Közel és távol kertjei.
Kertlaborátori kontempláció

Kertkozmosz
Mindenütt kertek vesznek körül bennünket. A szabadban, a földön és az égen: táj-kertek, város-kertek, felhõ-kertek. Szülõ Földünk, földönkívüli távlatból szemlélve, a tengerek kékjétõl keretezett kontinentális kertek együttesének mutatkozik. Akárcsak a földek és a vizek szabad szemmel már nem látható elemei, az érzékelhetetlenbe veszõ legapróbb szegmensei: az anyag minden egyes részét tekinthetjük dús növényzetû kertnek és halakkal teli tónak. De a növény mindegyik ága, az állat mindegyik tagja, nedveinek mindegyik cseppje ismét ilyen kert és ilyen tó - írja Leibniz a Monadológiában, majd így folytatja - S jóllehet a kert növényei közti föld és levegõ nem növény, valamint a tó halai közti víz nem hal, mindazonáltal bennük is van növény is, hal is, de többnyire oly parányiak, hogy mi már nem észlelhetjük õket.
Amennyire bejárhatatlan a valóságos kertek sokasága, olyannyira kimeríthetetlen a metaforikus mezõkön kirajzolódó képletes kertek köre és vonatkozásgazdagsága. A kert toposza a Biblia eredetelbeszélésének Édenkertjétõl (ahol ültete az Úr Isten egy kertet... És nevele az Úr Isten a földbõl mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót) az Énekek Énekének berekesztett kertjén át a Jelenések Mennyei Jeruzsálemének kertjéig terjed, ahol az élet vize áramlik (fluvium aqua vitae) és az életnek fája sarjad.
A kert a legteljesebb életmetafora: a sarjadás és kibomlás, a növekedés és gyümölcsözés, a hervadás és elenyészés foglalata. A kert mindennemû kultiválásnak, képzésnek és mûvelésnek, alakításnak és alkotásnak is alapképe. Metaforája még a "halott betûk" kertjét is képes megeleveníteni: egy arab közmondás szerint a könyv olyan, mint egy kert, melyet az ember a tarsolyában hord...
A kert egyszersmind a teremtõ és megtartó folyamatokkal való együttmunkálkodás színtere. Talán ennek nehézségeire utalt Francis Bacon, amikor azt írta, hogy az emberek hamarabb tanulnak meg pompázatosan építkezni, mint szépen kertészkedni: mintha csak a kertészkedés jelentené a nagyobb tökélyt (A kertekrõl, 1625).

Visszahúzódáskert
A kert elkülönített hely: a természetbõl "kikerített" terület. (A kert szabályosan elkerített - olvasható a 13. századi Rózsaregényben.) Keretek közé szorított kiterjedése a megmûvelés lehetõségeire és határaira mutat rá. Arra, hogy nem minden mûvelhetõ meg. A tervezés, alakítás és gondozás nem terjeszthetõ ki a természet egészére. A kert bekerítettsége ezáltal élõ és holt természet, és a magasabb fokú összetettség felé tartó rendezõdés és felbomlás, az eleven lét arányaira és ütemezettségére utal, arra, hogy jelenléte az élettelen tengerében szigetszerû.
A kert keretek közé szorítottsága, beágyazottsága és elkülönülése a kerítésén jóval túlmenõ belátásokra indítja az embert. Az elemi mértékek megismerését, a mindenség ritmusainak és arányainak megújuló észlelését éppúgy elõsegíti, mint a rügyek és hajtások apró moccanásai mellett a napok és hónapok, évek és évszakok kozmikus léptékû körforgásának követését. És közöttük önnön helyének változandó voltát: a növény hozza sejtésszerûen az ember tudomására saját sorsa ciklikusságát (Heidi Paris).
Mindemellett a kert kerítettségébõl és behatároltságából adódó kétirányú határtapasztalat önismeretre is vezet. A kert mûvelõje mindegyre létalapjával, lehetõségei mezõivel és benne képességeinek korlátaival szembesül: azzal, hogy mire futja az erejébõl, mire és mikor indokolt ráirányítania figyelmét, hogyan tervezze meg tevékenységét, meddig terjesztheti ki hatókörét; honnan és hová indokolt a visszavonulás, mikor és mihez elengedhetetlen a hátrahúzódás.
A kert korlátozott kiterjedése így az összpontosítás és önkorlátozás gyakorlópályája is.

