FEHÉR MÁRTA*

* A beszélgetést Kurdy Fehér János készítette.
(*1942) filozófus, a Budapesti Mûszaki Egyetem Filozófia tanszékének vezetõje. Budapesten él.

Fõbb munkái
Könyvek:
-(Hársing Lászlóval) A tudományos problémától az elméletig. Bp., 1976.
-A tudományfejlõdés-elméletek története. Bp., 1979.
-A tudományfejlõdés kérdõjelei, Akadémiai Kiadó Budapest, 1983.
-Changing Tools, Case Studies in the History of Scientific Methodology, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995.

Tanulmányok:
-A természetfelfogás változásai, Világosság 1979/8–9.
-A poszt-pozitivista tudományfilozófia válsága. Magyar Filozófiai Szemle 1985/5–6.
-A paradigmától a lexikonig, Th. Kuhn 35 év után. Replika 27., 1997.
-A poszt-akadémikus tudományig és tovább. Magyar Tudomány 1997/7.

-Milyen kritériumok alapján nevezhetõ a tudomány tudománynak?

-Már Platón is több dialógusában foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mi különbözteti meg a tudást az egyszerû vélekedéstõl. Platón nyomán mindmáig azt a meghatározást fogadjuk el, hogy tudásnak az igazolt, igaz vélekedést nevezzük. Vélekedéseink közül egyesek igazak, mások hamisak. S az igaz vélekedések közül se mindegyik tudás, hanem csak az igazolható és ténylegesen igazolt igaz vélekedéseket nevezzük tudásnak. Ma már, a 20. század végén korántsem vagyunk abban biztosak, és ezt fájó szívvel mondom, hogy a tudás ilyen értelemben véve valaha is birtokunkba kerülhet. Ugyanis Platón és Arisztotelész még hihette azt, hogy az így definiált tudás megszerezhetõ, elérhetõ. Tehát az igazolási eljárásokat, vagyis a módszert kell megtalálni. Ez a tulajdonképpeni "bölcsek köve" lenne. A bölcsek köve, amit például az alkimisták kerestek, soha nem arany vagy gyémánt volt, hanem a Módszer, és ma is ezt keressük; pontosabban az 50-es évekig még hihettük azt a tudományfilozófiában, hogy ezt a módszert meg lehet találni. Amit a tudományfilozófusok keresnek, az nem a felfedezés módszere, hanem az igazolás módszere. Az analitikus tudományfilozófia mindmáig az igazolás kontextusában mûködött, és ilyen módszereket keresett.

-Nõtt-e a tudomány haladásával a bölcsességünk?

