Szalay A. Sándor

(* 1949) a Johns Hopkins egyetem professzora, valamint az Eötvös Lóránd Tudományegyetem tanára. Kutatási területe a kozmológia, azon belül a galaxisok keletkezése és térbeli eloszlásuk.

Publikációs listája a hálón:
http://www.sdss.jhu.edu/~szalay/papers/pub.html

-Szinte nap mint nap újabb csillagászati felfedezésekrõl érkeznek híradások, amelyek azt sejtetik, hogy rohamosan átrendezõdnek kozmikus kilátásaink. Mi történik ma a kozmosz-kutatásban?

-Talán a kozmológia fejlõdik ma a tudományok közül a leggyorsabban. Amikor mintegy negyedszázada elkezdtem pályafutásomat az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, akkor ezt leginkább a filozófia egyik területének lehetett tekinteni, annyira hiányoztak a vizsgálatához elengedhetetlen eszközök. Azóta ezen a területen a helyzet drámaian megváltozott. Ma a kozmológiát a megfigyelések dominálják, és évrõl évre többet tudunk meg az univerzum szerkezetérõl, kialakulásáról, sõt az univerzum jövõjérõl is. A 80-as évek óta a kísérleti technika hihetetlen mértékû fejlõdésen ment keresztül. A hagyományos csillagászat a múlt század óta fényképlemezekkel dolgozott. Távcsöveken keresztül fényérzékeny lemezre - olykor egy egész éjszakán keresztül - exponáltak, s utána kézzel elõhívták. A katonai technológia alapjaiban változtatta meg a mai csillagászatot. A fordulópontot azoknak az integrált áramköröknek a megjelenése jelentette, amelyek ma az amatõr videókamerákban is megtalálhatók. Igaz, hogy ezek ma néhány száz, míg a csillagászati változataik pedig néhány százezer dollárba kerülnek. Ennek az az oka, hogy sok ezerszer több képelembõl, úgynevezett pixelbõl állnak. És az a jellemzõjük, hogy nagyon kis fényintenzitáson is jól dolgoznak, képesek a beérkezõ fény 80 %-át detektálni, ez majdnem eléri az elméleti tökéletesség határát. Ez azt jelenti, hogy majdnem ötvenszer olyan jó hatásfokúak mint a fényképlemez, tehát ugyanannyi idõ alatt ötvenszer kevesebbet kell exponálni, ahhoz, hogy ugyanazt a galaxist meg tudjuk nézni.
A másik elõnyös tulajdonságuk az, hogy jeleiket közvetlenül lehet komputerekkel értelmezni, és így azonnal analizálni tudjuk a távcsõbõl érkezõ jeleket. Ez alapvetõen forradalmasította a csillagászatot. És ahogy aztán egyre több és érdekesebb adat gyûlt össze, felmerült a gondolat, hogy jó lenne még messzebbre nézni az univerzumban. Ezért aztán egyre nagyobb távcsöveket kezdtek építeni. Ezt ugyanolyan forradalom követte, mint amilyen a részecskefizikában a 60-as években lezajlott, amikor megértettük, hogy a sok száz különbözõ elemi részecske valójában három kvarkból áll össze. Akkor szinte minden hónapban újabb fontos felfedezések születtek, most pedig a csillagászatban és a kozmológiában történik szinte minden héten valami új, ami alapvetõen átrendezi a világképünket.

-Hogyan alakult ki a mai, "standard univerzum modellje", az õsrobbanással kezdõdött és azóta táguló univerzum koncepciója?

