SZÉKELY LÁSZLÓ

(*1954) filozófus, az MTA Filozófiai Intézetének tudományos fõmunkatársa. Budapesten él.

Fõbb munkái:
Könyvek:-
Einstein kozmoszától a fölfúvódó világegyetemig: a standard kozmológai paradigma története és filozófiai-ismeretelméleti háttere. Bp., 1990.
-Az emberarcú kozmosz: az antropikus kozmológiai elv. Bp., 1997.

Tanulmányok:
-Fizikai és filozófiai tér-idõ. Palágyi Menyhért tér-idõ elmélete és a relativitáselmélet tér-idõ fölfogása. Magyar Filozófiai Szemle 1994/3–4.
-Mítosz és tudomány a modern kozmológiában. Café Bábel 1995/1.,
-A világ keletkezésének eszméje az archaikus kultúrákban és a modern tudományban. In: Fehér Márta (szerk.) Teremtés. Filozófiatörténeti tanulmányok. Bp., 1997

-A világmindenséggel kapcsolatos kérdések mindig különös érdeklõdést váltottak ki az emberekbõl. Miben hozott sajátosan újat a 20. századi kozmológia?

-A 20. század kozmológiájának megértéséhez vissza kell nyúlnunk a középkori, arisztoteliánus világképig. A tudománytörténeti leírások csomópontként tárgyalják a kozmológia Giordano Bruno-féle fordulatát, amikor a véges, arisztoteliánus világegyetem Bruno filozófiájában végtelenné válik. Ez a végtelen világegyetem egészen századunk kezdetéig uralta világképünket, s ehhez képest jelentett újabb fordulatot Einstein 1917-es kozmológiai dolgozata: ebben ugyanis újból megjelenik a világegyetem végességének eszméje. Ez a történet közismert, csupán azt szeretném kiemelni, hogy van egy olyan mozzanata, amivel viszont nem szoktak foglalkozni. Ez pedig valamiképpen a kozmosz képének racionalitásával függ össze.
Giordano Bruno az arisztotelészi véges (határain túl a semmivel, az üres térrel sem érintkezõ) világegyetem-koncepcióval szemben egy szemléletes kozmoszképet vázol föl. Ennek során legfontosabb érve Arisztotelész zárt kozmoszával szemben, hogy egy olyan határ, mely kifelé semmiféle külsõ térrel sem érintkezik, abszurd. Ahogy õ fogalmaz, ha az általa képviselt végtelen világegyetemet fogadjuk el, megnyugszik eszünk, míg Arisztotelészt követve mindig számtalan képtelenségbe fogunk bonyolódni. Ettõl kezdve ez, az intuitív képzeteinkkel összhangban lévõ, végtelen világegyetem képzete dominálta az európai tudományt és gondolkodást. Einstein kozmológiája újból elõhozta a véges világegyetem-modellt. Ennek nincs olyan külsõ határa, mint az arisztotelészi világnak, ami egyszerûen abból következik, hogy Einstein elméletében a világegyetem tere nem euklideszi, hanem szferikus tér, s a szferikus tér úgy véges, hogy végessége ellenére sincsen határa. Ugyanakkor ez is olyan koncepció, ami intuitív térképzeteinkkel nehezen egyeztethetõ össze. Igaz, matematikailag szépen leírható és teljesen racionális. Egy mélyebb értelemben azonban irracionális: intuitív térképzeteink szempontjából abszurd mozzanatokat hordoz. Ezért ma újra olyan kozmosz-leírások jellemzik a tudományt – s a tudományon keresztül végül is egész kultúránkat –, amelyek a brunói értelemben véve irracionálisak, nem megnyugtatják, hanem „nyugtalanítják" eszünket. S ez a jellegzetesség azután – a kvantummechanika hasonló jellegû állításaival megerõsítve – a fizikai világgal kapcsolatos egész szemléletünket áthatotta.
Itt gyökeresen másról van szó, mint a kopernikuszi fordulat esetében. Az, hogy a Föld mozog és nem a Nap, ez mindennapi megszokásaink, élményeink szempontjából megdöbbentõnek tûnik, de intuitív térfölfogásunk számára nem abszurd. Az persze, hogy a Föld, az ember lakhelye nem a mindenség középpontja és nem mozdulatlan: ez annak idején megrázó állítás lehetett. Ma viszont már az ellenkezõje volna furcsa számunkra. Ezzel szemben a modern kozmológiának ez a szferikus, görbült, nem eukleidészi tere, ez nem olyasmi, ami valamikor majd természetessé válik, mert mélyen sérti térszemléletünket.