Kerítettkert
Kezdetben áll a kerítés - írja az etimológus Jost Trier. A kert szó eredete szinte valamennyi európai nyelvben az elkerítésre, a bezártságra utal. A kert kialakítása elkerítéssel és bekerítéssel kezdõdik, mivel csak az elhatárolással határok közé vont terület mûvelhetõ és védhetõ meg. A perzsa eredetû Paradicsom (pardesz) szó eredeti jelentése is erre utal: körülkerített liget. Az elkerítés a világ vadságának és a vegetáció kaotikus burjánzásának távoltartását, a külsõ és a belsõ természet elkülönítését és elrendezését, a kultúra védelmét szolgálja. (A kert héber neve: gan a gánan - megóvni - szóból ered.)
A kerítés lehet kézzelfogható, áthatolhatatlannak tetszõ, de lehet jelzésszerû is. A képletes kerítés azonban rendelkezhet a kõkerítésnél is szilárdabb rendezõerõvel. Ezt mutatja a görög törvény (nomosz) szó eredete, ami a legelõk elkerítésébõl, a legeltetés szabályozásából és rendjének kialakításából ered. Egyébként nemcsak a nomád szóval áll etimológiai összefüggésben, hanem a görög nemein (legeltetni, legelõt osztani) és a latin nemus - (szent)liget - szavakkal is.
Kerítés emelhetõ építéssel és készíthetõ különféle fonatokból. Sok türelmet kívánó, ám a természettel leginkább összhangban álló (egyszersmind legtartósabb és legnehezebben áttörhetõ) az élõ kerítés: a sûrûn ültetett fák, bokrok és cserjék együttesébõl álló sövény. (Ennek kimerítõ leírását Pietro de Crescenzi bolognai tudós adja a 14 században Ruralia Commodora címû mûvében.) De még a legáthatolhatatlanabbnak tetszõ kerítés sem képes kirekeszteni a kertbõl a környezetet, látható vagy éppen nem látható külvilágát. Nem pusztán azért, mert nem készíthetõ áthatolhatatlan kerítés, áttörhetetlen fal, hanem mert a kert eredendõen nyitott. Növényei a Nap fényére és melegére, a Föld tápanyagaira és éltetõ vizére szorulnak. (A zárt belterek kertjei nem kevésbé, mint a szabad ég alattiak, legfeljebb közvetve, áttételesen.)
A szabadban kialakított kertbe a föld mélye felõl éppúgy érkezhetnek betolakodók, miként az égbõl is leereszkedhetnek váratlan látogatók. Az elõbbi lehet egy vízáram, mely alámossa az ágyásokat, lehetnek hosszú gyökérzetükkel a kerítés alatt átnyúló liánok, szívós gazok vagy akár apróbb rágcsálók. Igaz, hogy például a vakondok kertalakító tevékenységének vannak kedvelõi is; esszéjében Bacon arról is szót ejt, hogy kedvére valók a vakondtúrásra emlékeztetõ parányi halmocskák. Amibõl mellesleg arra lehet következtetni, hogy a kertekhez fûzõdõ kapcsolata, legtöbb kert-író társához hasonlóan, a puszta szemlélõdésre szorítkozott és nélkülözte a tevõlegességbõl adódó tapasztalatok megvilágító erejét...