-Ez a hosszú folyamat valamikor a 20-as években kezdõdött Edwin Hubble amerikai csillagász megfigyeléseivel, aki távoli galaxisok spektrumát vizsgálta. Úgy találta, hogy a galaxisok színképében az egyes vonalak - például a hidrogén vagy a hélium a színképvonala - nem ott voltak, mint ahol a Nap, vagy a közeli csillagok esetében. A spektrumvonalaknak ezt az eltolódását úgy értelmezte, hogy a galaxisok hozzánk képest mozognak, közelednek vagy távolodnak. Éppen úgy, mint ahogyan egy távolodó vagy közeledõ vonat hangjának különbségét nagyon pontosan érzékeljük: ha távolodik, mélyebbnek halljuk, ha pedig közeledik akkor magasabbnak. Ezt Doppler-eltolódásnak nevezzük, és a fizikusok több mint száz éve jól ismerik.
Hubble felfedezésében az volt a meglepõ, hogy a több száz vizsgált galaxisból mindössze csak egyetlen olyan volt, amelyik közeledett hozzánk, az összes többi távolodott. A galaxisok távolságát megmérve úgy találta, hogy sebességük a távolságukkal arányos. Tehát az a galaxis, amelyik kétszer olyan távol volt, az kétszer olyan gyorsan távolodott tõlünk. Ez egy rendkívül különös univerzum-képet jelentett, hiszen úgy tûnik, mintha a Föld az univerzum középpontjában lenne, és hozzánk képest minden galaxis távolodna. Ez persze nem így van, mert másfelõl, az úgynevezett kozmológiai tételben foglaltak alapján tudjuk, hogy az univerzum egyetlen pontja sem kitüntetett pont; ki is derült, hogy ezzel Hubble megfigyelései nincsenek ellentmondásban. Ennek belátásához képzeljünk el olyan egydimenziós "univerzumot", amely egy gumiszálból áll, és fessünk rá centiméterenként egy jelet. Kezdjük el ezt a gumiszálat egyenletesen nyújtani, úgy, hogy például egy másodperc alatt l mm-rel növekedjék. Tehát a második másodpercben 11 milliméter, a harmadik másodpercben 12 milliméter legyen. Ha minden ilyen jelre egy hangyát ültetnénk, mindegyik azt látná, hogy tõle balra és jobbra is az elsõ szomszédja l mm/sec sebességgel távolodik, a második szomszédja 2 mm/sec-al és a baloldali szomszédaival is ez történik. Vagyis ez a megfigyelés akként értelmezhetõ, hogy az egész világegyetem tágul, méghozzá egyenletesen, minden irányban egyformán. Ezért minden megfigyelõ, bárhol legyen is az univerzumban, pontosan ugyanezt fogja tapasztalni. Ennek rendkívüli jelentõsége van: ez azt jelenti, hogy az univerzum valamikor sokkal kisebb volt; minél régebbi állapotát tekintjük, annál kisebb volt, és szinte egy pontból keletkezett. Ha ezt extrapoláljuk, akkor ez egy szinguláris kezdõállapothoz vezet. A szinguláris ez esetben azt jelenti, hogy végtelen volt a sûrûség, akircsak a hõmérséklet, s mivel feltehetõen nem a mai fizika törvényei érvényesültek, valójában nem tudjuk, hogy ott mi történt. Azt mondhatjuk, hogy egy õsrobbanissal indult meg ez a tágulás.

-Hogyan értelmezi a mai kozmológia ezt a folyamatot?

