Fõbb mûvei: Magyarul megjelent könyvei: -A szociológia régebben olyan módszernek tûnt, mely különösen alkalmas a társadalom megismerésére, racionális irányítására, fejlõdésének elõmozdítására. Mára a szociológiáról és a társadalomról is más kép alakult ki. Mivel magyarázható ez?
-Modern világunk ahhoz a repülõgéphez hasonlítható, melyben nem ül pilóta. Az utastér teli van utasokkal, egy csomó emberrel, akik úgy tesznek, mintha irányítanának, elmélyült képpel osztanak, szoroznak, holott mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva a tõzsdei árfolyamok szeszélyes mozgásának és annak, hogy minden a háttérbõl irányítódik. -Az értelmezések azonban mégis többnyire a gazdasági folyamatok mindenhatóságára futnak ki. -Szeretném remélni, hogy az eljövendõ Európa nem az amerikai modell egyszerû átvétele lesz, s hogy nem a Világbank és az IMF mondja majd ki a végsõ szót Európa sorsát illetõen, hanem egy politikailag, sõt gazdaságilag is pluralista berendezkedés alakul majd ki, ahelyett, hogy a "pénzügyi stabilitás" (ennek a Leviatánnak, ennek a rejtõzködõ Istennek a) nevében minden reggel a tõzsdén döntsenek életrõl és halálról, ez irányítsa a politikai döntéshozókat, elfeledve mindazt, amit az egész történelem jelent. Egyre inkább próbálnak elfogadtatni velünk egy olyan modellt, ahol minden emberi tevékenység egyedüli értékmérõje a piaci eladhatóság: ha ez a helyzet nem változik, akkor a színház, a film, sõt az irodalom is egyre piacorientáltabb lesz. Ami a tisztán gazdasági kérdéseket illeti (ha egyáltalán különválasztható a "tiszta" gazdaság a kulturális szférától, mert a csomagolás, a reklám stb. révén egyre inkább kultúrahordozóvá válik maga az áru is), ott sem látunk mást: úgy teszünk, mintha a fejlõdésnek egyetlen útja volna... -Ebben az is közrejátszik, hogy a gazdaság világgazdaság, a világ globalizálódott világ.
-Igaz persze, hogy a verseny világméretû, de a "globalizációra, a "világfalura" vonatkozó elképzelések homályos mítoszai a gazdaság-központúságnak (a globalizáció szavunk például semmit nem jelent), és azt próbálja elhitetni, mintha a magyar munkás valóban konkurenciát jelenthetne a koreainak. Természetesen nem az. Sajnos, a gazdaság világában ezeknek az ideológiáknak az ereje olyan nagy, hogy hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Igen, bizonyos szinten a magyar munkás kétségkívül versenytársa a franciának vagy a németnek, sokkal inkább, mint mondjuk egy koreainak vagy egy indonéznek... -Liberális elméletek a piacra vezetik vissza a polgári demokráciák kialakulását.
-A neoliberálisok a demokráciát a piacból kiindulva magyarázzák: ha a terméked tényleg jó, mondják, sikeres lesz a piacon. Vagyis a piac dönt, a piac mondja ki az utolsó szót. Ez a logika ugyanakkor katasztrófához vezethet: láthatjuk, ahogy országnyi embert téveszt meg egy-egy érték megítélésében, különösen olyan értékek esetében, melyek a piac ellenében jönnek létre, vagy amelyeket nem a piacra szánnak. Talán egy kicsit erõs a példám, de képzeljük el, hogy egyszer csak közvélemény-kutatással próbálnánk eldönteni két matematikus, vagy két történész közötti vitát. Hát nem! A társadalom ugyanis mikrotársadalmakból áll, olyan, függetlenséget élvezõ mikroközösségekbõl, ahol például matematikai elméletekkel vagy a történelem kérdéseivel foglalkoznak; itt, ezekben a mikroközösségekben kell, hogy az érintettek - a demokrácia szabályait betartva, vitákat, adott esetben: a belsõ harcokat se kerülve - kikristályosítsák saját nézeteiket. És ugyanígy kellene mûködnie a politikai vagy a gazdasági életnek is: nem volna szabad erõltetni a demokrácia közvetlen formáit. Hiszen ahogy a tudomány és jog világában, itt is megvannak a lefektetett szabályok, megvannak a kiválasztott emberek, akiket szakmai tudásuk alapján választott ki a közösség, és akik képesek rá, hogy képviseljék e közösség általános érdekeit. A szabályok tehát demokratikusak, létezik a szavazás és a vita joga. Ebbõl a szempontból különösen veszélyesnek tartom a televíziót, hiszen ez egy olyan tömegtájékoztatási eszköz, és Jugoszlávia példáját hozom fel, amely képes volt arra, hogy a nacionalista õrjöngésbe bevonja az egész ország értelmiségét. -Amikor pár éve Jean Baudrillard azzal a gondolattal állt elõ, hogy a történelem fordulatot vett, és megindult visszafelé, hangzatos ötletnek tûnt csupán. Azóta több elemzõ is a múlt századra jellemzõ tendenciákra mutatott rá. Ön mivel magyarázza ezek jelentkezését?
