Látva látni

Amikor tizenöt év múltán újra Párizsban jártam, feltûnt, hogy a szabadtéri kávéházi székek másként állnak: többnyire nem az asztalokat veszik körül, hanem egyenes vonalba rendezve valamennyi az utca felé fordul. Olykor, mint a moziban, több ilyen sor is húzódik egymás mögött. Lehet, hogy a másfél évtized alatt végbement "fordulat" csak nekem tûnt fel és már korábban is külön széksorok szolgálták az utca szemlélõit. De aligha volt belõlük ennyi, különben fel se figyeltem volna a változásra.
Ezeken a székeken persze többnyire nem a párizsiak ülnek, hanem az odalátogató külföldiek. Ennek megállapításához nem elengedhetetlen a gall arcvonások, netán a rassz beható ismerete, a különbség lerí a kinézetbõl. Két értelemben is: a bennszülöttek eleganciája, ami a legegyszerûbb nyári ruhákban is kifejezésre jut, élesen elkülönül a turisták egyenruhájától.
A külsõ kinézet mellett a belsõ (ki)nézet, a figyelem iránya mutatja a különbséget: a helybéliek többnyire avégre térnek be ezekre a helyekre, hogy egymással találkozzanak. Székeik ezért is állnak egymással szemben. A látogatók nem egymással akarnak találkozni, hanem hogy - éhségük elûzése és szomjuk oltása, a flangálás fáradalmainak kipihenése mellett - az utcaképpel találkozhassanak. Ezért fordulnak kifelé a székek, hisz elsõsorban a turistatekintetek szolgálatában állnak.
Nem hiszem, hogy tizenöt év alatt az odalátogatók száma vagy összetétele lényegesen megváltozott volna. A kinézet szolgálatába állított széksorok inkább a szemléletmód változását mutatják: a mediatizáltság elmélyülését. A televízióra tájolt nézés persze nem az utóbbi másfél évtized fejleménye. A képernyõre összpontosuló tekintetek szokása azonban hosszabb távon messzebb menõ következményekkel jár. Legalábbis Detlef Linke agykutató szerint a televízió bizonyos értelemben megfordítja észlelésünknek az evolúció során kialakult mechanizmusát. Mivel a klasszikus három méter távolságból történõ tévénézés során pontosan a retina középsõ része aktiválódik, a mozgalmasság és az újdonság egy olyan területrõl érkezik, ami evolutívan nézve nem az újra, a váratlanra tipikus. A korábbi évezredek során, amikor az emberek még körülülték a tüzet, a váratlan információ - légyen az baráttól vagy ellenségtõl eredõ - a látómezõ laterális részébõl származott, így az agyban egészen más projekció zajlott. Amíg ugyanis a látómezõ közepérõl származó információk egyenesen a nagyagyba kerülnek, addig a látómezõ peremérõl származóak elõször az agytörzsbe jutnak, ami orientálódási reakciót vált ki. Ez a fejet az új információ felé fordítja, és az agy részletes elemzésbe kezd. A tévénézés során ez az orientálódó reakció elmarad. Az információ egyenesen a nagyagyba kerül, ami azt jelenti, hogy az átmenet a Gutenberg-galaxisból az új médiumok galaxisába egészen új követelményeket támaszt az agyunkkal szemben.
E követelmények között alighanem a változás tényének és horderejének tudatosítása a legfontosabb. A látásmód változása ugyanis a világkép változását vonja maga után. Maga a világkép, a világ képpé válása Heidegger szerint az újkor alapvonása. Korántsem közömbös, hogy a világ képpé válása nyomán a képnézés hogyan s mivé alakul tovább. E változás fázisairól számomra a legszemléletesebb képet egy autósmozi ötvenes években készült fotója mutatja: a kép elõterében a kocsik (korabeli vonalvezetésüknél fogva) erõsen bogárszerû benyomást keltõ raja áll. Mindegyik orral a hatalmas vászon felé fordulva, mintegy igézet alatt mutatkozik. A fémesen csillogó, akár kitinborításúnak is vélhetõ testek, mint fénycsapdába esett rovarok veszik körül a vetített képet. A háttérben egy alkonyi város fényei látszanak. A tekintetek igézõfelületén, a vásznon éppen Mózes szerepében tárja szét karjait egy színész. A film forgatókönyve egy olyan írás alapján készült, mely a korabeli képszemlélethez (a képmások kultikus tiszteletéhez) képest radikálisan más követelményt támasztott: Halljad Izráel!