-Az õsrobbanis óta körülbelül 14-15 milliárd év telt el. Ez a roppant idõ néhány érdekes szakaszra bontható. Az elsõ három perc alatt alakultak ki a könnyû elemek, és ettól kezdve az univerzum kémiai összetétele lényegében nem változott. Steven Weinberg írt errõl egy ragyogó könyvet, amelynek Az elsõ három perc címet adta , mivel ez idõ alatt kialakult a mai világegyetem összes fontos összetevõje. A harmadik perctõl hozzivetõlegesen háromszázezer évig az univerzum tágult és egyre jobban hûlt. De még mindig elég forró és nagy sûrûségû volt ahhoz, hogy ne alakulhassanak ki a hidrogénatomok és a protonok; tovibbá az elektronok, valamint a fotonok elkülönülten voltak jelen. Így aztán a kialakuló gravitációs csomók is - amelyekbõl késõbb a galaxisok keletkeztek - a nagy nyomás miatt szétpattantak és hanghullámok formájában szétsugárzódtak. Az univerzum az elsõ 300 ezer év alatt hanghullámokkal volt tele. És egyszercsak, ahogy a fotonok kicsivel tovább hûltek és már nem voltak tovább képesek kellõen melegíteni ezt a plazmát, hirtelen egyik pillanatról a másikra kialakultak a hidrogénatomok. És a hidrogénatomok kialakulásának pillanatától a gravitáció kezdte uralni az univerzumot. Az elsõ 300 ezer évig a sugárzás és a sugárzás nyomása dominált, ettõl kezdve pedig a gravitáció a meghatározó. Ennek következtében az univerzum anyaga rohamosan átrendezõdik. Addig nagyon "sima", szimmetrikus eloszlású volt, mostantól egyre nagyobb sûrûségû gócok és egyre kisebb sûrûségû üregek alakulnak ki. Ezek a sûrû helyek az elsõ évmilliárdok során galaxisokká kezdenek átalakulni. Az univerzum kialakulásának legutolsó szakaszában két folyamat zajlik egyidejûleg: egyrészt tágulás történik, másrészt a lokálisan egyre jobban összetömörülõ anyag egyre jobban felmelegszik. Ugyanúgy mint a biciklipumpában pumpálás során a levegõ. Ha az anyag ezt a meleget nem képes kisugározni, akkor egy adott ponton annyira felmelegszik, hogy az megállítja a további sûrûsödést. Lényegében ez zajlik a csillagokban: a csillagok belsejét az a folyamat hevíti több millió fokra, hogy a csillagok külsõ tömege a magja felé tör. Ha egy objektum képes kisugározni az energiáját, akkor egyre tömörebbé válik. A galaxisok a legnagyobb olyan objektumok, amelyek még képesek az energiájukat oly gyorsan kisugározni, hogy ne essenek össze. A galaxisoknál nagyobb tartományban az energiakisugárzásnak semmilyen szerepe nincsen, csak a gravitáció mûködik.

-Hogyan alakult az univerzum kutatása?Milyen felfedezések vezettek szerkezetének megismerésére?

-A 70-es évek elején Zeldovics szovjet asztrofizikus jött rá arra, hogy a gravitáció rendkívül érdekes alakzatokat hoz létre. Mindenki azt hitte, hogy néhány galaxisból összeáll egy csoport, több ilyenbõl pedig kialakul egy 100 galaxisból álló gömbszeû csoport, és mint a fürtök, úgy lógnak a szõlõtõkéken, szépen hierarchikusan... Zeldovics sgy gondolta, hogy az univerzum szerkezete egy fürdõkid felszínén véletlenszerûen összeállt habhoz hasonlít. Ahogy a fürdõvíz tetején a kis és nagy buborékok összeállnak, úgy állnak össze a galaxisok is ezeknek a "buborékoknak" a falain. Közöttük pedig óriási üres térségek húzódnak, ahol gyakorlatilag nincsen semmi. Mivel e "falak" mentén is mozognak a galaxisok, megtörténik, hogy ahol két "buborék" metszi egymást, ott idõnként egy-egy "fal" szétpukkan. Ennek nyomán még nagyobb "üregek" alakulnak ki, és a "falak" metszésvonalában szivarszerû alakzatok keletkeznek. Ezek mentén tovább mozogva a galaxisok galaxis-halmazokká állnak össze. Hozzávetõleg ez volt az általa javasolt világkép. Ezt akkor senki sem fogadta el, mert az univerzumnak akkor még csak kis tartományát ismertük; a Zeldovics által megjósolt alakzatoknál jóval kisebbet.
Ez a helyzet csak a 80-as években változott meg, amikor egy nagy kutatómunka keretében 3000 galaxisnak mérték meg a távolságát és a spektrumát. Ennek köszönhetõ az elmúlt néhány év legnagyobb felfedezése: a "nagy fal". Az univerzumnak egy görögdinnye szeletre emlékeztetõ szegletében a megmért galaxisok fele egy ilyen nagy "falon" helyezkedett el, elõtte pedig egy óriási "üreg" húzódott. Tehát ez az elméleti feltevés fényesen beigazolódott. Ez volt egyébként az utolsó olyan eset, amikor az elmélet messze megelõzte a kutatást. Ettõl az 1985-ös kísérlettõl, a "nagy fal" felfedezésétõl kezdve az észlelési technika oly mértékben felgyorsult, hogy messze elõtte jár minden elméletnek. És talán nem túlzás azt mondani, hogy a kozmológia aranykorát éli. Ma már kb. 50-60 ezer galaxisnak ismerjük a távolságát, de gyorsan növekszik az univerzumnak az a tartománya, amelyet ismerünk.

