JÁDI FERENC

(*1952) pszichiáter, a berlini Hochschule der Künste mûvészetelmélet és mûvészetterápia tanára. 1984 óta Németországban él.

Fõbb munkái:
-Köztetek lettem én bolond (Bókay Antallal). Bp., 1983.
-Hans Prinzhorn und die Arbeiten von Patienten der Heidelberger Klinik. (Inge Jadival). Heidelberg, 1986.
-Texte aus der Prinzhornsammlung (Hg. Inge Jadival). Heidelberg, 1986.
-Muzika. Musikbezogene Werke von psychisch Kranken (Inge Jadival). Heidelberg, 1989.
-Von der Zeichnung. Traktate über Tat und Weigerung. Leipzig, 1998.
-Rákszemek. TEVE Könyvek. Kijárat Kiadó, Bp., 1998.
-Auslege Wittgenstein (nyomtatás alatt)

-Pszichológusok mostanában a narcisztikus személyiségek szaporodásáról számolnak be. Egy svájci szépségklinika is erre a belátásra juthatott, mert szolgáltatásait így hirdeti: „Újra magamba szerettem. "Megegyezik ez a németországi és itteni tapasztalataiddal? Mivel magyarázható ez az eltolódás?

-Kétségtelenül narcisztikus korban élünk, és ez így van Magyarországon is, mivel a harmadik világhoz képest a „gyõztes" csapathoz tartozunk. Ennek a narcisztikus világnak az egyik uralkodó divatja az önmegmásítás. Korábban a mindenkori uralkodó osztályokat jellemezte a nárcizmus, és ez vezetett az összeomlásukhoz. A pléhpofa fazonfigurává válása, a nevek és számok világának elúrhodása, a méretek és tartamok kierõszakolása a konzervativizmus kezdete. Az örök állandóság és átváltozás aporiájának mozgatóereje minden valószínûség szerint arra az ábrándra vezethetõ vissza, hogy saját példaképünkké válhatunk.
A narcisztikus neurózisokkal kapcsolatban figyeltem fel az önmegmásítás, a mûvi személyiség szerepére. Ennek azért van olyan nagy jelentõsége, mert egy látszólagos transzparencia uralkodik a világon, ami - az ebbõl adódó kontrollálási lehetõségek miatt - a személyiség titkolására, eltorzítására és mesterséges személyiség kialakítására vezet. Például húsz évvel ezelõtt, amikor a világ transzparenciája még nem volt ilyen fokú, az emberi kapcsolatokat természetesebb viszonyok jellemezték. Ma a barátságok és szerelmek õszinteségét nagyobb veszély fenyegeti, s ebbõl adódóan a remény is kisebb, mint húsz évvel ezelõtt.
Soha nem volt ennyi kozmetikai sebész a világon. Õk azt állítják, azért vannak sokan, mert sokan akarják magukat megváltoztatni. Ma nagyon sokan kínálnak átalakító, álöltözetet nyújtó dolgokat és szolgáltatásokat. Tény, hogy az orvostudomány részben a borbélyszakmából nõtt ki, és a pszichiátria is idetartozik. Ma is vannak olyan pszichoterápiai iskolák, amelyek azt kérdik: szeretne sikeres lenni? Megoldjuk! Nos, az ilyen borbélyszakmák száma az utóbbi idõben megnövekedett. Mivel nagy a konkurencia, az emberek álarcossági igénye sokkal nagyobb, mint korábban, és ezért a test átalakítását nyújtó szakmák száma is megnövekedett. El tudom képzelni, hogy a közeljövõben lesznek olyan orvosok, akik szemrebbenés nélkül génsebészeti rendelõket fognak nyitni. Ennek persze már semmi köze az orvostudomány eredeti gondolatához; ahhoz, hogy miként lehet valakinek az egészségét számára elviselhetõ módon helyreállítani, úgy, hogy az azt követõ életet a beteg már úgy jelölje meg, hogy „most egészséges vagyok". Mert az egészséget nem az orvos, hanem a beteg állapítja meg. Ebbõl adódóan egészség nincs is orvosilag nézve, mert nincsen mindennek normája. A betegséget és az egészséget egy érzet-rendszer figyeli, amit közérzetnek nevezünk, a materiális és mérhetõ értékek csak követik a közérzet változását. A léleknek sincsen normája, mert ha lenne, akkor anyaga is lenne…

-Mennyiben játszik közre ebben az a morál, amely a sikeresnek mondott személyiségek mintáinak követésére buzdít?

