pontnak a megtalálását jelenti, amelybõl kiindulva minden irányban tisztázódást tapasztal az ember. És ez a pont egyúttal nagyon személyes, gyermeki is. Egyre inkább rájövök arra, hogy azok a témák, amelyekrõl az embernek a legtöbb mondanivalója van, a gyerekkorától kezdve foglalkoztatják. Azt hiszem, ezért is ülünk még mindig valamilyen vesszõparipán, csak nem vesszük észre, vagy szégyelljük, és nem vesszük igénybe a tudományos, mûvészeti munkánkhoz. Én mindenesetre cowboyként ülök a vesszõparipáimon, és meglovaglom õket, mint ahogy Cézanne nap mint nap megfestette a Mont Sainte Victoir-t. A vesszõparipa az, amit Ezra Pound, az amerikai költõ, vortexnek nevez: egy örvény, ami mindent magába szív, mindent felfog, egy radarantenna, mely nemcsak veszi, hanem értékeli és átdolgozza, imaginálja és transzformálja a jeleket. Ha az embernek van egy ilyen vesszõparipája, akkor mindenhová ellovagolhat, méghozzá úgy, hogy közben otthon marad; a másik kedvenc gondolatom: az ember könnyû csomaggal utazzon. A magam filozófiáját is így ûzöm; ez nem olyan filozófia, amihez tengerészláda kell, hanem olyan, amit még magam is el tudok vinni, ami elviselhetõ és lehetõvé teszi az utazást, egyszersmind az otthonmaradást is, akárcsak a gyerekszoba vesszõparipája: az egész világ bejárását.

1995
Tillmann J. A. fordítása