-Hogyan történik az univerzum szerkezetének, a galaktikus struktúráknak a kutatása?

-Csak néhány galaxist lehet szabad szemmel látni, ha nagyon sötét az ég, lehet látni az Andromedát, és még egy-két közeli galaxist. A mi galaxisunkban, a Tejútrendszerben körülbelül 100 milliárd csillag van. Az eddigi legmélyebb felvételt a Hubble ûrtávcsõ készítette, méghozzá úgy, hogy az ég egy keskeny tartományára irányították a távcsövet és hosszan exponáltak. Ezt a néhány száz órányi expozícíót összeadva az égnek ezen a "kicsiny" területén temérdek galaxist találtak. Ez annyit jelent, hogy a Hold által lefedett területen kb. 1 millió galaxis van. Ezek a leghalványabb galaxisok, amelyeket valaha láttunk, és a távolság miatt ezeket szinte a keletkezésük pillanatában látjuk, ahogyan kezdenek felépülni az alkotóelemeikbõl. A Hold átmérõje körülbelül fél fok, a teljes égbolt 405ezer négyzetfok, tehát kb. 160 ezer holdnyi felület kellene ahhoz, hogy az egész eget letakarja. Így aztán közel 1 trillió galaxis tudnánk megmérni, hogy ha az ûrtávcsõ elég hosszú ideig állna a rendelkezésünkre ahhoz, hogy az egész eget feltérképezzük.
Amikor ilyen mélyre nézünk az univerzumba, akkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy a fény sok milliárd éven keresztül utazott felénk, így valójában az univerzum múltjának is a mélyére nézünk. A legtávolabbi galaxisokat a fény mintegy 8-10 milliárd évvel ezelõtt hagyta el; ezek a legtávolabbi objektumok, amelyeket már észlelni tudjuk. Látszik, hogy ezek a galaxisok eltérnek a közeli galaxisoktól, közelebb vannak az õsrobbanáshoz. Ezekben a "gyerekkorukban" lévõ galaxisokban látni, hogy éppen akkor keletkeztek bennük a csillagok.

-Nemrégiben arról szóltak tudósítások, hogy megtalálták azt a "kritikus tömeget", amely képes leállítani az univerzum tágulását.

-Az univerzum tágulásából, illetõleg ennek a tágulásnak a lassulásából nagyjából meg tudjuk becsülni, hogy mennyi az univerzum összes tömege vagy mennyi a sûrûsége. Létezik egy sgynevezett kritikus tömeg vagy kritikus sûrûség, mely éppen arra elég, hogy a végtelenben leállítsa az univerzum tágulását. A nemrég végzett, nagy pontosságú deutérium-mérés alapján úgy tûnik, hogy ennek a tömegnek vagy sûrûségnek csak az 1/10-e lehet abban az atomos formiban, ahogyan mi az anyagot ismerjük. Tehát ha az univerzum tágulása leáll, akkor anyagának a 9/10-e valamilyen más formájú anyag kell hogy legyen. Ezt sötét anyagnak is nevezik, mert egyszerûen nem bocsát ki fényt, és igazából nem tudjuk, hogy ez mi. Errõl nagyon megoszlanak a vélemények. Néhány év múlva ennek a mennyiségét meg fogjuk tudni mérni, de azt, hogy pontosan mi ez a sötét anyag, azt valószínûleg még 20-30 évig nem fogjuk tudni. Ma arra gondolnak a fizikusok, hogy ez a sötét anyag valamilyen elemi részecske, amely az univerzum elsõ három percénél is sokkal korábbi korszakából maradt vissza, és azóta olyan gyenge a kölcsönhatása az anyag többi részével, hogy teljesen külön komnponensként éli világát, és egyedül a gravitáció révén érezteti a hatását.