-A mai vezetõréteg korszerû eszközök alkalmazásával, gyakran társadalomtudományi ismeretekkel felfegyverkezve racionalizálja az alatta mûködõ rendszert (file-ok, adatbankok, az ellenõrzés, és az irányítás válfajai stb.), s ezt egy rendkívüli mértékû erõszak megnyilatkozásainak tarthatjuk, ami a legirracionálisabb válaszlépéseket kényszeríti ki: ilyen például a feketék sokakat megdöbbentõ háborúja az Egyesült Államokban. Ez az irracionális erõszakhullám félelemmel tölthet el bennünket, de érthetetlen maradna, ha nem kapcsolnánk össze az uralkodó racionalizmus burkolt erõszakával: mind az irracionalizmus, mind a hiperracionalizmus egyaránt cinikus, és szorosan összetartozik. Nem arról van tehát szó, mintha az irracionalista erõszak a normálisnak, a demokratikusnak, a liberálisnak, a szabad piacnak stb. volna az ellenpólusa. -A politikai döntések racionalitását a rövid távok, a 4-5 éves választási ciklusok is kétségessé teszik.
-Én a politikai okosságot, a valódi politikai racionalitást a hosszú távú gondolkodáshoz társítom. A valódi politikai racionalitást abban a képességben látom, amely fel tudja mérni tetteink következményeit, és nem a lehetõ legkisebb befektetéssel elérendõ legnagyobb haszon elvét lesi. Ugyanez történik a politikai döntéshozatalban is. A politikai döntések többségének is hosszú távú kihatása van, jóllehet gyakran tûnik úgy, hogy csak a közvetlen jövõt befolyásolja. Itt van mindjárt az oktatásügy, az a terület, amit legalaposabban ismerek: világos, hogy a ma hozott döntések húsz év múlva fejtik ki a hatásukat. Csakhogy ki néz ezzel szembe, és egyáltalán kinek érdeke a szembenézés? A politikus a pillanat embere, mandátuma néhány évre szól, a mi szocialista kormányunk például három évre nevezte ki a francia oktatásügyi minisztert. Megdöbbentõ, hiszen ami az oktatásügyet illeti, ott nem években, hanem generációkban kellene mérni az idõt. Ha eldöntik például, hogy az általános iskolában módosítják az alapszintû ismeretek oktatását, ha úgy határoznak, hogy továbbra is a helyesírásra fektetik a nagyobb hangsúlyt mondjuk a számítástechnikai alapismeretek helyett, nos ennek óriási jelentõsége van, ez késõbb kihat a munkaviszonyokra, az egész világszemléletre, még a késõbbi szavazási eredményekre is, de mindez leghamarabb is csak vagy húsz év múlva lesz érzékelhetõ. -Hogyan zajlanak ma a demokratikus rendszerekben a döntési folyamatok? -A demokratikus döntésekrõl nem tudjuk, pontosan hogy is zajlanak. Valójában fogalmunk sincs, ki dönt: írtam egy tanulmányt, melynek e döntési mechanizmus volt a témája, hozadéka pedig az, hogy a folyamat meglehetõsen átláthatatlan, de végül is felfejthetõ. Nagyon könnyû helyzetben lennénk, ha egyvalaki döntene, azonban ezek a döntések egy, a világ felé csaknem lezárt rendszeren belül születnek, mely rendszernek irányítói a társadalomtól izoláltan élnek, ahogy a szovjet példán látjuk. Ez a réteg pompás elefántcsonttornyokban él, autót tart fenn, keresztülsuhan a városokon, és csak onnan tud e városok létezésérõl, hogy ezeken suhan keresztül. Demokratikus tehát a rendszer, de választott vezetõi a legelegánsabb kerületben laknak, lakásuktól irodájukig talán ha száz métert kell megtenniük; szóval ezeknek az embereknek nincs kapcsolatuk a társadalommal, szenvedéssel, bajokkal soha nem szembesülnek, s így döntéseik is csak forma szerint ésszerûek. Tartalmi szempontból viszont nem is lehetnek azok: ha az összes szociális és gazdasági jellegû kiadást