Kolostorkert
A kert különös kettõsségének, környezetétõl való elzártságának és koncentráltságának, valamint kozmikus nyitottságának egyszerre kézzelfogható és képletes, fáradságos és kontemplatív vetületeinek kidolgozása és összegzése a nyugati kolostorkertben jelenik meg. "A kolostori világ alapjában véve bensõséges és zárt - írja George Duby. A kolostor a világgal való szakítás - vallásos életre jellemzõ - szimbolikus ábrázolása. A természet egy szöglete, de elszigetelt szöglete. Építészeti alakja azt mutatja, hogy olyan tökéletességre törekszik, melyet a világ már nem ismer. "
A szigetszerûség, az elszigeteltség kezdettõl hangsúlyozott alapvonása a kolostor kertjének is: De natura rerum címû munkájában Isidorius Hispanensis (600 körül Sevilla püspöke) ama kívánalmának ad hangot, hogy a kolostorkertet csak egy épületen keresztül lehessen megközelíteni.
Ugyanilyen hangsúlyos a kerttel kapcsolatos tevékenységeknek, valamint a kert és a kerti növények különféle aspektusainak szimbolikus szemlélete. A kolostorkert megmunkálásának és szemlélésének ritmikus fázisaiban a nyugati szerzetesség Szent Benedek megfogalmazta alapelve - Ora et labora, ima és munka - valósult meg.
A munka és a kontempláció egymást váltogató és kiegészítõ gyakorlata olyan természetszemlélettel járt együtt, mely nem szabdalta szét a természetes teljességet a felhasználás szempontjai és területei szerint. A kolostorkertekben a díszkert nem különült el a haszonkerttõl. A növények felhasználása, szimbolikája és ""esztétikája" nem vált szét. A rózsákat és liliomokat gyógyerejük és illatuk, mágikus erejük és szépségük miatt ültették - írja kerttörténeti munkájában Dieter Hennebo.
A kerti növények kultiválásáról és kontemplálásáról korai dokumentumok tudósítanak. Például Tours-i Szent Gergely 580-ban íródott Vitae Patrum címû munkájában Szent Monegundisszal kapcsolatosan említi, hogy a cellája melletti kert szemlélésébe merült. A kolostorkert - antik elõzményeivel ellentétben - még a kézmûves tevékenységre és mindenkor a kontemplációra szolgál. A kert iránti vonzalom szorgos munkával kötõdik össze, sõt majdhogynem ennek révén nyer bocsánatot (Hennebo).

Küzdelemkert
A kert kialakítása és fenntartása küzdelmes folyamat. Vagy a vad vegetációból vagy a pusztaságból kell kialakítani és minden egyes pontja képes újra elvadulni. A kertképzõ fáradozás ugyanakkor olyan tapasztalatokkal és felismerésekkel is jár, melyekre másutt nem nyílik mód. Az évszakok változása és az évek múlása az idõ más-más metszetét mutatja meg a kertben. A növekedés fázisai, a rügyek és a bimbók napról napra követhetõ fakadása, az évrõl-évre bontakozó majd lehulló lombok, az ágak növekedése és a törzsek évtizedeken át tartó vastagodása nem pusztán megjeleníti, hanem tapinthatóvá teszi a múló idõ különbözõ szakaszait, rövidebb-hosszabb ritmusait, természetes tagoltságát: az idõ rendjét.
Az évszakok és az idõjárás üteméhez igazodó teendõk minden másnál intenzívebb kapcsolatot alakítanak ki a természet folyamataival. Az így végzett munka test és lélek terápiája. A fáradozás során átélhetõbbé válik a test földhöz tartozása, és ennek köszönhetõen elmélyültebbé válhat a megpihenés nyugalma is. A kertmûvelés mûvészete megmunkálás és szemlélõdés, kultiválás és kontemplálás kettõsségében és kiegyensúlyozottságában áll. A kertész mondhatni elsõ és legavatottabb szemlélõje kertjének, miként a mûvész az õ mûvének.
E kettõs, komplementer megközelítés hiányában a kert egyfelõl szorgoskodó díszítgetés vagy termelés, másfelõl széplelkû merengés vagy funkcionalista "rekreáció" tárgya csupán.
Egy hászid történetben a szabbatot ünneplõ, kertjében sétáló ember egyik gyümölcsfáját szemlélvén arra a gondolatra jut, hogy a következõ napon meg kell metszenie. A fa azonban másnapra kiszárad. Az elbeszélés a szombat megszenteltségérõl és a ténykedéstõl tartózkodó kontempláció kibillenésérõl szól. Arról a pontról, ahol a szemlélõdés célelvû mérlegeléssé, racionális tervezéssé, gyakorlati teendõk kiindulópontjává válik. E helyzet elkerülésének szándéka feltehetõen közrejátszhatott a kolostori munkamegosztás kialakulásában, melynek során a szemlélõdés (és a szellemi munka) különvált a kertmûveléstõl (és a fizikai munkától), és végzése is másokra hárult át.