-Történt-e e tekintetben változás 1917 óta? Nem közeledtek-e a szemléletesség felé az újabb modellek?

-Einstein 1917-es kozmológiai dolgozata egy új paradigmát teremtett. Ettõl kezdve a kozmológia fõ árama ebben mozog. Ugyanakkor újra és újra megfogalmazódnak a relativisztikus kozmológiával szembeni alternatív kozmológiák, s ezekben az esetekben az egyik motiváló tényezõ gyakran éppen az intuitív képzetekkel való összhang visszanyerése. Ezek azonban nem váltak általánosan elismert standard vagy „normál" elméletekké. A relativisztikus kozmológiák oly mélyen összefonódnak az általános relativitáselmélet görbült tereivel, hogy itt nem történhetett semmi lényeges változás: ez az elmélet és a rá alapozódó kozmológia konfliktusban áll intuitív térképzeteinkkel. Az persze, hogy milyen teret használunk a fizikai világ teoretikus reprodukálása során, nem tapasztalati kérdés. A 20. század nagy mítoszainak egyike, hogy a tudományos tapasztalat rákényszerítette a fizikusokat és általában a tudományt arra, hogy föladja az eukleidészi tér segítségével történõ világleírást és a nem-eukleidészi tereket alkalmazza. Einstein maga is többször hangsúlyozza, hogy amikor a görbült, nem-eukleidészi tereket választja, akkor itt nem valami tapasztalati kényszerrõl van szó, hanem olyan elõzetes elméleti föltevésrõl, amelyet az alkotó elme szabadon fogalmaz meg. Más kérdés az, hogy Einstein racionalitáskoncepciója – amely persze megint csak nem a tapasztalatból származik, hanem egy sajátos filozófiai álláspontból adódik – olyan, hogy ennek alapján a nem-eukleidészi terek alkalmazása jelenik meg racionálisként. Ám az, hogy milyen racionalitáskoncepciót fogadunk el, az megint csak a filozófiai kérdés és nem tapasztalati fizikai mérésektõl függ.
Ha a filozófia szempontjából közelítünk a dologhoz, az elõbbi vonás mellett a második új mozzanatot a világegyetem történetének megjelenése, a táguló világegyetem és az õsrobbanás elmélete jelentette. Einstein kozmológiai dolgozata egy térben változatlan, statikus világegyetem modelljét alkotja meg, s szerzõje meg van gyõzõdve arról, hogy a világegyetemnek e modell felel meg. Sõt, szigorú elméletnek hitte az általa megalkotott relativisztikus kozmológiát, s úgy vélte: egyenletének ez az egy megoldása van, s ez azonos a valóságos világegyetemmel. Azonban hamarosan kiderült, hogy vannak táguló és összehúzódó terû megoldások is. Ez Einsteint kellemetlenül érintette, ám paradox módon ennek volt köszönhetõ a relativisztikus kozmológia diadala. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy a galaxisok színképében a kémiai összetételüknek megfelelõ színképvonalak a vörös szín felé eltolódva jelennek meg, s annál nagyobb mértékben, minél messzebb vannak tõlünk. Ennek, a Hubble-féle (kozmikus) vöröseltolódásnak nevezett jelenségnek egyik legkézenfekvõbb magyarázata a Doppler-effektus, miszerint e jelenség annak következtében lép föl, hogy a galaxisok a térben mozogva nagy sebességgel távolodnak tõlünk.
A népszerûsítõ irodalom – részben tudatlanságból, részben szenzációhajhászással összefüggõ legyszerûsítésbõl – ezt az értelmezést a relativisztikus kozmológia részeként szokta tárgyalni. Mármost lehet így értelmezni a vöröseltolódást, ám ezzel az értelmezéssel valójában egy olyan kozmoszhoz jutunk, amely gyökeresen ellentétes a relativisztikus kozmológia táguló világegyetemével. Az einsteini egyenlet táguló terû megoldásaiban ugyanis a galaxisok a térhez képest – ezen összefüggésben elhanyagolható saját mozgásuktól eltekintve – mozdulatlanok: nem õk távolodnak a térben tõlünk, hanem a táguló tér viszi õket magával – kicsit hasonlóan ahhoz, mint amikor a rétestésztára meggyszemeket helyezünk és a tésztát nyújtjuk: a meggyszemek a tésztához képest mozdulatlanok, mégis távolodnak egymástól. Lényeges, hogy ebben az esetben nem lép föl Doppler-effektus! Ehelyett relativisztikus vöröseltolódás keletkezik, mely hasonlít ugyan az elõbbihez, de elvileg különbözik tõle. S bár a kozmikus vöröseltolódásra a Doppler-effektus kézenfekvõbb magyarázat, ebbõl végeredményben egy newtoni jellegû, mozdulatlan térben egymástól szétáramló galaxisvilág következik. Ám a modern fizika rendszerébe Einstein elmélete után egy ilyen kozmoszképet már nehéz lett volna beilleszteni. Így a vöröseltolódás jelenségének értelmezésében a kevésbé kézenfekvõ relativisztikus értelmezés kerekedett felül, ami az einsteini egyenlet valamely táguló megoldásának feleltethetõ meg.
Hansúlyoznám, hogy ami tapasztalatilag adva van, az a galaxisok vöröseltolódása. Ezt számtalan módon lehet értelmezni. Ma is vannak olyan – kisebbségben lévõ elméletek – amelyek a vöröseltolódást a galaxisok térbeli mozgására vezetik vissza (azaz azt valóban Doppler-effektusnak tekintik), s elutasítják a tér görbültségét és tágulását. A kétfajta fölfogás közötti választás pedig nem a tapasztalat, hanem csupán ízlés kérdése.