-Azt lehet mondani, hogy legalábbis a természettudományos tudás által a bölcsességünk csak nagyon kevéssé nõtt. Ugyanis a természettudományos tudás a 17. század óta, mióta a mai értelemben vett természettudományos tudás alapjaiban és jellegében tekintve létrejött, szándékosan lemond arról, hogy értékítéleteket hozzon. Tehát az értékek ügyében nem nyilatkozik, feladatául csakis a világ leírását, értékmentes, elfogulatlan leírását tekinti. Még a társadalomtudományok is azt az attitûdöt próbálják kialakítani, hogy teljesen értékmentesek, elfogulatlanok legyenek, és hogy ne orientáljanak semmilyen irányban bennünket az életünk döntõ és fontos kérdéseiben.
A tudomány magunkra hagy bennünket a világgal szemközt. Ugyanis a természet- és társadalomtudományos tudás éppen hogy egy olyan világleírásra törekszik háromszáz éve, amelybõl a megfigyelõ ki van zárva; olyan világkép kialakítására törekszik, amelyben a látó szem nincs ott. Ezért aztán nem lettünk bölcsebbek. Okosabbak lettünk, ami azt jelenti, hogy a külvilággal jobban tudunk bánni. Azt hiszem, inkább elfelejtkezünk számos igazán emberi és igazán belsõ dologról. Ugyanis a modernnek nevezhetõ természettudományos szemlélet az emberhez is kívülrõl közeledik. Az embert is tárggyá, objektummá teszi, és úgy tud róla valamit mondani. Lásd modern orvostudomány, modern pszichológia, pszichiátria.
Az eddigiekben már használtam az "analitikus tudományfilozófia" szakkifejezést. Ebbõl az elnevezésbõl eddig talán még nem vált teljesen világossá az analitikus jelzõ jelentése: részekre bontó, elemekbõl felépítõ jellegû, aminek az eredete a 17-18. századra megy vissza, Descartes és Newton ismeretelméletére. Eszerint, ha meg akarunk ismerni egy komplex egészet, akkor azt elõször bontsuk elemi részeire, majd állapítsuk meg az elemi részek összefüggéseit, relációit, és építsük fel újra. Ekkor fogjuk ismerni a egészet mint egészet. Analízisnek tehát azt nevezzük, amikor az egészet részeire bontjuk, szintézisnek, amikor a részekbõl a részek relációit feltárva az egészet összerakjuk. Ekkor az egész nem más, mint a részek összessége, alkalomadtán mechanikus összessége. Részek, plusz az ezek közötti relációk, vagyis kapcsolatok rendszere.
A 20. század második feléig úgy tûnt, hogy minden természeti és társadalmi folyamat ezzel az analitikus szemléletmóddal problémamentesen, kifogástalanul és nagyon hatékonyan megközelíthetõ. Vagyis minden megismerhetõ úgy, hogy elõbb kicsiny részeire bontjuk, feltárjuk a részek kapcsolatát, összerakjuk az egészet, és mûködni fog. Ha pedig megvan az egész, és ki akarunk cserélni egy részt, akkor kivesszük, helyére teszünk egy ugyanolyat, és akkor az egész tovább mûködik A 20. században kiderült, hogy vannak olyan egészek, amelyek nem bonthatók részeikre. Egy mechanikus órát szét lehet szedni elemeire, és újra össze lehet rakni, hogy mûködjön. Ha belõlem kiveszik a májamat, vagy akárcsak levágják a karomat, az többé nem egy emberi kar. Az egy oszló húscafat lesz, de semmiképpen nem az, ami volt, míg rajtam volt, és hozzám tartozott. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy vannak olyan egészek, amelyek az analitikus szemléletmóddal csak szétrombolhatók.

-A tudomány a természettel szemben kérdezõnek tételezte magát, a természet pedig a válaszadó volt. Azonban kiderült, hogy ez a párbeszéd sokkal inkább egy kínvallatás képéhez hasonlít, nem pedig egy dialógushoz. Mi tehát a tudomány számára az ökológiai felelõsség, s lát-e lehetõséget arra, hogy a kívánatos egyensúly megteremtése érdekében létrejöjjön egy új irányzat?