-Közelebbrõl nézve mit jelent esetedben a kozmosz kutatása? Jelenleg min dolgozol?

-A most folyó kutatásunkban is jókora szerepük lesz a katonai technológiáknak, de legalább ilyen szerepük lesz a számítógéptechnológiáknak is. Jelenleg egyre nagyobb és nagyobb adattömegekkel kell dolgozzunk, és itt annak van döntõ szerepe, hogy az adatfelvevõ és -rögzítõ berendezések rendkívül olcsóvá váltak, s másfél évente megduplázódik a kapacitásuk. Többnyire úgy történik, hogy az alap-technológia jórészt katonai fejlesztés, ezt követi a csillagászati és az orvosi felhasználás, ez aztán lenyomja az árakat. Végül amikor eléri a kommerciális videokamerákat, akkor tényleg filléresé válik a technológia. Ennek a fejlõdésnek köszönhetõ az, hogy az elmúlt 5 év java részében egy új projekten dolgozhattam. Ez a projekt a Sloan Digital Sky Survey, a digitális ég-térkép. Ez hasonló az emberi gén-projekthez, melynek során számos kutatóintézet arra az elhatározásra jutott, hogy feltérképezi az emberi génszekvenciákat. Most pedig néhány amerikai egyetem és kutatóintézet, valamint a tokiói egyetem határozta el, hogy minden eddiginél pontosabb térképet készít az égrõl.
Ha a Föld feltérképezésével vetném össze, akkor a jelenlegi térképeink kb. azon a szinten vannak, mint amikor a hajósok a parti vizeken hajózva elkezdték kézzel a partvonalakat felrajzolni, de még nem ismerték föl a kontinenseket. Mi pedig az egész Földre kiterjedõ roppant részletességû térképet próbálunk készíteni. Ennek a költsége kb. 80 millió dollár, amelynek java részét részét az Alfred P. Sloan Alapítvány adta, ezért is hívják a projektet Sloan Digital Sky Survey-nek. Az erre a célra épített speciális távcsõ kamerájához nem egyetlen CCD-elemet vettünk, hanem ötvenkettõt. Egy óriási mozaikot építettünk belõlük a távcsõ fókuszsíkjába, ez összesen 12200 millió képelemet jelent. Így 12200 millió pontból képeket készíthetünk az égrõl. Ötszínû fénykép készül, amelyen nem csak a szokásos három alapszínt, a pirosat, a zöldet és a kéket fogjuk fel, hanem rögzítjük a vörös alatti és az ibolyán túli tartományban érkezõ fényt is; ez sokat segít abban, hogy a galaxisokat különbözõ osztályokba tudjuk csoportosítani. Így kb. 200 millió galaxisról mintegy 1 milliárd felvételt készítünk. Ez kb. 40 terabyte, tehát 40 trillió byte adatot jelent. Ennek alapján kiválogatjuk az 1 millió legfényesebb galaxist - ezek a hozzánk legközelebb lévõk -, és a projekt másik részeként ezekrõl nagy felbontású színképet készítünk, valamint megmérjük a távolságukat. Ehhez egy olyan mûszert építettünk, amelyik egyszerre 640 galaxis távolságát képes megmérni, méghozzá 1 órás expozícióval. Egy éjszaka alatt kb. 8 órát tudunk sötétben exponálni, ez azt jelenti, hogy kb. 5000 galaxis spektrumát tudjuk egy éjszaka alatt megmérni. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy jelenleg mintegy 1050 ezer galaxis spektrumát ismerjük, akkor ez annyit jelent, hogy tíz-húsz éjszaka alatt ez a távcsõ több adatot fog gyûjteni a galaxisok eloszlásáról, mint amennyit az emberiség kezdete óta ismerünk. Ez jelzi egyszersmind ennek a kísérletnek a horderejét. Januárban kezdõdött ez a kutatás és öt évig tart. Ettõl azt reméljük, hogy nagy skálákon meg tudja mérni a galaxis-eloszlást. Ha tehát vannak "üregek" és "falak", ezekbõl több százat fogunk látni. Így az univerzumban elhagyjuk a "parti vizeket", és a "kontinensek" egészét fogjuk látni.