Díszletkert
A késõbb kibontakozó, kolostorokon kívüli - nemesi és polgári - kertkultúra esetében a megmunkálás és a szemlélõdés eredendõ összetartozása többnyire fel sem merül. A kert kialakítása és kultiválása elválik annak kontemplációjától és teóriájától. (Ez leginkább abból látható, hogy a kert - mára könyvtárnyi terjedelmû - irodalma a középkortól kezdve fokozatosan kettévált: az egyik vonulat a kert különféle botanikai és technikai leírásaira szorítkozik, a másik a kert terveit, irodalmi leírásait és elméleteit tartalmazza.) A kertek tervezõit (továbbá majdani látogatóit) és megmunkáló-kivitelezõit (késõbbi gondozóit, kertészeit) világok választják el egymástól.
A reneszánsszal színre lépõ újpaganizmussal együtt visszatér az antik ideális tájak koncepciója. Az antikizáló eklektikát a természetalakítás önkénye követi. A "magasabb nézõpontból" szemlélt és tervezett franciakertek racionalitása a természet szerves összetevõin megtörik, puszta dekorációvá és abszurd paródiává válik. Versailles és Schönbrunn geometrikusan alakított, merõlegesre metszett fái egy szürrealista színjáték architektonikus díszleteivé, tervezõik és megrendelõik belvilágának kivetített kulisszáivá váltak.
A 18. századtól kezdõdõen az élésre határvonalú kertek mértanát a lágy feloldódás tájkertjei váltják fel. A korai romantika nosztalgikus természetszemlélete a távoli és romlatlan múlt képeiben keresett kiutat. Robinzonádjának sajátos emlékmûveként Rousseau-sziget emelkedik ki a Wörlitz-i angolkert tavából. Az ilyen tájkertek abban különböznek a korábbiaktól, hogy bennük a határok összemosódnak. Építtetõik természetes és mesterséges, rom és mûrom, múlt és jelen, kert és környezet különbségeinek kiküszöbölésére törekedtek. A kert nem válik ki, hanem beleolvad a környezõ tájba. Nincsenek éles határok, egyenesek, végtelenbeveszõ sétányok, csak tavak, ligetek, grották, remetelakok, Vénusz-templomocskák, egzotikus növények, elvágyódáshelyek és -alkalmak vannak.

Szigetkert
Az angolkert minden szépsége ellenére megtévesztõ. A benne megnyilatkozó esztéticizmus, mely az egész világot szeretné saját eszményei szerint megszépíteni, éppen a kert mibenlétét illetõen téveszt meg: a kert és környezete között húzódó határ látszólagos elfedésével azt az illúziót kelti, mintha az mindenre kiterjedne. Pedig minden kert sziget a természet tengerében. (E felismerés legradikálisabb konzekvenciáját Francesco Colonna vonta le, aki eszményi reneszánsz kertjét inszuláris utópiává fejlesztette és Küthéra elképzelt szigetére helyezte.)
A kilométerekre kiterjedõ kerteket, miként az arasznyiakat is, a világ tengere veszi körül. Paradox módon ezt jeleníti meg a kolostorkertek forrása vagy kútja, és a kertek legtöbbjében létesített tó is: kívülre utaló jelként a szigetszerûség inverz arányára és jelenlétére mutat rá.
A kert elszigeteltsége egyszersmind elõfeltétele kialakításának és fenntartásának: a kert rendjének. Csak az elkülönítés és elrendezés teremti meg a kiválasztott növénytársulás növekedésének és fennmaradásának feltételeit. Ennek köszönhetõen a megfigyelés és rendezés, a gondozás és mûvelés hosszú fejlõdéstörténete során nemesítették azokat a növényeket, melyek a mai kertekben nõnek.
A kert szigetszerûségébõl adódó körülhatároltság és áttekinthetõség a növények növekedésének rendje révén másfajta rend felismerésére is módot ad: bekerítve és e határok között leegyszerûsítve és felfokozva az általános rend válik láthatóvá, mely mindig is jelenvaló. A rend univerzális, ám szükségbõl korlátozott, vagyis csak bekerítve és behatárolva ismerhetõ fel és tartható fenn - írja Böhringer az építészet kapcsán. Megállapítása a kertre méginkább érvényes.