-A morál erõsödésével az ember önhamisítási tendenciái is megnövekednek. A morál nem belõlünk ered, hanem egy külsõ konstrukció. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az etika nem fontos; fontos megkülönböztetni az etikát és a morált! Minél nagyobb a morál szerepe, annál kisebb az etika jelentõsége. Napjainkban a morál személyiséget megmásító hatása sokkal nagyobb, mint korábban. Amíg régen egy bankigazgató egy kártyaparti közben viccelõdhetett a szeretõjérõl, addig ezt ma nem teheti meg, mert lehet, hogy az ott hallottakat a konkurense eladja egy újságnak.
Ha az ember osztozik az uralkodó közszellemben, akkor kényszert érez arra, hogy átállítsa, megváltoztassa a személyiségét. Ebbõl adódóan eltávolodik személyiségének magjától. Most az a divat, hogy a személy valamiféle összképet igyekszik kelteni, ami alapján megítélik. Persze mindenki saját maga kell, hogy képet alkosson a másikról. Aki most lát és hall engem, annak saját felelõsségére kell képet alkotnia arról, amit mondok. Ez nem igazmondás vagy hazugság, hanem önhûség kérdése. Vagyis abban a pillanatban, amikor valaki megért engem, akkor önmagát érti meg; csak annyit tud belõlem megérteni, amennyit önmagából megértett. Ezt a belsõ képet mindenkinek magának kell megalkotnia, függetlenül másoktól. Úgy is mondhatnám, hogy autopoétikusan, önmagából alakítja ki. Ez az önszervezõ rendszerek természete.
Az önszervezõ rendszerek érdekes tulajdonsága, hogy mimikrit tudnak létrehozni. Ez a mimikrijelenség jött divatba narcisztikus korunkban. De ez minden uralkodó osztály esetében jellemzõ, mivel a luxussal kapcsolatos. Másnak lenni, mint ami az ember maga, nagy luxus. Ezt csak az engedheti meg magának, aki viszonylagos jólétben él. Ha pedig valaki nem azonos önmagával, az összeomlik, az a halálának, a túlvilágának a kezdete. Most viszonylagos jólét van, de ez nem tart soká, mint ahogy a korábbi uralkodó osztályok is csak bizonyos ideig voltak képesek uralkodni. Egy nagyon konzervatív korban élünk, és valaminek a vége felé közeledünk.

-Milyen hatással van ez a személyiség fejlõdésére?

-Minél távolabb kerül az ember személyisége magjától, annál mindenhatóbbnak érzi önmagát. Minél közelebb kerül hozzá, annál nagyobb a tehetetlenségérzése, ugyanakkor annál nagyobb a nyugalma, és annál jobb a kétségelviselõ képessége. A kétségelviselõ képességnek a kreativitásban roppant nagy szerepe van. Enélkül nincsen kreativitás, mint ahogy változásra sincs lehetõség. Freud azt mondja, hogy a tudattalan folyamatok felismerésével a változás reménye jár együtt. De ezen túlmenõen van ennek egy antropológiai vonása is: az, hogy bizonyos belsõ folyamatok belátása közelebb visz önmagunkhoz és ahhoz a rettenetes felismeréshez, hogy nem vagyunk mindenhatóak. Ma ugyanis a mindenhatóság reménye fontos szerepet játszik, és ebbõl adódóan a tehetetlenség lehetõsége alig merül fel. Valójában persze nem lehet úrrá lenni a dolgokon, a történelmen stb. Ahol az ember valamit tehet, az önmagával kapcsolatos. A másik emberrel kapcsolatban ez csak valamiféle erõszakra vezethet. Ezért is remélem azt, hogy ez a folyamat a mi világunkban, az emberiség napfényes oldalon élõ részénél szerencsés összeomlásra fog vezetni.