-Mi a legfõbb vonzerõ számodra a kozmosz kutatásában?.

-Engem alapvetõen az univerzum szerkezete érdekel; az, hogy hogyan alakultak ki ezek a struktúrák. Milyen fizikai folyamat diktálta éppen ezt a méretet? Hogyan fejlõdnek az idõben? Hogyan alakultak ki a "falak", és a korai univerzum melyik fázisából erednek? Ha megnézzük az univerzumban a galaxis-eloszlásról készült fényképeket, hihetetlen szépnek találjuk õket. Olyan benyomása támad az embernek, mint amikor a hullámokat nézi vagy a tüzet. Valamiféle atavisztikus érzés ez, és talán ez az oka annak, hogy más tudományágakhoz képest a csillagászat sokkal mélyebben ragad meg mindenkit; a széles nyilvánosság számára mind a mai napig a legnépszerûbb tudomány. Mert az embereknek van valamiféle õsi kötõdésük a mindenséghez: ahogy a vízparton vagy a tûz mellett ültek és nézték közben a csillagos eget, ez olyan mély atavisztikus élmény volt, hogy ez a mai napig mindenkiben megmaradt. És érdekes, hogy lehetséges valamiféle matematikai kapcsolat ezek között, amely a rendezettségnek és a rendezetlenségnek az arányával függ össze. Ha a természetben megnézzük a véletlenszerû jelenségeket, mint pl. a partvonalak, a sziklák, vagy akár a fák alakját, igazából valamennyi önmagához hasonló. Hogyha ránézünk egy fényképre, amely egy fáról, vagy akár csak egy levelek nélküli kicsi ágáról készült, rögtün meg tudjuk mondani, hogy ez éppenséggel egy tölgyfa. És sokszor még azt sem tudjuk megmondani, hogy ez a fának mekkora része, hogy ez egy ici-pici vagy egy egészen nagy ága, ha nem látunk mellette valamit, amihez viszonyítani tudjuk. Ugyanez a helyzet a galaxisok eloszlása vagy a hullámok esetében. Ha a szemünk elé kerül egy fénykép, amelyen csak hullámok látszanak, akkor nem tudjuk megmondani, hogy ez egy 10 méteres hullám az Atlanti-óceánon vagy egy fél méteres hullám a Balatonon. Létezik ilyen hasonlóság a természet különbözõ nagyságrendjeinek jelenségei között. Valmely tekintetben az energia- vagy információtartalom ezeken a különbözõ skálákon viszonylagos szabályosságot vagy törvényszerûséget mutat. Számomra úgy tûnik, hogy valamilyen értelemben az agyunk hozzáhasonult a környezõ természethez. Az érzékszerveink mintha lényegében ennek az igénynek felelnének meg, amikor a hasonló mintázatokat találjuk szépnek. És ezért szép a galaxis-eloszlás is. Számomra legalábbis nagyon szép.

-Az univerzum, az univerzális harmónia "földi" megfelelõjének régtõl fogva a zene számít. Kozmológusként és zenészként hogyan ítéled meg kapcsolatukat?

