|
(*1942) író. Gombosszegen él. Fõbb munkái: -Hogyan látod a tevékenységedet? Mit jelent írni?
-Megállás nélkül egy határterületen billegek; ez a gondolkodás és a regényírás határa. A szó klasszikus értelmében én sem regényeket írok már. Vagy nem is írtam soha. A regénynek néhány nagyon fontos alaptulajdonságához mégis görcsösen ragaszkodom. Például ahhoz, hogy egy ember nem ember. Minimum kettõnek, háromnak kell jelen lennie, még akkor is, ha egyetlenegy fog dominálni. Legsikerültebb, amikor többen dominálnak, és nem én döntöm el, hogy kinek van igaza, hanem õk a saját igazságukat. -Milyen szerepet játszik ebben a nyelv? -A nyelveknek, mint az embereknek, különbözõ adottságaik, tulajdonságaik vannak. Ezért az sem baj, ha írás közben van egy másik nyelv, amelyik a háttérben lebeg, és ehhez képest foglalkozom a sajátommal. Amit gondol az ember, arra még képes a nyelv. Arra sem mindig, de van benne elég hajlékonyság. De amit az ember érez, arra végképp nem. A találékonyságnak elég magas fokára van szükség ahhoz, hogy ne ott álljak meg, ahol a nyelv gátat szab a kifejezésnek, hanem megpróbáljam a kifejezés lehetõségeit valamilyen módon tágítani. Megpróbáljam úgy használni a nyelvet, hogy a kifejezés eszköztára növekedjék. Olyasmit tudjak elmondani, amirõl még nem olvastam, én magam sem tudtam volna korábban elmondani. Akkor ilyen keresztezõdési pontok keletkezhetnek – ezt tényleg feltételes módban kell mondani – a gondolkodás és a nyelv között. Hirtelen olyasmi alakul ki a papíron a mondatomból, amit nem egészen úgy gondoltam volna eredetileg, nem is így terveztem, hanem a gondolkodásomnak olyan önereje volt, olyan vivõereje, hogy a nyelv nem akarhatott mást, meghajolt a gondolat szándéka elõtt, és a kezemre adott egy megoldást. Ez végtelenül nagy boldogság. Egyrészt azt jelenti, hogy a nyelv okosabb, mint én vagyok, másrészt azt jelenti, hogy egy csomó nyomoromtól megszabadíthat; megszabadíthat attól a nyomoromtól, hogy némely dologról nem tudok beszélni, holott valamiért, még magam sem tudom, miért, beszélnem kéne róla. Ezt az élményt nevezem napi meglepetésnek. A meglepetések súlya természetesen különbözõ; néha igen, néha meg nem, ez teljesen kiszámíthatatlan. -Hol válik el az irodalom más írásfajtáktól? Számodra mi az irodalom legsajátabb tárgya?
-Az irodalom legfinomabb és legérzékenyebb tárgya a két ember közötti viszony. Voltaképpen ez az egyetlen tárgya, és minden más csupán mellébeszélés. Ha pedig egy emberre ránézek, és õ is rám néz, akkor elég nehéz lesz meghatározni azokat a pontokat, amelyeken keresztül érzékelhetõ, hogy mi történt kettõnk között. Mert nem azt kell elmondani, hogy az egyik szempontjából vagy a másik szempontjából mi történt, hanem azt kéne elmondani, ami mindkettõjük szempontjából történt. Nem beszélve arról, hogy az emberek nemcsak kettesével vannak együtt, hanem hármasával, ezresével. A legtöbb ember, ameddig én elmerészkedtem, egy színháznyi ember volt, bár az Évkönyvben kísérleteztem antik csatajelenetekkel is. A 19. századi klasszikusok csúcsteljesítményei a bálok. Ezekben az esetekben egyszerre két dolgot kell egy prózaírónak egyeztetnie. Egyrészt a saját emlékképeit, ahol a dolog születik, a forrást. Másrészt a képzeletét, ami mozgatja ezt az önmagában halott és érdektelen anyagot. Annak, hogy a múltat az ember felidézze, nincsen értelme. A múltat akkor érdemes felidézni, ha olyan pontokat találtam benne, amelyek kicsit többet jelentenek. A kofa, akivel Szókratész az athéni piacon beszélget; kicsit értelmesebbnek kell azért lennie az átlagos kofánál. Az