-S itt jelenik meg a történeti mozzanat.

-Igen. S ez független attól, hogy az elõbbi két értelmezési lehetõség közül melyiket fogadjuk el. Ha ugyanis a galaxisvilág tágul – akár a tér tágulása révén, akár a galaxisoknak a változatlan térben való mozgásával –, s föltesszük, hogy anyag és energia a semmibõl nem keletkezik, akkor környezetünknek a múltban sûrûbbnek kellett lennie, mint ma, és a jövõben egyre ritkábbá válik, azaz állapota idõben változik: története van. Sõt ha idõben elég messzire megyünk vissza, egy nagy sûrûségû és forró állapotot kapunk, amelyben még sem a kémiai elemek, sem az elemi részecskék nem léteztek, s amelybõl mai kozmikus környezetünk fokozatosan fejlõdött ki.

-Csupán kozmikus környezetünkrõl van szó, vagy az egész világegyetemrõl?

-Ez a kérdés alapvetõ, nemcsak az elméletet illetõen, hanem az uralkodó kozmológiai elmélet státusát illetõen is. Ugyanis e kérdés megválaszolása már nem a tudomány, nem a fizika, hanem a mitikus gondolkodás vagy/és a metafizika birodalmába tartozik. Ám a modern relativisztikus kozmológia mindig és kizárólagosan az egész világegyetemrõl beszél – vagy abból az õszinte meggyõzõdésbõl, hogy itt még tudományról van szó, vagy tudatosan elleplezve azt, hogy merõ spekulációkról, illetõleg matematikai formába öntött mítoszokról van szó. Ugyanis a vöröseltolódást mutató és bennünket körülvevõ tejútrendszerek világa véges birodalom, amely lehet ugyan a világegyetem reprezentatív része, de csupán egy specifikus régiója is.
Ha föltételezzük, hogy a világegyetem egynemû, s még azt is, hogy a tejútrendszerek környezõ világa már reprezentatív ezen egynemûség szempontjából, akkor ebbõl szükségképpen következik az egész világegyetem tágulása, s így az is, hogy a múltban az egész világegyetem ebben a sûrû és forró állapotban volt. Ám a világegyetem homogenitása teljesen önkényes feltevés, semmivel sem megalapozottabb vagy tudományosabb mint az a hipotézis, hogy a galaxisvilág egy véges kiterjedésû tértartományt foglal el egy nálánál jóval nagyobb inhomogén világegyetemben, amelyben akár más hasonló, de összehúzódó, vagy akár a miénkhez a legkevésbé sem hasonló tartományok sokasága helyezkedik el.
A galaxisvilággal kapcsolatos ismereteinkrõl annyit mondhatunk csupán, hogy megalapozottan föltételezhetjük azt, hogy ennek anyaga valamikor a múltban egy sûrû, forró masszába volt összezsúfolva, s ebbõl alakultak ki a ma látható s egymástól távolodó galaxisok. Ez is föltevés, ám a tudományos vizsgálódás kritériumai szerint megalapozott föltevés. Arról azonban, hogy ez a jellemzés csupán a világegyetem ezen részére vagy egészére igaz-e, a tudományosság hagyományos kritériumai szerint se pró, se kontra semmit sem mondhatunk, s csupán ízlésünk, ontológiánk vagy metafizikánk függvényében nyilatkozhatunk vagy tartózkodhatunk az állásfoglalástól.