-A zene és a kozmosz nagyon jól megférnek egymással, valójában rengeteg a közös bennük. Ilyen ennek az említett rendnek és rendezetlenségnek a megléte. Például azokat az egyszerû matematikai módszereket, amelyekkel most az univerzum szerkezetét analizáljuk, az öcsémtõl tanultam, aki ugyanezzel a módszerrel akkor a Korg részére fejlesztett egy digitális zongorát. Azt a jelfeldolgozó eljárást, amelyet õ használt a hangok elemzésére, ma a galaxisok szerkezetének kutatásában használjuk. Néhány évvel ezelõtt írtunk egy cikket , amely elég nagy port vert föl: az univerzumban egy tûsugár mentén galaxis-katalógust készítettünk. Ezt vizsgálva kiderült, hogy csak elvétve találtunk galaxisokat, és köztük óriási üregeket pontosan úgy, ahogy Zeldovics megjósolta. Valójában azért is csináltuk, hogy megnézzük: ez a "nagy fal" ismétlõdik-e. És igazából ez derült ki; a galaxis eloszlásban ezek a csúcsok, ezek a sûsûsödések rendkívül szabályosan követték egymást. És a távolság köztük 300 ezer fényév volt!
Azóta elég sokat dolgoztam azon, hogy mi lehet a fizikai magyarázata ennek a szabályosságnak. És érdekes - akármilyen furcsának tûnik is kozmikus méretekben -, hogy az oka majdnem zenei: a háromszázezredik év táján történt az, hogy az univerzumban kialakultak a semleges hidrogénatomok. Ennek elõtte az univerzum rendkívül sûrû plazmaként oszcillált. Az oszcillálás azt jelenti, hogy hanghullámok szaladgáltak benne oda-vissza. Az univerzum ekkor már elég nagyméretû volt. Az univerzumnak mindig van egy adott mérete, az úgynevezett az eseményhorizont; ezen a méreten belül a fény még elér az egyik végébõl a másikba. Ez azért lényeges, mert ebben a tartományban, amelyben az univerzum legtávolabbi részei még képesek információt cserélni. Az információcsere ez alatt a kezdeti idõszak alatt fõleg hanghullimok formájában zajlott. Ezt az információcserét úgy lehet elképzelni, mintha egy üstdobnak a membránja rezegne. Persze az univerzum esetében háromdimenziós, nagy kiterjedésû "üstdobról" van szó. És amikor az univerzum hûlésének egy pontján létrejöttek a hidrogénatomok, akkor hirtelen befagyott az adott rezgésformájában ez a "membrán".
Elképesztõ, hogy ennek a "membránnak" ugyanúgy vannak úgynevezett saját rezgései, mint az üstdobnak, és ezeket ki lehet számolni! Tehát az univerzum nem olyan, mint egy fémdarab, vagy egy kõ, amelyet ha megütök, akkor egy zörej hallatszik, hanem pont olyan, mint egy üstdob, szinte zenei hangon - és annak a felhangjain - szólal meg. Vagy minthogyha egy csõharang hangja lenne, mivel vannak úgynevezett rezonáns frekvenciái. És kiderült, hogy a legkisebb rezonáns frekvencia pont azonos az univerzumnak azzal a méretével, amelyik abban a pillanatban éppen 300 ezer fényév volt. Ezért aztán a vizsgálatunk során tapasztalt szabályosság pontosan ennek megfelelõ. Ami azt jelenti, hogy valójában ezeknek az egykori hanghullámoknak a befagyott maradványait láttuk. Meglehet, hogy ezzel a katalógussal ezeknek a hanghullámoknak a nyomaira leltünk: az anyagba befagyott zenére. Ebben az esetben a zenei háttér határozottan segített a megfigyelés értelmezésében. És rendkívül érdekes volt ezzel a feltevéssel játszani, és megérteni a részleteit. Megérteni azt, hogy valójában az univerzum is csaknem úgy viselkedik, mint egy hangszer. Csak éppen kozmikus méretekben.

1998