-Van-e valamiképpen érzékelhetõ hatása az új médiumoknak, a megnövekedett sebességeknek?

-Valamit megérteni csak akkor lehet, ha az ember huzamosabban foglalkozik vele. Legalábbis ez a tapasztalatom. Mostanában inkább a felületes ismeretek kommunikációja a kérdés. Az, hogy pillanatok alatt információkat szerezhetünk távoli földrészekrõl, amelyekbõl nagyon gyorsan kialakul a mindenhatóság érzete. A világ amerikanizálódása, az amerikai mindenhatósági érzettel történõ nézése a jellemzõ, de ez a világ megértéséhez semmiképpen nem visz közelebb. Ez a cowboy-mentalitás, egy olyan ember mentalitása, aki lóhátról nézi a világot és úgy gondolja, hogy az az övé. Ha pedig ezt kétségbe vonják, akkor elõveszi a puskáját vagy a gazdasági fegyverét, és megpróbálja bizonyítani.
Egy uram-bátyám világ alakult ki, melyben láncszemszerûen kapcsolódnak a dolgok és az emberek egymáshoz, az egyik személyiség a másikhoz, és nagyon kevés az önálló gondolkodó. Ebbõl adódóan aztán sokkal kevesebb az eredeti gondolat annál, mint amennyi a valamivel huzamosabban foglalkozó elmélyült emberek világában kialakulhatott volna. Rengeteg ún. információ van, de az eredeti ötletek száma elenyészõ.

-Mégis hogyan születnek a különféle tudásterületeken uralkodó „ménsztrímek" ellenére eredeti gondolatok? Milyen ma a „kutatás logikája"?

-A felismerések a történelemben nem a keresésnek, hanem a véletlennek az eredményei. Vagyis, ha valamit egy irányban keresnek, akkor egy másikban találják meg. És minél többen mennek egy bizonyos irányba, annál nagyobb a valószínûsége annak, hogy a dolog kudarccal végzõdik, mert ott biztosan nem lehet megtalálni. Ez a kutatás logikája. A mai tudományos életben a kutatók nagy része nem önhûen kutat. Közismert, hogy divatokat kutatnak, és ezekrõl a divatokról megpróbálják elhitetni, hogy jelentõséggel bírnak. Ugyanakkor mindig voltak olyan kutatók, akik valamiféle önhûség miatt egy bizonyos témával, az életük témájával foglalkoztak, és érdekes módon valamire ráakadtak. Ez a fajta kutatás az, aminek nagy hagyománya van az európai vagy nyugati szellemtörténetben.
Önmagunk útját követni bizonyos tekintetben luxus, mert ez azzal jár, hogy a peremre sodródunk. A peremen lenni pedig senki nem szeret, ezért aki ott van, az arra törekszik, hogy olyan példát kövessen, ami a középpontban van. Könnyen belátható, hogy ez az út nem vezet eredményre, egy új, saját sorsú életre, hanem csak másodkézbõl élt életre. Tömegesen élnek így, s hogy mégis saját sorsuk lesz, azt annak köszönhetik, hogy az élet másképpen alakul, mint ahogyan eltervezik. Mert a jövõrõl senkinek semmilyen információja sincsen. Ebbõl adódóan a személyes életben a jövõ csak belülrõl jöhet, mert csak a múltunknak van jövõje. Elképzelhetõnek tartom, hogy a közös múltunk felõli felvilágosodás tömegeket gondolkodtat el, de saját múltját mégiscsak mindenkinek magának kell megalkotnia úgy, hogy megvallja, mit tett és mikor volt tétlen.
Szégyenletes, hogy még a világ jobbik részében is nagy a szegénység, az igazságtalanság és az erõszak. Ezek nem nyíltan, hanem szubtilis formában vannak jelen, ami sokkal veszélyesebb. Ennek következményei igazán a következõ nemzedékben válnak majd érezhetõvé. Nagyon konzervatív korban élünk, és valaminek a vége felé közeledünk. Mindennemû szubtilis erõszak az autenticitásra törekvõ következõ generáció nagy lázadására vezet. A tömegek mindig is valamilyen vezéreszméket, vezéreket és „patkányfogókat" követtek, ami azzal a kulturális problémával függ össze, hogy a tudásra mindenkinek magának kell szert tennie.