A köztudatban a metafizika valami olyat jelent, mint a "szellemek", az "angyalok" stb. világának a tudománya. Természetesen, amikor itt e kifejezést használom, nem ezt értem rajta, hanem a szónak a legeredetibb értelmében használom: olyan kérdésfeltevések, problémák megjelöléseként, amelyek már túl vannak a fizika illetõségi körén – azaz azon, ami a "látható" világ szemlélése, tapasztalati tanulmányozása révén eldönthetõ. Akkor is beszélhetünk róla, ha csak a fizikai világ létezését ismerjük el, hiszen ennek keletkezése, tér- és idõbeli végtelensége s az okára vagy értelmére vonatkozó kérdés már nem dönthetõ el tapasztalati úton.

-Ennek állandóan az ellenkezõjét lehet olvasni és hallani. Azaz a modern kozmológia folyvást a metafizikából akar fizikát csinálni, és azt a látszatot kelti, hogy végérvényes válaszai vannak a lét misztériumára.

-Ez a század sajátos kulturális körülményeivel függ össze: egyrészt a természettudományt már-már isteni imádat veszi körül, másrészt mindennemû – vélt vagy valóban – természettudományos tudás mitikus fogadtatásra talál. Ez a jelenség elõször markánsan a relativitáselmélet kapcsán mutatkozott meg. A „tér görbültsége" és az „idõ relativitása" egyszerre nyújtotta a 20. századi értelmiségi számára az elõdökénél mélyebb és teljesebb tudás igézetét, és ebbõl fakadóan adott neki fensõbbségérzetet és elégítette ki a mítoszok iránti rejtett igényét, hiszen többnyire fogalma sem volt arról, hogy ezen kifejezések mit takarnak, ám ugyanakkor kellõen sejtelmesként jelentek meg számára ahhoz, hogy kultuszt lehessen köréjük építeni. Valójában ezzel – s nem tudományos teljesítményével – függ össze az is, hogy Einstein kultúránkban a tudós zseni ünnepelt, paradigmatikus figurájává vált.
Igen jól mutatja ezt egy olvasói levél a Physics Today 1995. áprilisi számában, melyben szerzõje visszaemlékezik arra, mily benyomást keltett benne Einstein, amikor egyetemi hallgató korában egyszer személyesen hallhatta. "Borzongtam, amikor elhagytuk az elõadótermet" - írja. "… Olyan jól éreztem magam, hogy amikor lefeküdtem, szobatársaim azt hitték, hogy ittas vagyok." Einstein, a racionalitás bajnokaként ünnepelt zseni valójában a révületbe ejtõ sámán funkciójába került századunk mûvelt rétegei számára, s erre nem kerülhetett volna sor, ha a „görbült tér" és az „idõ relativitása" helyett "csupán" a "határozatlansági reláció", vagy más, szakmailag semmivel sem kisebb értékû tudományos teljesítmény fûzõdött volna a nevéhez.
Ma tudatosan rá is játszanak erre a sámánisztikus révületre: a világegyetem keletkezésérõl, a „semmibõl való teremtés" fizikai elméletérõl és a „képzetes idõrõl" legalább olyan elbûvölõen és korunk mûvelt rétegeit extázisba ejtõen lehet beszélni, mint annak idején a „görbült tér"-rõl. S korunk egyik jellegzetes kozmológusa, Stephen Hawking ki is használja ezt – például az Idõ rövid története címû bestsellerrében.