ideális jelenetnek olyannak kell lennie, mint amilyen a Háború és békében a két lány beszélgetése a holdfényes, csillagos éjszakában. Ilyesmi mindenkivel megtörténik vagy megtörténhet. De másnak is kell lennie; amennyire a kor, a miliõ, és maga az író is más. Ettõl mozdul meg az anyag. -Milyen a középfekvésû regény? -A középfekvésû irodalmat tulajdonképpen tisztelem, mert magát a regényolvasói tradíciót tartja életben. A probléma az, hogy ez az irodalom az utóbbi tíz évben magát a regényt szorította ki. Ezt a kritika segítségével tette, amely a nagyüzemi könyvgyártás szolgálatában áll. Ebben az óriási iparban, ebben a tömegtermelésben a középregény nagyon tisztes, de nem túl jelentõs teljesítményei kivételes szerephez jutottak; egyszerre kell elhitetniük az olvasóval, hogy valami egészen kivételesen újat mondanak az emberrõl, s ugyanakkor még véletlenül sem szabad valami újat mondaniuk, semmi mást, csupán ásatag banalitásokat, de ezeket is rettenetesen finoman és kulturáltan, nehogy valakit valamiként megbántsanak. Semmivel nem zavarhatják a szent tömegtermelést. Umberto Eco vagy Gabriel García Márquez ír ilyen semmire nem kötelezõ, színvonalas középregényeket. Nálunk persze más a helyzet. Nálunk magát a regényolvasó középosztályt verte szét a történelem, nincsen ipar se, mely igényes középregényeket gyártana. Nálunk a magaskultúra kiszorítását az ideológiára alapozott kritika végezte el. Ez a kritika a mai napig nem arról beszél, ami van, hanem minduntalan bejelenti arra vonatkozó igényeit, hogy milyen regényeket szeretne. Én csupán abban reménykedem, hogy mindig vannak emberek, akik a saját meggyõzõdésük szerint írnak regényeket. És vannak emberek, akiket sémákkal és banalitásokkal nem lehet kielégíteni. -Mennyire játszik közre ebben az õszinteség? -Az õszinteséghez ennek az égvilágon semmi köze nincs. Általános hiedelem, hogy az írói vagy a mûvészi hitelesség valamilyen módon az õszinteségen múlik. A hitelesség azonban jóval túl van az õszinteségen. A folyamat, melyben az ember arra törekedik, hogy olyan dolgokat tudjon meg önmagáról, amelyeket nem tud, vagy olyan dolgokat, amelyeket tud vagy tudni vél, mégis korrekcióra szorulnak, az nem az õszinteségén, hanem azon múlik, hogy meg tudja-e osztani önmagát. Az író is színész, csak egyedül van a saját színpadán. Nem nézik. Akkor nézik vagy olvassák, amikor már nincs a színpadon. A hitelesség kérdése úgy hangzik, hogy önmagát meg tudja-e osztani a saját személyes tapasztalatai és a kollektív tudás között? Talál-e olyan jeleket önmagában, amelyek érvényesek a közösre is? Tehát mindenkire. A személyes és a közös elemei között gyakorlatilag el kell tüntetnie a határokat. Képes-e azt a látszatot kelteni, hogy õ egy olyan ház, ahol minden ajtó, ablak tárva áll, bárki bármikor bemehet. Holott teljesen világos, talán kis is van írva, hogy ez az õ háza. De mégis mindenkinek a rendelkezésére áll. Ez õszinteséggel nem érhetõ el. Az õszinteség azt jelenti, hogy nem hazudok. Itt a játéknak azonban éppen az a lényege, hogy hazudni is kell. Tudni a hazugságok értelmét, ismerni a hazugság funkcióját. Ha nem tudod, akkor meg kell fejteni, ha nem fejted meg, akkor a mondat hiteltelenné válik. Nem mások szemében, hanem a magad szemében. És akkor a következõ mondat sem fog sikerülni, és akkor az egész nem stimmel. A hazugság szerves része a játéknak, hiszen azt az embert, aki nem hazudik, csak úgy tudjuk elképzelni, mint akinek nincsen szemhéja, nem tudja soha lecsukni a szemét. Nem, az embernek néha le kell csuknia a szemét. Sõt nagyon gyakran le