-Mennyiben hoztak új felismeréseket az utóbbi évek lélektani kutatásai?

-Az utóbbi évek mélylélektani kutatásainak talán az egyik legfontosabb eredménye a csecsemõkorral kapcsolatos. Kiderült, hogy a csecsemõ fejlõdése kezdettõl fogva két úton halad: az egyik a példa követése, az utánzás, a másik pedig az önhûség, az önérvényesítés, önismeretre törekvés. A tanulás és tanúságtevés kettõsségét is érinti ez. Érdekes, hogy ennek a két útnak a kibontakozása minden személyiségben párhuzamosan történik. Példát követnie könnyebb az embernek, mint önmagához eljutni. Kívülrõl venni könnyebb, mint valami újat belülrõl elõhozni. Másfelõl nagyon nehéz kialakítani és megformálni azt, amilyen az ember maga. Nagyon nehéz valakinek úgy ajándékot adni, hogy az ne tegye a másikat adóssá. Az utóbbi évek neokonstruktivista diskurzusából, mely Derrida két szellemes esszéjének központi fogalmai, a hamis pénz és az archívum körül alakult ki* /*Jacques Derrida: Donner le temps. 1. La fausse monnaie. Paris, 1991.; J. Derrida: A fehér mitológia. In: (Thomka B. szerk.) Az irodalom elméletei V. Pécs, 1997.; J. Derrida: Az archívum baja. In: (Heller Á. szerk.) Hagyomány és freudizmus. Európai füzetek 5. sz. (1998.)/, nyilvánvaló, hogy a társadalomtudományoknak fel kell hagyniuk az adás-vétel, kínálat-kereslet stb. pszichoökonómiai modelljével, mert ez egy historizáló idõfogalomhoz (praesens) és az itt és most követeléséhez, végsõ következményét tekintve pedig egy elodázó és adóssá tevõ stratégiához vezetett. A segítés elmélete az adós morális imperatívuszát mellõzve az ajándékozás, a véletlen és a létajándék ontológiai idõmodelljét követõ etika irányába fejlõdött. Így a most kell követelése helyett a jelenlét, a másság, az önazonosság és a heterogenitás kategóriái váltak fontossá.
A progresszív baloldal újragondolja a véletlen és a kegy (a magyarban az adottság helyett a sors kegye) kategóriáját. Ha valaki kegyként fogja fel például azt, hogy van munkája, akkor abból tud ajándékozni másoknak is. Ha valaki ajándékoz, akkor megtisztel valakit, és csak akkor áll talpra a szegény, ha emberi méltóságát tisztelik. Amennyiben az adomány a kegyeskedési adomány kategóriájába esik, annyiban követeléssel és adóssággal jár együtt. Ebbõl az aporiából csak az ajándék kategóriája vezet ki, ami a gazdag ember számára lehetõséget ad emberi méltóságának visszaszerzésére és szegénységének megélésére. Ugyanez áll a vendégszeretet kategóriájára is. Ezek a folyamatok már világszerte észlelhetõk; a migráció feltartóztathatatlanul átformálja jelenünket, csak a konzervatívok álmodnak állandó munkahelyrõl – lehetõleg köztisztviselõi –, teljes állásról.
A mélylélektani kutatások azt mutatják, hogy minden gyermek valamilyen készlettel, egyéniséggel jön világra. Ezt az individualitását kezdettõl fogva egyrészt kendõzni próbálja, másrészt pedig kiépíteni. Az egész lelki organizáció e két tengely mentén fejlõdik, aminek az a következménye, hogy részint nagyon közel kerül önmagához, részint pedig nagyon távol kerül önmagától. Minél idõsebb lesz, s minél több kudarcot szenvedett el, annál közelebb kerül önmagához, ugyanakkor egyre több olyan kérdéssel foglalatoskodik, ami nem az õ ügye. Ez a dialektika határozza meg életünket.
Ezzel a kettõsséggel ugyanakkor együtt jár a szótudat és a képtudat, az érzés és az érzet (affektus) kettõssége is. Minden tudat egyfajta tárgytudat, és az ember önmegmásításának alapja a nyelviségbe való berendezkedés. Vagyis az ember beleszület egy nyelvi világba, és ezáltal a világ elképzelhetõvé válik. Egy kutya, egy kanál, vagy egy fûszál - a világ - elgondolhatóságáért önmagunk mássá válásával fizetünk. Ez az egyik út. A másik ennek a felismerése, és nyomában egy visszafelé vezetõ út kialakítása – ezzel foglalkozik a mûvészet; azzal, hogy miként lehet a szóvilágból (a szempontból) a képvilágba (a látáshoz) visszatérni. Nyilvánvaló, hogy a folyamat csak a nemtudás felismerésén, a káprázatból való felocsúdás és a vakság elismerésén keresztül mehet végbe. A neuropszichológia bizonyos irányzatai ezen a területen keresgélnek valamit, amirõl egyébként a filozófiai szubjektumelméletek már vagy kétszáz éve elmélkednek.