-Mégis, hogyan állunk a világegyetem végtelenségének és a világegyetem keletkezésének problémájával?

A világegyetem végességének-végtelenségének kérdése valóban megjelenik a relativisztikus kozmológián belül. De milyen föltételek között? Csak akkor, ha elõzõleg fölteszszük egyrészt, hogy az általános relativitás elmélete a világegyetemre mint egészre ugyanúgy érvényes, mint részeire, másrészt pedig, hogy a világegyetem homogén. Ezek önkényes föltevések. Csak feltételesen lehet szó a végességrõl és a végtelenségrõl, valahogy így: ha a világegyetem homogén, akkor terében véges (vagy végtelen). Azonban a világegyetem homogenitására vonatkozó állítás – jellegébõl következõen – sohasem válhat módszertani hipotézisnél többé, s ezzel a végtelenségére vagy végességre vonatkozó kérdés mindig eldöntetlen marad.
Hasonló a helyzet a világegyetem keletkezésével kapcsolatosan, azzal a különbséggel, hogy itt még további, elvileg eldönthetetlen hipotézisek is rejlenek. Láthattuk: a tágulásból csupán akkor következik az, hogy a világegyetem mai állapota egy korábbi, nagy sûrûségû és forró állapotból keletkezett, ha elfogadjuk – az elvileg bizonyíthatatlan – homogenitás-hipotézist. Ahhoz azonban, hogy a „zéró idõpontnak" megfelelõ végtelen sûrûségû állapotig visszamenjünk, egy további igen erõs hipotézis szükséges: az, hogy a múltbeli, s a maitól alapvetõen különbözõ nagy sûrûségû állapotban a mai állapot természettörvényei lettek légyen érvényben. Ez logikailag nem ellenmondásos, de nem is következetes föltevés, hiszen ha ez a múltbeli állapot gyökeresen más volt, mint a mai, logikusabb arra következtetni, hogy törvényei is mások voltak.
Mindebbõl pedig az következik, hogy a homogenitás hipotézisét elfogadva a forró világegyetemig visszamenni logikus lépés, viszont továbbmenni már nem az. De ha e nem igazán indokolt visszalépést megtesszük is – a végtelen sûrûséggel jellemzett zéró állapotig vagy az ezt követõ, ma divatos és némileg elmosódott kvantumállapotig –, abból, hogy a mi skálánkon ez zéró állapotként jelenik meg, még egyáltalában nem következik az, hogy ez elõtt „semmi sem volt", vagyis egyáltalában nem következik az, hogy ez a zéró állapot a semmibõl keletkezett volna.
Ami pedig a semmibõl való keletkezés elméleteit illeti: itt már-már tudatos ködösítésrõl beszélhetünk, hiszen ez esetben a „semmit" a kvantummechanikai vákuum értelmében használják, s számomra elképzelhetetlen, hogy akik így tesznek, legalább annyit ne tudnának, hogy ennek semmi köze sincsen sem a hétköznapi nyelv, sem pedig a filozófia és a metafizika semmijéhez. Mítosz és tudomány címû írásomban* /*Café Bábel, 1995. tavasz/ egyébként igyekeztem kimutatni, hogy ha a világegyetem részeként tételezett kvantummechanikai vákuum a maga törvényeivel természettudományos entitás is, a világegyetem egészét helyettesítõ, kozmológiai státusba emelt ilyen vákuum – minden formai hasonlóság ellenére – már mitikus fogalom.

-Elkülöníthetõ-e így a mai kozmológiákban érvényes tudás és a szcientista mitológia?