összeadjuk, megint csak azt látjuk, hogy amit a vámon nyerünk, azt elveszítjük a réven. A piacgazdaságot tehát úgy kellene berendezni, hogy mindezen szempontokat figyelembe vegyük: olyan gazdaságpolitikára van szükség, melyben boldogan lehet élni. És akár számszerûen is kifejezhetjük, hányszor mosolyodunk el egy nap, hányszor nevetünk, hányszor gondolunk beosztottjainkra, fõnökünkre gyilkos gondolatok nélkül. Mindazt a sok stresszt, amitõl gyomorfekélyt kapunk, ami pszichés jellegû panaszainknak forrása, amivel pszichiáterhez fordulunk, vagy azt, amivel akár kórházba is kerülünk: a túl sok bor vagy rövidital vagy a drog, szóval mindez számításba veendõ. Mi, akik a szociális tényezõk összességének figyelembevételével ezt a boldogságközpontú államot szeretnénk létrehozni, holmi utópistáknak tûnhetünk. Ugyanakkor én úgy hiszem, hogy éppenséggel mi vagyunk a realisták. Gyakran vetik a szemünkre, hogy amit mondunk, komolytalan és fantazmagória - mégis, egyetlen dolog maradt, ami valamennyire optimistává tesz, éspedig az, hogy manapság éppen az oktatás liberalizmusa folytán egyre több olyan emberrel találkozom, aki képes megfogalmazni kételyeit, fenntartásait ezzel a pusztán gazdaságközpontú, csak formálisan racionális döntések következményeivel szemben. -Ön kitüntetett szerepet szán az értelmiségnek, nemzetközi kapcsolatrendszerének kialakítását kezdeményezte. Mi készteti erre? -Úgy tûnik, hogy az elmúlt évszázadok
folyamán jelentõs változáson ment át
az értelmiségen belüli munkamegosztás. Gondolok
itt a legutóbbi idõszakra, amikor a gazdasági
és a technológiai kutatások kerültek
elõtérbe: az értelmiség komoly társadalmi
tõkét kovácsolt magának azzal, hogy mûködésével,
munkájával mintegy legitimálta és indokolttá
tette az uralkodó gazdasági elit létét,
egy olyan hálózat fenntartását és
mûködését, amelynek léte pusztán
racionális érvek alapján nem volna indokolt. A gazdasági
kutatások volumenének emelkedése az uralkodó
elit egyik ideológia támaszává vált.
Éppen ezzel az átmatematizált gazdaságmodellel
fordul szembe a társadalomkritika (csak zárójelben:
meglehetõsen fegyvertelenül), itt van például
a frankfurti iskola, Adorno, Horkheimer kritikai filozófiája,
amely olyan társadalomképet vázol fel - és
sajnos, ez a maximum, amit megtehet -, amely a társadalomban
végbemenõ folyamatok tanulmányozására
és alapos ismeretére épül. Én azt nevezem
ma kritikus szellemû értelmiséginek, aki hatni tud;
kiállhat persze elvont értékek mellett is,
mint amilyen a humanizmus vagy az egyenlõség, vagy
a testvériség eszménye, lehet pacifista, semmi
baj, erre is szükség van, de szerintem ennél több
kell. A racionálisnak látszó érvekkel
szemben ma valamiféle kritikai racionalitást kell képviselni:
az érvekkel szemben ellenérvként statisztikákat,
elemzések végeredményét, tapasztalati tényeket
kell tudni felmutatni. Ami persze nem könnyû: a gazdasági
kutatások ugyan gyakran támadhatók racionálisan,
ami a számszerûséget, a konkrét
számadatokat illeti, viszont azok szimbolikus ereje igen nagy:
a szent és sérthetetlen tudományt jelképezik,
olykor szántszándékkal homályosak, elvontak,
és ezzel a tudományosság látszatát
keltik, aminek sokan be is dõlnek, leginkább a hozzá
nem értõk. Ez alól nem kivétel a politikai
elit sem. Ezt a réteget gyakran az orránál
fogva vezeti egy másik, önmagát szakértõnek
kikiáltó réteg, amely gyakran kényszeríti
õket olyan döntések meghozatalára, amelyek
nem racionálisak. Szántó F. István fordítása |