-Mit jelent ez a képvilág a Te szóhasználatodban?

-Képvilágon azt értem, ami a világ elképzelhetõségén, a szóvilág képi kivetítésén túl van. Azt a pontot jelölöm vele, ahol a megértés az emlékezet vakságából a tanúsító megemlékezés terébe kerül, és a másik mássága világossá válik. Amikor hagyom a világot olyannak lenni, amilyen, és elcsodálkozom rajta. Ez a csodálkozó tûnõdés a csecsemõkor alapvetõ megismerési tevékenysége. Megismerni, összképbe rendezni fogalom nélkül is lehet. Nem kell feltétlenül magyarul vagy valamilyen más nyelven tudni ahhoz, hogy a világot olyannak lássuk, amilyen. Ehhez valamilyen belsõ rendezettségre van szükség. Komplexebb, elvontabb ismeretekhez persze szótudat nélkül nem juthatunk. Ez nagy probléma, ugyanis a szótudat révén a világ másnak is képzelhetõ, mint amilyen. A szótudatból egy összképtudat alakul ki, amely utópikus elemeket is magában foglal. Ez a jövõre vetítõdik ki, és a vágyak erre irányulnak. Ez azt jelenti, hogyha kigondolom valaminek a megvalósítását, mint régen az ötéves tervét, akkor attól kezdve meghalok, s csak akkor támadok fel, amikor a célt elértem.
Az, ahogy a világ önmagát mutatja, annak a képiségnek érdekes módon bensõ autonómiája van. Ugyanúgy, ahogy az önmagát megfigyelõ elemzõnek is. E két rendszer, tehát az ember bensõje és a világ között valamiféle dialógus alakul ki. Minél inkább elismerjük, hogy milyen a világ, a világ is annál inkább elismeri, hogy mi milyenek vagyunk. Ennek a folyamatnak az alapmodellje a játék. A játék kétféleképpen történhet: lehet úgy játszani, hogy elhatározzuk, mit játszunk. Ekkor bizonyos tekintetben vége is van a játéknak. Szabályok szerint fogunk kártyázni, és kényszerek érvényesülnek. De ha azt határozzuk el, hogy játszunk, de nem tudjuk, mi a kártya, és azt sem tudjuk, hogy milyen szabályok érvényesülnek, hanem menet közben alakítjuk ki ezeket a szabályokat és változtathatjuk is õket, akkor egy autonóm játékhoz jutunk. Ezt teszi a mûvészet és minden kreatív tevékenység. Ez ad reményt arra, hogy nemcsak járkálunk valami körül, hanem el is juthatunk valahova ahelyett, hogy a kiinduláspontra (vagyis a vágyhoz) jutnánk csak vissza.