kell csuknia a szemét, mert mindent nem lehet látni. Az büntetés. A hitelesség szót használom, de a hitelességet nem úgy értem, ahogy valami az olvasó számára hiteles. Az olvasót nem ismerem. Nem is akarom ismerni. Nem tudom, hogy neki mi hiteles, és mi nem. Ez az õ dolga. A hitelesség szót olyan értelemben használom, hogy mi hiteles nekem. Amit a képzeletem helyesnek vél, vajon a tapasztalatom igazolja-e? Vagy azt, amit a tapasztalatom kézenfekvõnek tekint, vajon a képzelet elfogadja-e vagy esetleg túllép ezen? És ha túllép, akkor miért lép túl? És hová lép? Ha ezeknek a szálaknak és kapcsolatoknak a végükre járok egy mondat erejéig, akkor hiteles a mondatom. Különben vagy fantazmagória, aminek nincs tartása, vagy pedig túl durva, túl közvetlen, túl nyomorú. Önmagában a tapasztalat siralmas. Illetve akkor szociológiát kell írni, nem irodalmat. -Melyek azok a tradíciók, amelyeket te születésed, neveltetésed folytán készen kaptál? -Szívesen ragaszkodom a zsidó, a keresztény vagy görög-zsidó-keresztény, vagy görög-római és zsidó-keresztény kultúrhagyományhoz, de nagy kérdés, vajon ez a hagyomány nem túl agresszív-e ahhoz, hogy a világ elviselje. Vajon azok a nagy kultúrák, amelyek ezen a kultúrkörön kívül vannak, de immár megfertõzve az európai kultúrától, nem kedvezõbbek-e az ember túlélése szempontjából. Ez megint csak egy lehetetlen kérdés, mert nem tudjuk, hogy kedvezõbbek-e, miután az európai kultúra hihetetlen agresszivitása, illetve hihetetlen vonzása ezeket a kultúrákat immár alaposan megfertõzte. Ez az expanzivitás vagy agresszivitás a saját kultúránkat is alapjaiban tette kétségessé, megingatta, tönkretette. Ma már ennek a kultúrának csupán irodalmi, mûvészeti nyomairól beszélhetünk; az utolsó nyomjelekrõl. Valaminõ nyomokat az egyházak õriznek: jeleket, szimbólumokat. Ám ahogyan ezek funkcionálnak, az már nem õriz magából a gondolkodásmódból szinte semmit. El van fûrészelve alattunk az ág, s ami helyette fel van ajánlva, az érzésem szerint a civilizáció. Különbséget kell tenni a kettõ között. A korszak egyik nagy tévedése, hogy kultúrának hiszi, sõt a kultúra minõségeként értékeli a civilizáció szintjét, és azt gondolja, hogy minél magasabbra emelkedik a civilizáció szintje, annál jobb a kultúra minõsége. Ez az európai kultúra esetében pontosan fordítva van. Minél magasabb a civilizáció szintje, annál alacsonyabb a kultúra minõsége. A minõség ma már csak nyomjelekben található. Ezekbe a jelekbe, ezekbe a szimbólumokba, ezekbe az ágacskákba kapaszkodom. Az egész tevékenységem nem más, mint ezeknek az erõsítése, csiszolgatása, újbóli felajánlása. De azt hiszem, hogy ez inkább csak kétségbeesett kísérlet, vagy úri passzió – attól függõen, miként szemléljük. Nem gondolom, hogy a korszak a kulturális forrásokhoz vissza fog térni, vagy hogy az elkövetkezendõ korszakok ezt megtennék. -Mégis, mi alkotja egy kultúrának a minõségét? -A kultúra minõségét valószínûleg nem az eszközök, nem a háztartás eszközei, hanem a nevelés eszközei, az emberek egymással való kapcsolatának a rendszerei, a szeretet és a gyûlölet eszközei alkotják; az, hogy az emberek miként beszélnek egymással és miként szerelmesek egymásba. Ezek megbonthatatlan rendszert alkotnak, ez a rendszer voltaképpen nagyon egyszerû, mondhatni, primitív. Abban a pillanatban, amikor ezt a láncolatot egy ponton megbontjuk, akkor mint egy kötés, felbomlik. A gombolyagot szépen vissza lehet tekerni. Érzésem szerint most inkább a visszatekerésnél tartunk. Például elnézi az ember a katolikus egyház kétségbeesett küzdelmét. Csökönyösen