Bevezetés a csendességbe
Heidegger és a tea-út

Szövegelésben nem szenvedünk hiányt. Nemcsak a hivatásos hasbeszélõknek köszönhetõen lepi be a köztereket szinte egybefüggõ nyelvi lepedék. Manapság minden valamirevaló szintetikus szemétszaporító is kifejti valamilyen közegben a "filozófiáját". Ha senki sem kíváncsi rá, akkor is, hiszen csak a hirdetésfelületet vagy a mûsoridõt kell megfizetnie, s máris tetszõlegesen terrorizálhatja a közfigyelmet.
A haszonhajtás deregulált hormonháztartásán túl más tényezõk is szaporítják a szövegszólamokat. Az újabb médiumok nemcsak kommunikációs lehetõségekkel, hanem különféle - pl. mûsorkitöltési - kényszerekkel is járnak. A sokszorosított semmitmondás szövegtömegein túlmenõen a kényszeres beszélés, az állandó beszédkényszer mintáit hirdetik. Ezért is meggondolandó az, amit Gilles Deleuze francia filozófus mondott: A probléma nem az, hogy szóra bírjuk az embereket, hanem hogy az egyedüllét és a hallgatás olyan üres közbensõ tereihez segítsük õket, ahonnan végre mondanivalójuk támadhat. Az elnyomás erõi nem a beszédben akadályozzák az embereket, ellenkezõleg: beszédre kényszerítenek. Valóságos jótétemény az, ha valakinek nincs mondanivalója; joga van, hogy ne legyen mondandója, mert csak így alakulhat ki valami egyedülálló vagy ritkán hallható, ami valamennyire méltó arra, hogy kimondódjék.

A hallgatás termékeny közbensõ tereinek tágításában alighanem a távol-keleti tea-úton mentek el a legmesszebbre. A japán teaszertartás nem pusztán valamivel ritualizáltabb válfaja az ötórai teának, hanem a beszéd és hallgatás helyének és arányainak belátására is szolgál. A csa-do, a tea-út tanítása - mint az Kakuzo Okakura és Horst Hammitzsch könyveibõl megtudható - az együttlét természetének mélyére mutat. Már az odajutás, a különálló kerti pavilonba vezetõ út is bevezetés a csendességbe. Az öntöttvas teakannát és tápláló tüzét körülülõ társaság nem csevegésre gyûlik össze. A közben elhangzó rövid, konvencionális párbeszédek ellenére az együttlét túlnyomórészt csendes. Ez a csendesség teremti meg a lét közös észlelésének lehetõségét és emeli - nem utolsó sorban hallgatag intenzitásánál fogva - kultikus eseménnyé a tûz és a teavíz körülülését.
A közös elcsendesülés jótékony hatása Nyugaton sem ismeretlen. A hallgatást fogadó keresztény szerzetesközösségek éppúgy e kimeríthetlen forrás körül gyûlnek össze, ahogy a szombat megszentelõi is - a szavak bõségétõl tartózkodva - belõle merítenek. A szakrális elcsendesülés helyzetein kívül a hallgatólagos együttlétre korábban hétköznapi alkalmak is nyíltak. Egészen a közelmúltig mindenütt adódott lehetõség olyan találkozásokra, mint amilyenrõl Heidegger számol be Alkotó tájék címû írásában: Ha esténként, a munka szünetelése idején a tûzhelypadkán vagy a sarokpadon ülök a földmûvesekkel, akkor többnyire egyáltalán nem beszélünk. Hallgatva eregetjük pipáink füstjét.
Meglehet, az ilyen találkozások kivesztek a hétköznapokból és már csak távoli tájakon, vagy a különféle szubkultúrák szigetvilágában élnek tovább. Mit sem változott azonban forrásuk jelentõsége. Ennek belátását talán senki sem fogalmazta meg olyan hõfokon, mint Szabó Lajos költõi filozófiájának következõ töredékében: A személy, a szubjektum élõ, tápláló háttere a csend, mint ahogyan a szó reális háttere is. Ez adja a szubjektum megjelenésének ünnepi hátterét... színpad. - Ez mutatja azt az organikus hátteret, amely ha nincs meg, a megjelenésnek nincs meg a hatása... a színpadra lépés hatása. A komponálás, játékos hangszerelés az, ami a zenében a csendet teremti... a szünet végtelenül gazdag kvalitását.
(Egyébként Szabó nem a hallgatást hirdette - ez szemináriumi elõadásainak, valamint a kalligráfiáiból rendezett kiállítás katalógusának szövegeibõl egyértelmûen kiviláglik. A "gyógyító beszélgetés" mestere volt, aki - miután már alig maradt kihez szólnia - rajzos jelekkel kísérelte meg a beszélgetés folytatását.)