-A legnagyobb érdeklõdéssel ûzött társasjáték ma a szexualitás körül folyik. Mennyiben változott ennek megítélése Freud óta? Milyen tanulságokkal szolgál e téren a praxisod?

-Az, amit szexualitásnak nevezünk, ritkaságszámba megy, és nagy a hallgatás róla. Amirõl sok a szöveg, az az erotika. Erósz-centrumoknak hívják a helyeket, és nem is titkolják, hogy ennek a szexualitáshoz semmi köze sincsen. Ha valaki belemaszturbál a másikba, az az autoerotika körébe tartozik, aminek semmi köze a szexualitáshoz. A fantázia realizálására e téren számos lehetõség nyílik, mivel nagy pénzek mûködtetik. A másikkal való önkielégítés kultúrája igen nagy; minél nagyobb a jólét, annál nagyobb. És az emberi testet a fantázia alakította lélek bocsátja áruba.
A szexualitás a fantázián, a tárgykeresésen túl jelentkezik, és alapvetõen az önkéntelenségen alapul. Valaki meglát valakit, vonzónak találja, küzd ellene, majd belátja, hogy ez az a ritka eset, amelyik mindennemû elképzelhetõ elfojtáson túl van. Ez az, amit a szerelem fellobbanásának nevezünk. Ennek következõ fázisa az elismerés, a másik elismerése, aki nélkül semmi vagyunk. Mindennemû megismerésnek a kezdete az, hogy elismerem: van. Ha a megismerés ellenére a vonzalom továbbra is fennáll, akkor van esély arra, hogy szexualitás jöjjön létre.
A szexualitásnak az a jellemzõje, hogy ugyanúgy megy végbe, és mégis mindig más. Az erotikát pedig az jellemzi, hogy mindig másképpen szeretnék csinálni, méghozzá másként elképzelve. És mivel ez a csõd lehetõségével jár, mint minden olyan folyamat, ami a tetszéssel kapcsolatos, ezért inkább az erotikát és a fantáziát választjuk, s nem a szexualitást. Nekem analitikusként legalábbis ez a tapasztalatom. Fekszenek elõttem a páciensek, és nem szeretik azt, akivel hálnak. Ami döbbenetes, hiszen már Kinsey is úgy találta, hogy az amerikaiak többsége nem mer azzal a személlyel élni és hálni, akivel a legszebb a szerelmi élete.
A másik tapasztalatom az, hogy minél idõsebb leszek, annál érdekesebb a szexualitás. Idõs emberek, akik partnerükkel huzamosabb ideje szexuális életet élnek, ugyanerrõl számolnak be. Vonzónak tartják párjukat. Minden aktus új és örömteli, gyengéd és idõtlen.
A szexualitás nagyon titkos dolog, és keveset is tudunk róla. A pszichoanalízis révén sokat tudtunk meg az erotikáról, a csábításról és különféle tévútjairól, de keveset a szexualitásról és a szerelemrõl. Ami kivételes állapot, és csak párszor adatik csak meg az életben. Arról, hogy ketten egymással újra és újra, visszatérõen szeretkeznek. Magáról a szexualitásról, ami a tetszéssel és a gyönyörrel kapcsolatos, keveset tudunk. Mert ez a fantázián túl van. Ami a fantázián innen van, az elképzelhetõ. És az képzelhetõ el, ami már volt egyszer. Ami még nincsen, az nem képzelhetõ el. A fantázia semmi újat nem hoz. A képzelet meglévõ dolgokat hoz össze. Ami újat hoz, az az ötlet. Az ötletnek nincs prototípusa. Akinél az ötlet felmerül, azt annyira meglepi, hogy szótlanná válik. Erre a ritka dologra rájönni kínkeserves dolog, mert kétség nélkül nem megy. Érdekes módon a kétség végén jön az ötlet. Talán mert az ember nem szívesen szenved, inkább fantáziál és fél a szenvedélytõl.