ragaszkodik valamihez, amihez híveinek többsége nemhogy nem ragaszkodik, hanem egyszerûen nem tudja és nem akarja teljesíteni. Annyi gyermeket nem lehet a világra szülni, amennyit a katolikus egyház kívánna, nem beszélve arról, hogy az egyház a korszak promiszkuitásával egyszerûen nem tud mit kezdeni. A reklámoktól kezdve a könyvekig minden erotizálva van, miközben ezekre a szerencsétlen emberekre rá van erõltetve a cölibátus. Amiben nem tudnak, mint ahogyan soha nem is tudtak élni, de most még kínosabb a dolog, még nevetségesebb, lehetetlenebb, mert teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy képtelenség, és még a Bibliával sem igazolható. Többet mondok. Tényleg nem lehet megbontani a rendszert. Ha azt mondjuk, hogy Szûz Mária nem szûzen fogant, akkor kész, az egész épület összeomlik. Logikailag omlik össze. Mert igenis lehet olyan kijelentést tenni, miszerint az esetek többségében az ember nem fogan szûzen, de ez nem jelentheti azt, hogy egyszer sem foganhatna szûzen. A kultúra olyan dolog, amelyben minden a kés hegyén táncol. Ez csak egy példa, de bármilyen történeti rendszer esetében, amelyik valamely tradíció jegyében áll, ugyanez a játék. Nem tudjuk mással helyettesíteni, illetve a helyettesítésre inkább csak ügyetlen kísérletek történnek. -Az európai kultúrának ez az irányváltása köthetõ-e egy eseményhez, egy idõponthoz?
-Nem tudom. Vannak óráim, amikor hajlamos vagyok azt mondani, hogy miként egy ember, úgy a kultúra sem tud kilépni önmagából. Egy hagyománynak annyiféle oldala és vetülete van, hogy amikor az ember azt hiszi, hogy lázad ellene, akkor kiderülhet, hogy éppen egy másik vetületéhez kapcsolódik. Amikor ilyen hamis próféciákat mond az ember, mint amilyeneket például én most, hogy vége van a kultúrának, minden tönkrement, katasztrófában vagyunk, akkor esetleg csak nem veszem észre, hogy a kultúra tett egy kis kanyart, és most nem ezt az oldalát mutatja, hanem a másikat. Például a nagy, intézményes, egyenes vonalú tradíciók szétesését, a kronológia szétesését felfoghatom úgy is, mint a görög tradíció valamifajta reneszánszát. Hiszen nem is nagyon lehet megmondani, hogy melyik a görög, minthogy ennek említésekor mi leginkább az athénire gondolunk. -Hogyan értelmezed azt, ami jelen pillanatban folyik a világban?
-Nekem az az elég primitív tézisem, hogy Európában mindannyian súlyos háborús sérültek vagyunk. Akár tudjuk, akár nem tudjuk, azok vagyunk. Ez olyan, mintha valakinek lenne keze, lába, füle, farka, de nem vette volna észre, hogy mi mindene nincsen. Mije hiányzik ahhoz, hogy normális, eleven, egészséges emberként éljen. Ami a falut, a várost, az erdõt, a vizet, az eget jelenti, a szónak a közvetlen és az átvitt értelmében, vagy a föld mélyét a szónak a közvetlen és átvitt értelmében – nem tudja, hogy ezekkel milyen viszonyban van. A háborús sérülés azt is jelenti, hogy jobbára nem tudjuk reálisan értékelni a dolgokat, a sérüléseink olyan sokfélék és olyan mélységesek, hogy nem látjuk át: itt bizony a viszony sérült. Vagy ha látjuk, nem vesszük tudomásul. Ennek szerintem két alapvetõ oka van. Az egyik, hogy az európai ember mára nem tud mit kezdeni a 19. században kialakult történelemfogalommal. Nem tudja többé, hogy a történelemnek milyen kapcsolata van a sorssal. Ha sorsot mondunk, akkor ennek visszafelé iszonyatos húzása van; ezzel a kereszténységen keresztül visszatérünk a görögök sorsfogalmához. A II. világháború óta a sors fogalmával nem nagyon tudunk mit kezdeni. -Érzékelsz-e olyan jeleket, folyamatokat, amelyek ennek a meghaladása felé mutatnak?