-A 17. századba kell visszamennem, mégpedig Francis Baconhoz, aki kimondottan azt a kifejezést használja, hogy a természettudósnak az a feladata, hogy a természetet kínvallatásnak vesse alá, és így csikarja ki belõle a titkait. Ehhez persze tudnunk kell azt - amit nekünk magyaroknak elég nehéz átéreznünk, hogy az indogermán nyelvekben a natura, a természet nõnemû. Nõnemû szó, tehát Francis Bacon eme kijelentése mögött még a korabeli boszorkányüldözések máglyafüstje és kínvallató kamrái bûzlenek. Tény, hogy a 17. századtól a 20. század második feléig ez a bizonyos analitikus szemlélet ténylegesen az alávetés, a dominancia jegyében közeledett a természethez.
Gyerekkorunkban sokszor hallottuk, hogy leigázzuk a természetet, a folyókat más irányba tereljük, a hegyeket elhordjuk, hatalmas gátakat építünk és tavat létesítünk ott, ahol nem volt. Azt hittük, hogy ez lesz az ember és a tudás igazi diadala. A legutóbbi idõkig a bennünket körülvevõ természetet valóban a zsarnok attitûdjével közelítettük meg, akit le kell igázni, ki kell csikarni belõle a kincseit. Ez természetesen szorosan összefüggött egyéb társadalmi és ideologikus motívumok mellett azzal is, hogy az analitikus viszonyulás eleve egy ilyen szétszabdaló mentalitást jelent. Ahogy a kisgyerek mindent szétszed, ami a keze ügyébe kerül, a mesekönyvét is darabokra tépi, a mackóját is darabokra tépi; tulajdonképpen analizál, kíváncsi. Aztán, amikor a mackót vagy a mesekönyvet nem tudja többé öszszerakni, sírva fakad.
Most mi is körülbelül ebben a helyzetben vagyunk. Kezdjük belátni, hogy olyan helyzetbe kerültünk a természettel, mint a kisgyerek, aki nem tudja többé összerakni a mackót. Látjuk, hogy a természet és különösen a földi ökoszisztéma egy egész. Holisztikus, egészséges szemléletrõl van immár szó. Vagyis nem hihetjük azt, hogyha a mackónak kitépjük a karját, akkor azt a kart ugyanúgy vissza is illeszthetjük. Ha pedig a mackó nem is mackó, hanem mondjuk a kiskutyánk, akkor nagy baj van. A bennünket körülvevõ természet egy egész, és ezt az egészet óvatosabban kellene kezelni! Nem az alávetés, a kicsikarás, a kínzás és a leigázás szándékával, hanem a beilleszkedés, a harmónia és az összefüggések feltárása felõl. Rá kell jönnünk, hogy nemcsak kompetitív játszmát játszhatunk, mint amilyen a sakkjáték, hanem kooperatív játszmát is, mint amilyen a kamarazenélés.
Ennek a holisztikus szemléletnek ma elsõsorban az ökológiai mozgalmak a gerjesztõi, de megjelent a természettudósok körében (pl. Lovelock: Gaia címû könyvében*) /*James Lovelock: Gaia. Göncöl Kiadó Bp., 1990./, és persze megjelent a tudományfilozófiában is. A tudományfilozófiában körülbelül 30 évvel ezelõtt, Thomas Kuhn azóta híressé vált könyvében** /**Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat Kiadó Bp., 1984./ bukkant fel a holizmus gondolata. Ebben a könyvben Thomas Kuhn a tudományos gondolkodás korszakait úgy jellemzi, hogy ezekben az egyes gondolatok és eredmények, és az alkalmazott módszerek nem egymástól függetlenül, szervetlen, összefüggéstelen halmazban léteznek, hanem egy egészet alkotnak. Ebbõl nem szabad kiemelni egyetlen elemet sem, mert az elem vagy nem emelhetõ ki, vagy ha kiemeljük, többé nem az, ami korábban volt. Ugyanúgy, ahogy a földön nem irthatunk ki egy fajt anélkül, hogy az egész rendszer összeomlását elõbb-utóbb elõ ne idéznénk, ugyanígy a gondolkodásmódunkban, mentalitásunkban ilyen szerves egészek vannak, amelyekbõl az elemek nem vehetõk ki, nem helyettesíthetõk mechanikusan valami hasonlóval. Erre egy önálló tudományág is kialakult: a rendszerelmélet. A rendszerelméletnek az a feladata, hogy megkülönböztessen olyan rendszereket, amelyek ilyen mechanikus rendszerek, tehát analitikus szemlélettel jól kezelhetõk, és olyan rendszereket, amelyek esetében az analitikus szemlélet nem mûködik, csak a holisztikus.

-Mi motiválja ma a tudományt: az ismeretszerzés vágya vagy pedig a különféle hatalmaktól a kutatásra kapott pénz? Szabad-e a tudomány?

-A 17. század közepével bezárólag a tudósok tehetõs úriemberek voltak, akik passzióból foglalkoztak felfedezéssel, és saját pénzükbõl fedezték a kutatásaikat, mûszereket csináltattak ügyes mesterekkel és így tovább. Például az angol Royal Society nem kapott királyi támogatást. Az angol tudósok jóval szabadabbak voltak, mert nem függtek anyagilag sem a királytól. Mára ez alapjaiban megváltozott. A 20. században voltaképpen nincs szabad tudós abban az értelemben, hogy kutatásainak finanszírozását tekintve ne függne valamilyen államtól, költségvetéstõl vagy valamilyen magánalapítványtól, finanszírozó cégtõl. A tudományos kutatásokat ma közvetve vagy közvetlenül - talán több mint 90 százalékban - a hadiipari megrendelések határozzák meg. Valamilyen részkutatás militáris megrendelése nem is feltétlenül nyilvánvaló; maga a tudós nem is tud róla. Mégis ez jelenti a kutatás fõ meghatározóját. A kutatás irányát ma egyáltalán nem a tudós önálló érdeklõdése vagy a tudomány valamiféle belsõ logikája szabja meg.
Egy angol asztrofizikus például egy szakfolyóiratban közzétett végrendeletében írja: borzasztóan sajnálja, de mégis úgy kellett meghalnia, hogy nem tudott elmenekülni a militáris célokra felhasználható eredmények produkálása elõl. Bár éppen azért ment asztrofizikusnak, mert azt hitte, hogy a nagyon távoli csillagok fizikájával való foglalkozás majd valahogy kivonja õt a militáris és politikai felhasználhatóság körébõl. Azonban tudomására jutott, hogy egyik asztrofizikai felfedezése katonai alkalmazásra került.
Ma egyetlen tudós sem menekülhet attól, hogy akár szándékaival ellentétesen vagy akár késõbb, tudtán kívül az õ tételét vagy találmányát hadi célokra alkalmazzák. A tudomány ezért egyáltalán nem önálló, és ezért ökológiai felelõsségének kérdése is nagyon problematikus. Ugyanis természetesen felelõs azokért a károkért, amelyeket - részben korábbiakban jellemzett látásmódjával, módszereivel és felfedezéseivel - okoz vagy elõsegít akár akaratlanul is, de voltaképpen nem felelõsebb, mint bármelyik állampolgár, aki azáltal, hogy egy társadalomban részt vesz és egy politikai szisztémát fenntart, akár még ellenszavazataival is, valamilyen módon, felelõs.