-A kreativitás kutatásában születtek-e újabb eredmények?

-Vannak olyan képzési irányzatok, amelyek a kreativitás fejlesztésén dolgoznak, ezek nem „kreativitási tréningek", hanem az öneszményûségre való rávezetés lehetõségeit kutatják. Mivel a kreativitás nem tanulható és nem tanítható, meg kell teremteni az alapjait. Ki kell alakítani a véletlennel való játék olyan szabályait, amelyek nem kényszeresek.
Az életutat vizsgáló pszichológiai és kreatológiai elméletek különbséget tesznek az élet lefolyása (course of life, Lebenslauf), és egy historizáló biográfia (life story) között. Az elõbbi hordozója a véletlen, a lehetetlennel való szembesülés, míg az utóbbié a lehetséges változatainak felismerése és a lehetetlen mellõzése. Az elsõ típus a jövõ sorssal kerül szembe, a második pedig a múlttal. Az elsõ típusnak olyan eseményrendszere van, melynek nincs prototípusa, példaképe, vezéreszménye, de tanulságos minták rendszerével szolgál. Ezáltal az eseményrendszer nem elõre strukturált, azaz nem tartozik – Sartre szóhasználatával élve – szimbolikus vagy imaginárius kategóriába. Ha a múltunk kiábrándító, esélyünk van arra, hogy magunkhoz térjünk vagy hogy tudatosan vállaljuk az öncsalást. A felsõfokú képzés a kiábrándítással, a magától értetõdésre való rákérdezéssel, a „valóság" kérdéses voltával foglalkozik, a középfokú a méretezéssel és a mértékesség alapjainak felmutatásával. Ha valaki abban a kegyben részesül, hogy esélye nyílik a magához térésre, akkor sansza van arra is, hogy mással foglalkozzon, mint ami a kétértékû logikából következnék: felhagy az okoskodással. És pont ez lenne a felelõsségvállalás kezdete, saját viszonylagosságának elismerése, az önzõség vége. Jól ismerjük ezt a pontot a festõ esetében, amikor a kép autonóm értelmét elismeri, a kutatónál, amikor a természeti törvény rendkívüliségére rájön.
Ha ezen a téren sikerülne valamiféle szélesebb körû áttörés, akkor a tömegek kiszámíthatatlanabbá válnának, ami mindennemû képviseleti demokrácia végét jelentené. Ez egyszersmind az önrendelkezõ társadalom kezdete is lenne.

-Miért gondolod azt, hogy a képviseleti demokráciának véget kellene vetni?