-Az embernek vannak regionális gondjai, de úgy tûnik most, hogy a globális gondjai a nehezebben megoldhatók. A regionális gondokkal kapcsolatban az legalább már tudható, hogy ha nem az indulat, hanem az ésszerûség szabályai szerint járunk el, akkor mit szabad és mit nem szabad csinálni. A globális gondokkal nem így van. Tudjuk ugyan, hogy nem szabad a környezetet szennyezni, az ember a szemetet nem önti a saját házának küszöbe elé, de mégis odaönti, mert ha nem önti oda, akkor ugyan hová öntse? És ráadásul éppen ennyi ember él a Földön, és éppen ilyen ütemben szaporodnak. Aminek örülni kell, hiszen az ember annak is örül, ha a macskája szül, és a kismacskákat is csak fogcsikorgatva fojtja bele a vízbe. De ha ennyi ember van, akkor annak nagyon sok szemétje van és annak rettenetes mennyiségû ürüléke van. Másrészt valamiféle táplálékot kell mindenkinek biztosítani. Akiknek nincsen táplálékuk, és nincsen fedél a fejük fölött, azokon semmiféle környezetvédelmi gondolkodás vagy lemondási filozófia nem segít. -Nem túlzott optimizmus ez, különösen, ha az eddig történteket, illetve az elmulasztottakat nézzük?
-Jelen pillanatban tényleg nem tûnik úgy, hogy a modern, európai típusú társadalmak képesek lennének az önkorlátozásra, amire pedig minden élõlény képes: veszély esetén nem csinál olyasmit, ami a veszélyt növeli. A társadalom szervezettsége azonban olyan, hogy abban a pillanatban, amikor korlátozza önmagát, recsegni, ropogni kezd, és ez rövid távon nagyobb károkat okoz, mintha nem korlátozná. Nekem azonban éppen ez a reményem; meglehet, teljesen hiú és nevetséges remény, mégis azt gondolom, hogy miután van ilyen korlátozhatatlan, feltartóztathatatlan önereje, akkor talán kialakul az ennek megfelelõ értelme is. Én még nem látom, nem tudom megjósolni, önmagamat viszont tudom korlátozni és korlátozom is. Csernobil óta tudom ugyan, hogy ennek semmi értelme nincs. Itt, ahol a feleségemmel biológiai kertészetet ûzök, azon a napon, amikor a katasztrófa történt, azt kérdeztem magamtól, na most mit csináljak? Lekaszáljam a füvet, és ráterítsem-e trágyaként kis növényeimre vagy ne? Kimenjek-e a szabadba vagy ne? Ahhoz képest, ami történt, teljesen értelmetlen kérdések. Abban a pillanatban, amikor a csernobili reaktor felrobbant, az ökológiai mozgalom olyan gellert kapott, hogy nem heveri ki soha többé. Szinte humorossá vált. Ennek ellenére van értelme, mert nekem mint személynek nem mindegy, hogy mit teszek vagy mit nem teszek. Az, hogy ez a nagy számításban miként fog kijönni, az nem az én dolgom. Arra nincsen befolyásom. Mint fogyasztó, mint állampolgár, mint ennek a Földnek a lakója igyekszem nem átadni magam mindenfajta napi õrületnek. Állandó mérlegelésben élek; nemcsak a saját igényeim szerint mérlegelek, hanem aszerint is igyekszem, hogy ez a környezetem szempontjából jó-e vagy nem jó. Akkor is csinálom, ha senki nem csinálja. Ez majdnem a korlátoltságot súrolja, tudom; nevetséges, merev, engem is veszélyeztet, mert kiszippant a normális világból: különlegessé válok, hülye öregúrrá, akin a gyerekek röhögnek, de akkor is ragaszkodom hozzá. 1995 |