-Szabadságunkban áll-e egyáltalán mindennek a megismerése?

-Tudományunk látványos, elsõsorban technikai sikerei láttán az a veszélyes elbizakodottság gerjed bennünk, hogy már mindent tudunk. E tekintetben az nyújt némi vigaszt, hogy amikor a tudósok már nagyon elbizakodottá válnak, és kezdik azt hinni, hogy mindent tudnak, akkor derül ki a tudás korlátozottsága. Max Planck például leírja, hogy fiatalemberként pályaválasztás elõtt állt, s elment apja egyik ismerõséhez megkérdezni, hogy célszerû-e fizikusi pályára mennie? Ez a fizikusprofesszor a fiatal Planckot eltanácsolta volna a fizikusi pályáról, mondván, hogy a fizikában lényegében már mindent tudunk, csak apró természeti konstansok felfedezése meg kisebb jelentõségû kiegészítõ törvényecskék feltárása van hátra.
Ez a múlt század 80-as éveiben, "egy órával" a kvantumelmélet és a relativitáselmélet megjelenése elõtt történt, amelyek aztán forradalmasították az egész korábbi newtoni– maxwelli természetfizikát. Elsõsorban új világképet, új gondolkodásmódot hoztak, és rádöbbentették a 20. századi embert, hogy korántsem tud mindent. Kiderült, hogy az alapozás se szilárd. Ez - Kuhn szavaival élve - paradigmaváltást jelentett, vagyis a mentalitás egészének megváltozását. Ma megint elég elbizakodottak vagyunk, de a korábbi paradigmaváltások vagy tudományos forradalmak arra intik az embert, hogy ne nagyon bízzuk el magunkat, ne nagyon higgyük el azt, hogy már mindent tudunk. A tudásunk borzasztóan szûk szelete a világnak, a természeti valóságnak, mégpedig az a szelete, amelyik az analitikus, racionális algoritmusokkal, a lépésrõl lépésre leírható gondolatmenetekkel feltárható. Ehhez képest rengeteg mindent nem tudunk, nagy területek, egész tudásóceánok vagy egész világok vannak esetleg zárva elõttünk.

-Mit jelent egy tudós számára az ökológiai felelõsségérzet?

-Azt kell mondanom, hogy a tudósok ökológiai felelõsségérzete nagyon fejletlen. A tudósok java része számára az a gondolat, hogy a természetet nem pusztán információ- és energiaforrásnak, kizsákmányolható, végtelen energiatartálynak kell tekintenünk, hanem magunk is a természet részei vagyunk és benne kell élnünk, ma még teljesen idegen. A 70-es évek elején tudósok kezdeményezésére létrejöttek úgynevezett anti-science (vagyis tudományellenes) mozgalmak, amelyek felléptek a végletesen és mechanikusan racionalisztikus tudományos szemléletmód ellen. Ezeknek azonban nincs folytatásuk: a 90-es években a tudós jámbor szolgáltató, aki a mindenkori társadalma parancsait és kívánalmait végrehajtja, jó fizetés fejében. És a döntéseket rábízza a politikusokra, nem is nagyon törõdvén azzal, hogy a felfedezett és alkalmazott tudásnak mi lesz a következménye. Jelenleg abban az ördögi körben mozgunk, hogy úgy véljük, a környezetnek okozott károkat több tudással korrigálni tudjuk. Még több olyan típusú tudással, mint amilyet jelenleg birtoklunk, és amilyennel ezeket a károkat létrehoztuk. Sokan egyszerûen mennyiségi kérdésnek tekintik az ökológiai problémák megjelenését és súlyosbodását. Úgy vélik, hogy csupán versenyt kell futnunk az idõvel, egyre gyorsabban kell - ugyanilyen típusú - tudást termelnünk ahhoz, hogy a magunk okozta károkat leküzdjük, kiiktassuk. Kezd felderengeni elõttünk az úgynevezett melléktermék-effektusok kérdése. Ezek kezelése azonban újfajta gondolkodásmódot igényel, nem egyszerûen többet kell tudnunk hagyományos módon, hanem mást és más módon kell tudnunk ahhoz, hogy az ökológiai problémákat megoldjuk.