-Jogos arról beszélnünk, hogy galaxisvilágunk egy korábbi forró állapotból alakult ki, s ez természettudományosan értelmesen vizsgálható. Mi több, jogos a relativisztikus kozmológia is a maga egyenleteivel és a világegyetem térbeli végességére-végtelenségére vonatkozó állításaival, ha nem felejtjük el azt, hogy ezek az állítások és a velük kapcsolatos vizsgálódások csak bizonyos elõzetes föltevéseken alapulhatnak, és így mindig hipotetikus jellegûek maradnak. Ha viszont ezt a mozzanatot elhallgatjuk, s így fogalmazzuk meg kijelentéseinket, a természettudomány megszûnik természettudomány lenni és amolyan természettudományos formába rejtett vulgáris, primitív metafizikává válik. Vagyis amíg a természettudományos kozmológia természettudományként funkcionál, a metafizikai kérdéseket nem tárgyalhatja, s mihelyt azt állítja, hogy e kérdéseket megválaszolja, megszûnik természettudomány lenni.
Ez részben a természettudomány önmaga felsõbbrendûségébe vetett kritikátlan hitébõl, részben pedig tudatos manipuláció által áll elõ, amikor az önmagát a metafizika irányába transzcendáló és ezáltal scientista mitológiává váló fizikai kozmológia korrekt természettudományos elméletként tárja magát közönsége elé. Mindez jól illeszkedik modern kultúránk manipulatív világába. A kozmológiával, illetve a metafizikát állítólagosan kiküszöbölõ kozmológiai elméletekkel kapcsolatos manipuláció e kultúra legmagasabb régióiban megjelenõ terméke, amely azután ezeregy csatornán keresztül visszajut a mindennapok világába. Igen fontos csatornáját képezik ennek az olyan könyvek, mint Az idõ rövid története vagy a – magyarul Világ-Egyetem címen megjelenõ – Science Master sorozat kötetei, amelyek persze korrekt információk és leírások sokaságát is tartalmazzák, ám irányultságukban mégiscsak e manipulációt szolgálják.
E tekintetben talán a legjellemzõbb Hawking pár évvel ezelõtti Playboy-interjúja, ahol a tudós a lengén öltözött hölgyek fényképei között elmélkedik a kozmosz szerkezetérõl. S ez az interjú tulajdonképpen méltó környezetben jelent meg: a modern kozmológia e manipulatív közvetítése éppen arra irányul a szellem vonatkozásában, mint amire a lenge hölgyek képei és a velük kapcsolatos sztorik az érzékek vonatkozásában.
Mindez persze nem egyedülálló jelenség a természettudomány és a technika táján. Amikor a Microsoft vezetõje pár éve Budapesten járt és az Operaházban bemutatott egy ablakot, a helyi média és politika korunk egyik legzseniálisabb és legbefolyásosabb, már a jövõ évszázadot meghatározó embereként dicsõítette. A termék színvonaláról egyébként csak annyit, hogy az ELTE számítástechnikus hallgatói szakmai véleményüket kifejezendõ, paradicsommal készültek megdobálni a cégvezetõt…

-Számomra úgy tûnik, hogy a metafizikusi szereptévesztésben tetszelgõ fizikusok növekvõ száma nemcsak a metafizikai horizont beszûkülésének és a filozófiai képzettség halványulásának a következménye – bár ha az említetteket pl. Heisenberggel vagy C. F. v. Weizsackerrel vetjük össze, ez sem jelentéktelen tényezõ –, hanem ebben a filozófiának a kezdet, a lét, a kozmológia kérdéseivel kapcsolatos fokozatos elnémulása is közrejátszik.