Komputerkert
Az agrártechnika terjedésével elkezdõdik a Föld eddig megmûvelhetetlennek tartott területeinek, a mocsaraknak, sivatagoknak és esõerdõknek a megmûvelése is. Az újonnan meghódított termõterületeken monokultúrákat alakítanak ki. Ezzel egyidejûleg a tájvédelem "kertesíti" a fenségesnek a különösen koncentrált térségeit. Ennek jegyében egész tájegységeket kerítenek be, alakítanak "természetvédelmi terület"-té, "nemzeti park"-ká. Az addig érintetlen természet, a phüszisz, akárcsak korábban nem egy "természeti nép", rezervátumokba szorul. Ezáltal látogathatóvá válik, akárcsak egy állatkert. Az ilymódon izolált helyeket nem pusztán kerítésük választja el a késõújkor világától, hanem egy roppant kiterjedésû, nem egykönnyen látható és áthatolható képzõdmény: ami ma számunkra a világot jelenti - írja Heidegger Állomások címû útinaplójában -, információk technikai eszköztárának áttekinthetetlen kuszasága, amely az érintetlen fûzisz elé került és elfoglalta ennek helyét, mûködésében pedig már csak számításokkal hozzáférhetõ és irányítható.
Ennek a folyamatnak a legkövetkezetesebb kiterjesztését a komputergenerált képvilág kertjei jelentik. A monitorok más-világi kertjeiben fantasztikus virtuális vegetációk virulnak. Füvek fakadnak, lombok hajladoznak, virágok nyílnak és csukódnak össze, közöttük szitakötõk és pillangók szálldosnak. A megszólalásig hû mûvirágok mellett ezek a digitális díszletek már a való világban csökkenõ biodiverzitás, az életsokféleség lebomló folyamatának végpontja felé mutatnak, ahol az élet hûlt helyét hézagmentesen kitölti majd a computált más-világ.

Kiállításkert
A közelmúltban Tsukubában megrendezett világkiállítás technológiai kertje kilépett a kétértékû képvilágból: a természet zsugorításában eddig is élenjáró japánok ezúttal még egy lépéssel tovább mentek: a mûnövények között, a fákon már daloltak is a mûmadarak. Mint az elektronikus Eldorádó egyik európai nézõje, Jean Baudrillard megjegyezte: Tsukuba Heidegger álmának dialektikus átfordulását materializálta és tette közszemlére, némi túlzással Heidegger álma jelent meg Walt Disney adaptációjában.
Az így megvalósult álom persze rémlátomás: a Heidegger tudomány- és technofilozófiájában felvetett lehetõségek legrosszabb változata, amikor is a technoszféra teljesen összezárul az ember körül és a (természetes) lét(feltételek) egész konstellációja eltûnik az elényomuló "állomány" létesítményei mögött. Maga Baudrillard sem gondolja ezt egészen másként, mivel folytatólag arról ír, hogy a technika mindent átfogó ellenõrzése alá vetette az embert, ám egyúttal szeretnénk azt is hinni, hogy mindez nem oly borzasztó, és hogy ezzel az ellenõrzéssel el lehet boldogulni.
A technika fejlesztéstörténete és az ember fejlõdéstörténete valóban ezt mutatja. Akár elborzad, akár elégedett valaki e körülmények közepette, egyelõre elboldogul velük. Ám az emberi létfeltételeket (egészen a létérzékelésig menõen) egyre komplexebb módon kikezdõ alkotmányok kihívása nõttön nõ. Így aztán a technológiák burkában való boldogulás aligha lehet önfeledt, boldog technofil játszadozás. Ellenkezõleg, nagyon is nagyfokú józanságot, távolságtartást és ellenállást kíván. Ehhez Paul Virilio, a technológia egyik legéberebb elemzõje szerint az kell, hogy a technológiától a lehetõ legnagyobb mértékben eltávolodjunk. Kérdezzünk rá mindenre, mígnem az egyre lényegbevágóbb kérdéseinken keresztül visszatalálunk halandóságunk tudatához: felismerjük, hogy az idõ lakói vagyunk és túllépünk a gazdaság, a hely és a tér megszokott gondolatkörén.
Ilyen kérdések felvetéséhez és kilátásaink kontemplálásához éppen a - technológiák által eddig még ki nem kezdett - kertek kínálnak kedvezõ helyet.