-Ez jelentheti az ökológiai válság megoldását?

-A modern társadalmak egyre bonyolultabbak, egyre komplexebb rendszereket alkotnak. Minél bonyolultabb egy rendszernek a saját rendezettsége fenntartása, entrópiája csökkentése, annál nagyobb mértékben növeli a környezete entrópiáját, rendezetlenségét (egy olyan "zárt" rendszerben, mint a Föld). Az entrópia növelése a környezetben azt jelenti, hogy szennyezi, rombolja a természeti környezetet. A modern, nagy rendezettségû, bonyolult struktúrájú társadalmak (ellentétben a korábbi úgynevezett primitív, vagy mondjuk törzsi társadalmakkal, amelyek a maguk struktúráját fenn tudták tartani a környezet kisebb mérvû rombolása árán is) csak a természeti környezet nagyarányú átalakítása és kizsákmányolása révén képesek magukat megszervezni, ezért óhatatlanul erõsebben szennyezik, rombolják, teszik rendezetlenné a természetet.
Ez - úgy tûnik - természeti törvény, tehát nem az akarat vagy tudósi felelõsségérzet hiányának kérdése. Végzetes csapdában vagyunk, mert bonyolult és egyre bonyolultabbá váló társadalmat csak a környezet folyamatos pusztítása, szennyezése és szétrombolása árán lehet fenntartani. Úgy tûnik, hogy a Föld és a földi emberiség jelenleg az entrópiatörvény csapdájában van (bár persze a Föld termodinamikailag nem teljesen zárt rendszer). Ennek azzal a következménnyel kellene járnia, hogy változtatunk a bonyolult, európai típusú társadalmak mûködési módján, és esetleg megkíséreljük tudatosan leépíteni a komplexitás bizonyos, közelebbrõl meghatározandó elemeit. Én nem azt az elméletet terjesztem, hogy másszunk vissza a fára, és attól kezdve banánon éljünk, hanem egyszerûen csak elengedhetetlennek tartom ésszerû belátás és morális felelõsségérzet alapján bizonyos bonyolultságok lebontását.

-Heidegger azt mondja, hogy a tudomány nem gondolkodik.

-Ha gondolkodáson mást értünk, mint amit a jelenlegi komputereink is tudnak csinálni, akkor a tudomány tényleg nem gondolkodik. Ugyanis a jelenlegi tudományos gondolkodás nem egyéb, mint bizonyos diszkurzív vagy algoritmizálható gondolkodás. És ez az, amit számítógépekkel is tudunk már szimulálni (még a heurisztikus gondolkodást is). Tehát, amikor meghatározott logikai lépések és ezek logikai sorrendje meg van adva, ezt tudja végigkövetni a tudomány. Heidegger megfogalmazását ugyanakkor túl radikálisnak, sõt egy kicsit túlzónak tartom, mivel ez is része a gondolkodásnak, de a német filozófus ezt úgy értette, hogy a tudomány a saját gondolkodásán nem gondolkodik - ez a filozófiai feladat.

-A különbözõ gondolkodásfajták más és más valóságot mutatnak. Ezek szerint más-más valóságok léteznek, és lehet, hogy a tudomány számára sem létezik a valóság?