-Az utolsó igazán nagy és maradandó életmû véleményem szerint Heidegger életmûve, s nem elsõsorban válaszaiban, hanem kérdésföltevéseiben és válaszkísérleteiben. Két ponton azonban némileg másként raknám ki a hangsúlyokat, mint ahogyan õ teszi.
Ha igaz is egyik oldalról, hogy a modern európai gondolkodástörténetet a „létfelejtés" kiteljesedésének története, melyet a kalkulatív ész dominál, mégiscsak történt itt – ha még oly bizonytalanul, nehezen megragadhatóan is – valamiféle humanizálódás. Ha a középkorban a kínvallatás általánosan elfogadott eljárás s gyakran nyilvános népi látványosság volt, századunkban még a hitleri és a sztálini rendszer is túlnyomórészt falak mögött követte el rémtetteit. Határozottan hiszek abban, hogy egy olyan világ, ahol nem csupán az emberek, hanem az állatok jogait is törvény védi, és a halálbüntetés legitimitása kérdéssé vált, emberibb és magasabbrendûbb, mint a karók és a máglyák világa. A modern európai történelem kultúrkritikáiban e mozzanat általában elsikkad, s többek között ez az egyik – filozófiai jellegû – forrása annak a tévelygésnek, amely Heidegger nácizmushoz való viszonyát jellemezte.
Egyúttal úgy gondolom, hogy nagyobb jelentõséget kellene tulajdonítani a világ természettudományos leírásának. Heidegger valahol azt írja a Sein und Zeitben: a virágos árokpart nem botanikus kert. Csakhogy a virágos árokparthoz hozzátartozik, hogy botanikus kertként is megjelenhet, s ez – úgy gondolom – nem föltétlenül esetleges, hanem a lét mint olyan szempontjából releváns lehet. Azzal, hogy a virágos árokpart képes botanikus kertként megjelenni és meg is jelenik így, alapvetõ s talán soha nem verbalizálható feszültség keletkezik, amelyet eddig talán csupán Tarkovszkij és Zanussi egyes filmjei tematizáltak kellõ mélységében. Pl. Tarkovszkijnál a Solaris által teremtett neutrino-lények kezdetben csupán vizsgálandó objektumokként jelennek meg, s az ennek következtében adódó feszültség akkor oldódik föl, amikor a fõhõs elhunyt felesége másához (vagy õhozzá magához?!) immáron mint személyhez viszonyul. Zanussi Spirál címû filmjében egyszerre találkozunk a halállal viaskodó beteg emberrel, s a halál fenyegetésével, amiképpen azt õ egyedi, megismételhetetlen emberi lényként megéli, s szembesülünk betegsége leleteinek objektív, természettudományos-orvosi taglalásával: betegsége kifejlõdésének és halála eljövetelének objektív-természettudományos leírásával.
A filozófia jövõjének kérdése számomra úgy jelenik meg, hogy lehetséges-e még Heidegger után nagy filozófia. Vagy: a Heideggert is magában foglaló filozófiatörténet megismerésén és a rajta való elmélkedésen túl szükség van-e még ilyen filozófiára? A kérdés kettõs. Egyrészt Heidegger életmûve valamelyest a filozófiai hallgatás felé tendál, abban az értelemben, hogy a lét szempontjából egyre inkább a mûalkotást és különösen a költészetet tekinti relevánsnak, s a filozófiát mintegy ezekhez rendeli, mintegy ezek szolgálóleányaként. Lehet persze, hogy most túlságosan leegyszerûsítettem a dolgot, de van egy ilyen tendencia benne.
A kérdés másik része pedig az, hogy mai világunkban van-e szükség, igény és lehetõség olyan nagyszabású filozófia iránt, mint amilyent Heidegger képviselt? Mármost, ha korunkban kifejezetten úgy tûnik, hogy nincs ilyenre igény, akkor ez egy olyan kortünet számomra, amely éppen egy ilyen nagy vállalkozás – s különösen pedig a Heidegger által elejtett fonal újbóli fölvételének – szükségességét igazoló érv lehet. Ha most azt mondom: igenis szükség volna a lét értelmére vonatkozó kérdés újbóli fölvételére, s azt a heideggeri kísérletek tanulságai alapján, a kozmosz és a történelem értelmére vonatkozó kérdéshez szorosan kapcsolódva kellene újra megközelíteni, akkor persze itt rögtön azt lehet mondani, hogy a hangsúlyok Heideggerhez képest eltolódtak, sõt az egész fölidézi a Heidegger által kárhoztatott és eltávolításra ítélt metafizika kísértetét. Vajon lehetséges-e, hogy ne így történjék? Lehetséges-e, hogy a kozmosz és a történelem értelmére a lét értelmére való kérdéssel együtt vagy e kérdés részeként úgy kérdezzünk, hogy ne legyen belõle valami rossz metafizika? Ha mindez lehetséges és szükséges, talán valaki megpróbálkozik ezzel. Én elégedett lennék, ha sikerülne egyszer ennek a hiánynak a körvonalait kifejezni.

1995/98