Kõkert
Jó pár éve van nekem egy nagy belsõ kertem New Yorkban - írja tokiói elõadásában John Cage. - Ma már több mint kétszáz különféle növényem van, köztük kicsi és nagy kövek, melyeket vagy az utazásaimról hoztam, vagy in situ kiválasztás után autóval cipeltem magammal a virginiai New Riverbõl. Jóllehet fiatal koromban képtelen voltam szobrokkal együtt élni, ma már azt veszem észre, hogy szeretem az elhelyezett kõ mozdulatlanságát és nyugalmát. Cage-et belsõ kertjének kialakításában, buddhizmusa mellett, a japán zen-kertekben tett látogatása is inspirálta. A szigetországi zen-buddhista kõkert a keresztény kolostorkert komplementumának tekinthetõ. Magas kõfallal körülkerített keretei közt javarészt az élettelen természet van jelen: felületét többnyire hullámokba rendezett apró kövek borítják. A kõtenger néhány helyen örvényt vet: a körkörösen elrendezett kõhullámok közül sziklák emelkednek ki. Ezeken zöldellnek a zen-kertek növényei: a mohák és zuzmók.
Az üres, egynemû hullámokkal barázdált síkon a kontempláció kozmikus kifutópályái nyílnak meg. A koncentrikus görbületek mintegy a csillagrendszerek és spirálködök, a sziklák az égi testek képét jelenítik meg. A kõkert négyzetesre kiépített keretei között a mindenség arányrendszere válik szemlélhetõvé: a szerves élet elenyészõ zöldje az élettelen kõtengerében.

Belkert
Belsõ kertek más inspirációból is készülhetnek. A kert, amellyel nap mint nap találkozom, hüvelykujjnyi alapterületû. Lányom egy üveg kupakjában alakította ki. Földjébõl csigaházak merednek elõ, közöttük egy szárára és bolyhos magjaira száradt, valaha volt virág. Ugyanaz a fajta, mint amit egy éve a közeli tó partján szedtünk. Így ez a kert a személyes emlékek és az összetartozás kertje is. Igaz, hogy esõ nem éri és a nap sem fakaszt újabb virágokat benne. Változás csak a változó megvilágítás és környezetének átalakulása révén éri. Ugyanis része az íróasztalomon elhelyezkedõ nagyobb, mintegy kétszer két arasznyi kertnek, melynek állandó ""mûvelésében", átrendezésében és növelésében másik lányom is részt vesz. Ez már valóságos vad-kert: a kövek és termések között itt-ott állatok hevernek. Összeomlásáig egy pettyes gyurmazsiráf magaslott ki közülük. A nagyobb marokkõbõl, hínár-rajzolatú mészkõbõl, kõzetekbõl és kavicsokból álló kõkertben gesztenye, dióhéj, gyertyacsonk, nyírfakéreg, fészek, fûzfakoszorú, benne egy kicsiny horpadt földgömb, továbbá csiga- és kagylóhéjak kaptak helyet. Kertészi teendõim itt a ""gyomlálásra" korlátozódnak: az idõrõl idõre újabb állatokkal, kövekkel vagy termésekkel bõvülõ együttest olykor ritkítani kell, kiterjedését "keretek között" kell tartani, s meg kell szabadítani szétesõ, elbomló vagy összetört elemeitõl.
Ez a belkert utal az ablakomon túli kertre is, amelynek kialakítása, szemlélése és mûvelése indított e sorok írására. A kinti kerttel összevetve a belkert inkább képletes, míg az elõbbi élõ: a földjébõl kinövõ, az ég felé törõ növényeivel olyan szerves alkotás és alakulás, aminek minden egyes része magában is teljes, és olykor a tökéletesség túl nem szárnyalható virágait fakasztja.