-Lehetséges, hogy vannak másfajta gondolkodásmódok, és éppen ezért másfajta valóságok is, amelyek csak egy másfajta gondolkodás számára nyilvánulnak meg. A valóságot a példa kedvéért egy hatalmas hegynek tekinthetjük, amit különbözõ oldalakról vehetünk szemügyre. Ám amennyiben lecövekelünk, és mindig egyetlen nézõpontból nézzük a hegyet, természetesen a hegynek ezt az oldalát fogjuk megismerni. Az így szerzett tudás nem tekinthetõ értéktelennek vagy érdektelennek, de ha rádöbbenünk arra, hogy esetleg körbejárhatjuk, és más oldalról is szemügyre vehetjük, akkor a hegy más oldalai és valószínûleg más valóságok tárulnának fel. Talán egészen másfajta fogalmi rendszerben is kategorizálhatnánk a világot, és akkor más világot látnánk. De hogy ez hogyan alakítható ki, arra nézve nincs eljárásmódunk, és nem tudjuk pontosan, hogyan lehetne odajutni. Platón óta kérdés, hogy az a fogalmi háló, amivel mi a valóságból, mint egy tóból a halakat kimerítjük - és így csak bizonyos nagyságú halakat tudunk kimeríteni, a kisebbek kiúsznak-, vajon adott-e számunkra, vagy maga a természet állítja-e elõ. Ha készen van, akkor ezen nem változtathatok, nem törekedhetem arra, hogy másként gondolkodjam, akkor tulajdonképpen minden készen van számomra, ami elgondolható. Ha azonban nincs készen, akkor törekedhetem arra, hogy másfajta rendszert hozzak létre.
A tudományfilozófusok többsége jelenleg erre hajlik; igenis tudunk új, másfajta rendszert csinálni, abba másfajta valóságokat vagy valóságelemeket tudunk belehelyezni; tudjuk más módon látni a világot, és így fel tudjuk fedezni a tudásnak olyan módját, amely az emberiség fennmaradására vezet.

-Ez felveti a transzcendencia kérdését, amit a modern tudomány nem igazán vetett fel és dolgozott fel. A nagy természettudósok közül viszont sokan számoltak vele.

-Minden valamirevaló tudományos rendszerben felbukkannak olyan tételek, amelyek ugyan megfogalmazhatók a rendszer kategóriáiban, de nem bizonyíthatók a rendszerben, és ebben az értelemben kivezetnek belõle, túlmutatnak rajta és transzcendálják. A nagy tudósok körében sokan azért is találtak rá a vallásos értelemben vett transzcendenciára, és vallották magukat elkötelezetten valamelyik vallás hívének, mert ez a transzcendenciaélmény minden nagy természettudóst - és minél nagyobbról van szó, annál inkább - megérint. Azonban ebben az esetben nem feltétlenül vallásos transzcendenciaélményrõl van szó, inkább valami olyasmirõl, ami vallásos megfogalmazást nyer. Karl Popper azt a hasonlatot használja, hogy a tudós abban a helyzetben van, mint az a rab, aki komoly, nehéz munkával kiássa börtönének falát, ki is szabadul, és egy másik, tágasabb cellába jut, de a börtönbõl soha nem tud kiszabadulni. Az emberi gondolkodás, a nyelv és még inkább a fogalmi rendszer mindig a börtönünk lesz, mindig bezár bennünket. Szerencsére vannak rajta kijáratok, amiket vagy mi csinálunk, vagy egyszerûen kinyílnak.

-Egy ilyen valóságban is kell lennie valamiféle hitnek, iránynak, hogy az ember létezni tudjon benne, és hogy ne legyen állandóan félelemérzete.

-A tudomány lényege az, hogy az ember félelmét, metafizikai szorongását csökkentse. Az viszont már nem lenne jó, ha azt teljesen megszüntetné. Az volt a "tudás diadala", meg "a természet leigázásának" a kora, amikor egy pillanatra az emberiség azt hitette el magával, hogy a metafizikai szorongástól teljesen megszabadulhat és hogy transzcendenciaigény nincs, mert már mindent tudunk. Ez azonban veszélyes elbizakodottság volt.
Azt gondolom tehát, hogy a tudományfilozófián keresztül használható tudás birtokába jutunk, magáról a tudásról: jellegérõl és határairól. Ha tudatosítani tudom, mikor mit és hogyan csinálok, ez segíthet abban, hogy máskor jobban csináljam.

-Mi veszélyezteti leginkább az értelmes emberi cselekvést?