-Az alapvetõ problémát az jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor valaki leadja a szavazatát, akkor szótlanná válik, mint az infáns – a csecsemõ, akinek nincs szava. Abban a pillanatban átruházza valakire a hatalmat, mely mint képesség az övé kellene hogy maradjon. Egy másik emberre ruházza, aki szerencsétlen módon hatalomvággyal van megverve, és abban a hiszemben szenved, hogy valakit képvisel. Annak a nevében elkezd tevékenykedni, és azt hiszi, hogy valamit létre tud hozni. Ez nem a felnõttség, hanem a csecsemõkor kezdete. Ez egy régi találmány, ami a rabszolgatartó szabad athéniek demokráciájából ered. Ehhez rabszolgákra van szükség; olyan emberekre, akik áron alul dolgoznak, akiket kizsákmányolnak, akiknek semmi szavuk nincs, s akik érdekes módon a megújulás reményét jelentik. Ugyanakkor a képviselõ, aki a szavunkat képviseli, azt hangoztatja, hogy õ jelenti a megújulást. Ez az alapja annak a visszás helyzetnek, amiben élünk. A képviselõ ugyanis nem tudja az én szavamat helyettem használni, csak a maga kedve és ízlése szerint, a saját boldogulására, önzõ módon. Aki pedig leadta a szavazatát, a szavát, ettõl kezdve tehetetlenné válik. Ez a dolgok egyik része. A másik része pedig az, hogy ebben a rendszerben az egyedüli szabályozó tényezõ a piac. Vagyis, hogy a szavát vesztett polgár azzal, hogy vásárol-e vagy nem vásárol, eldönti, hogy milyen irányba fejlõdjön a társadalom. Mivel ez borzasztó módon manipulálható – méghozzá kínálattal manipulálható, mert azzal teremthetõ kereslet – ennek a kontrollmechanizmusnak a szerepe is manipuláció tárgya, ami erõszakra vezet. Ebbõl a dilemmából csak az önrendelkezés jelent kiutat. Ha valaki rájön, hogy mit tehet és mit nem, és tekintettel kezd lenni a világra.
Nagyon nehéz tekintettel lenni a világra: egyrészt azért, mert áttekinthetetlen, másrészt pedig azért, mert a jó és a rossz kérdésének eldöntése egy hosszas belsõ vívódás eredményeképpen születik meg, és ebben roppant nagy a személyes felelõsség, hisz a külvilágot becsülni(!) és a becsületünket relativálnunk kell hozzá.

-Mibõl gondolod, hogy egy ilyen horderejû változás végbemegy, hiszen „megrendíthetetlennek" tûnnek a Nyugat alapvetõ intézményei? Egy kollégád, Slavoj Zizek a minap ennek érzékeltetésére azt a példát hozta, hogy a világ - ökológiai értelemben vett - végét el tudjuk képzelni, de a kapitalizmus vége elképzelhetetlen.

-A Lacan követõi még a munka és szabadidõ antinómiájában élnek; ennek nincs ontológiája, csak tárgylogikája és körkörössége van. Az ontológiai kérdések sokáig divatjamúltnak tetszettek, mert az intellektuális középszer került hatalomra. A nyelvfilozófia hermeneutikai fordulata, a posztmodern tanácstalanság felismerése és a pragmatika cinkossságának nyilvánvalóvá válása óta az egyetemi ifjúság újra kérdez és kérdõre von. Szerencsére semmilyen elképzelésük, azaz ideológiájuk sincs! De éreztetik velünk, hogy elégedetlenek a helyzettel, a kompromisszumos szózatokkal, a birtokolhatósági ígéretekkel stb. A kijózanodást követi a vakság, és a vakságot a vakmerõség, ennyi biztos.
Azt gondolom, hogy a következõ évezred központi problémája lesz az, hogy miként lehet a nem képviseletre épülõ demokráciát anarchia nélkül megvalósítani. A kérdés az, hogy meg lehet-e valósítani egy olyan etikát, amelyik eliminálja az önzést; amelyik az egyéni emberi lehetõségekre épül, nem azok maszkszerû csalásával él, hanem az emberi élet intenzívvé válására vezet. Ennek a társadalmi feltételei azonban teljességgel hiányzanak, és noha a képviseleti demokráciákat ünneplés övezi, elméleti téren már jelentõs elõrelépések történtek. Nem kétséges, hogy a képviseleti demokrácia végére értünk. Érdekes szakaszba jutottunk: a teoretikusok is tudják, hogy csõd van, a mûvészek is tudják, hogy csõd van, és tudják az etikával foglalkozók is. Van tehát egy csomó dolog, amin lehet dolgozni.