Teremtéskert
A kert eredendõen a teremtés, a növekedés és a termés kertje. Minden alakulás és alkotás alapképe. A mûvelés és a mûvészet metaforája, melyben az emberi kreáció és a világteremtõ kreativitás találkozik: ahonnan kiágazik és amivel egyvégtében össze is ér. Ahol az egyik alkotó a másik alkotásának alakulását tanulmányozhatja, elõmozdíthatja és követheti. Ahol nehéz megfeledkezni arról, hogy a kertben a természet a mester és a tulajdonos a tanítvány - mint Luis G. Le Roy holland mûvész írja. És ahol mellesleg az is nyilvánvaló, hogy egyikõjük mindig "hozott" anyagból dolgozik. Miként a mûvész is a világ talaján, önteste és idegbibliája bázisán bontakoztatja ki a maga kertjének képletes virágait: a világait.
Errõl a nem éppen elhanyagolható különbségrõl, és az ezzel kapcsolatos tévedékenységrõl ír Wittgenstein az Észrevételeiben: Gyakran kapom magam rajta, hogy ha sikerül egy képet szépen bekereteztetnem vagy a megfelelõ helyre felakasztanom, olyan büszkeség fog el, mintha a kép egy piciny részletét én festettem volna. Mintha a gyepszõnyeg egy kivételesen ügyes elrendezõje végül azt gondolná, hogy legalább egy icipici fûszálat mégiscsak õ maga állított elõ. Miközben azért tökéletesen tisztában kell lennie vele, hogy még a legparányibb, a legsilányabb fûszál keletkezésének mikéntje is tökéletesen idegen és ismeretlen az õ számára.

Az ég kertje
A kert vendégszeretõ: belefáradva mûvelésébe vagy nézésébe, le lehet heveredni füvére. Hason vagy háton fekve pedig újabb kertekre nyílik kilátás: ilyen közelségbõl a dús növényzetû kerteknek és a harmatcseppek tavainak új nagyságrendje nyílik meg. (Ez a léptékváltás mellesleg személyes kezdeteinkhez is visszavezethet: elsõ éveinkhez, amikor eleve közelebb voltunk vagy könnyebben ereszkedtünk le a földhöz, mint felnõve...)
Hanyatt fektünkben az égre, kimeríthetetlen nappali kékjére, felhõkertjeire vagy az alkonnyal kinyíló csillagvirágaira látunk. Ekkor a földvonulatok, a növények, a fák koronái vagy az építmények fogják keretek közé látómezõnket. A földi formák így kerítik körül az ég szemünk elõtt nyíló végtelenjét.
Egyszer családommal a közeli réten, ami egyébként vitorlázógépek fel- és leszállására szolgál, fej-fej mellett leheveredtünk a fûbe. Azóta családi csillagnak nevezzük, és idõrõl idõre megismételjük ezt az elheveredést. Így fekve és az eget elnézve méginkább nyilvánvaló, hogy mindig is a világ kertjében vagyunk: egymáshoz közel, mégis minden messzeségre nyíltan és meghívottan.