-A 20. század végén talán túl sokat és túl elbizakodottan tudunk már bizonyos racionális cselekvésfajtákból; túlságosan sokat vesszük igénybe a bal agyféltekénket és túl kevéssé a jobbat. Az egész oktatási rendszerünk, a tudományos szféra privilegizált helyzete, financiális és politikai súlya azt eredményezi, hogy az új generációknak elsõsorban az intellektuális, racionális képességeit mûveljük, finomítjuk, fokozzuk - ami persze nem baj -, ám az érzelmi szféránk eközben õsemberi szinten van. Az oktatási rendszerünknek is ez a legnagyobb hibája. A mûvészetek is válságban vannak, pedig eddig a legfõbb eszközei voltak az érzelmek kimûvelésének. Az ember nemcsak értelme folytán ember, hanem érzelmei miatt is. Ha ezen a mai helyzeten nem tudunk sürgõsen változtatni, akkor ez egy másik ökológiai katasztrófát, egy humán-ökológiai vagy érzelmi-ökológiai katasztrófát eredményezhet. Ha nem találjuk meg az érzelmeink, az emberi kapcsolataink megfelelõ finomításának, kimûvelésének és kezelésének megfelelõ metódusait, az is katasztrofális lehet. És persze veszedelmes jelenség a - talán kevésbé közismert - szellemi környezetszennyezõdés is. Az információ áramlási sebessége nõ (komputerizáció), s ez meghaladhatja a pszichikai feldolgozás gyorsaságát. Ez szellemi zûrzavarhoz vezet. A túl sok és gyorsan áramló információ paradox módon dezinformáltságot eredményezhet. Az információözönt ugyanis az értelmünkkel sem igen tudjuk feldolgozni, nemhogy érzelmileg reagálni tudnánk rájuk. Az újdonságot hajszoljuk, mert elmélyedni nincs idõ, vagy már nem is tudunk. Ezért paradox módon egyszerre érezzük túlzsúfoltnak és üresnek az életünket. Ha a szivárvány színeit túl gyorsan pergetik a szemünk elõtt, akkor csak piszkosszürkét látunk.

-Mit tart ma Magyarországon a legégetõbb kérdésnek?

-Jelenleg csak fenyegetõ folyamatokat és fejleményeket látunk, lehet, persze, hogy ez az én egyéni pesszimizmusom következménye is. Csak nagyon hosszú távon, ha a felelõsségérzet, az emocionális kimûvelõdés igénye sokakban felébred, akkor majd belátjuk, hogy ez a bizonyos kapitalizmus sem az igazi megoldás. Ehelyett is valami más kellene, mert nemcsak a szocializmus volt szörnyû, de majdnem ilyen szörnyû vagy más vonatkozásokban szörnyebb a kapitalizmus. Veszélyesnek tartom, hogy Magyarországon a politikai gondolkodásban csak ez a két alternatíva van jelen. Az eddiginél a másik alternatíva vitathatatlanul jobb, csakhogy ebbe a hamis dichotómiába nem szabad belemenni. Ha valami nem fekete, attól még nem biztos, hogy fehér. Lehet piros, zöld, kék, sárga.

-Ha most rosszul választunk, akkor lát-e még esélyt, lesz-e még választási lehetõségünk?

-Ha most rosszul választunk, akkor lehet, hogy nemcsak Magyarország fog eltûnni csendesen, hanem akár az egész emberiség is. Magyarország rossz választása még a kisebbik baj lenne - persze nem arról van szó, hogy én mint magyar és e kultúrkör elkötelezett híve, neveltje és mûvelõje ne fájlalnám ezt -, de itt az emberiség választásáról van szó, és ha az emberiség nem választ jól, akkor az egész emberiség eltûnhet. Lovelock újabb könyvében azt állítja, hogy Gaiának, a földi ökoszisztémának akkora az önfenntartó ereje, hogy esetleg korrigálni tudja az emberiség nagy butaságait, öngyilkos akcióit is. Ez persze még nem zárja ki azt, hogy mi ki leszünk belõle iktatva. Több rivális hipotézis van például a tekintetben, hogy a szauruszok miért pusztultak ki. Lehet, hogy nem meteor, nem vulkánkitörés, nem az ultraibolya-sugárzás megnövekedése következtében, hanem mert fölborították az akkori ökológiai egyensúlyt. Valahogy kipusztultak a rendszerrel együtt, és egy új rendszer állt elõ. Ez kisebb volumenben Magyarországgal is könnyen megtörténhet: minket a világ társadalmi rendszere fog kivetni - no nem tûzzel-vassal, hanem úgy, ahogy ez szokás; ahogy a társadalmak kihalnak. Még tûz és vas is elõfordulhat, ahogy a világ jelenleg áll. Az emberiség valahogyan önmagát is halálra ítélheti.

1991