Levelek tengere.
Egy kerti fûzfa fejleményei

Eddigi munkásságom legfõbb fejleménye egy fûzfa. Méretei alapján legalábbis életem legnagyobb eredményének tekinthetem. Tíz éve, amikor a kert közepére ültettem, ujjnyi vastagságú vesszõ volt. Azóta évrõl évre növekvõ életerõvel terjeszkedik a térben, és mára mintegy tíz méteresre terebélyesedett. Fajtáját, számomra érthetetlen okból, szomorúnak szokás nevezni. Nemcsak a magyar mondja ezt róla, más nyugati nyelvekben is ez állandó jelzõje. Pedig az analógia ebben az esetben téves; míg a lefelé görbülõ ívek kétségkívül a derûtlenség kifejezõdései az arcokon, a fûz ágai nem szomorúságukban, hanem túlburjánzó bõségükben hajlanak le! Ennek a féktelen életerõnek a fûz esetében is megvannak a veszélyei: egy közepes erejû vihar is nagy kárt tud okozni benne. Ezért aztán a magam fáját minden évben, többször is, nyesni vagyok kénytelen, ami nem kis munkával és több tûzgyújtásra elegendõ hulladékkal jár.
A "szomorú" fûzrõl a keleti emberek - ellentétben a nyugati antropomorfizmussal - másként gondolkodnak: számukra az egyetemes termékenységet jeleníti meg, méghozzá egyedülálló módon. Kínában, ahol a fûzfa minden valamire való kertnek elengedhetetlen tartozéka, a termékenység fõ jelképének számít. A fának olyannyira erõs a szexuálszimbolikája, hogy régebben nem is szabadott az udvarházak hátsó, többnyire nõk által lakott részéhez ültetni, mivel úgymond erkölcstelen gondolatokat ébreszt... A "virágot keresni és füzet venni" kifejezés pedig - mint az Marianne Beuchert Kína kertjeirõl szóló kitûnõ tanulmányából megtudtam - a bordélyház felkeresését jelenti. A fûzfa 16. század óta használatos írásjele, a "qi" pedig az életerõt és a lélegzést (egészen pontosan az "élet-leheletet") is jelenti. Annak a meglétét, ami akkor távozik, amikor valaki "kileheli a lelkét". A lélegzésnek (vagy méginkább, régi írásmódja szerint: lélekzésnek) kétségtelenül van valami köze a fákhoz, amint ezt régi korok emberei zseniális intuícióval belátták. Ma, élettani kutatások sokasága nyomán, mindez már nem pusztán általánosságban, mint az embertestek "lassú égésének" elengedhetetlen feltételeként ismert, hanem szám szerint is tudható: egy ember lélegzéséhez a kellõ oxigént átlagosan négy fa életfolyamata biztosítja.
Meglehet, hogy egykor a nyugati gondolkodás is számot vetett mindezzel és a különbség csak abban áll, hogy a fûzfa jelentésgazdagságát a fonákjáról fogta fel. Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy tájainkon elõszeretettel ültetik temetõkbe ezt az élettõl duzzadó fafajtát.
A hazai "füzek füzét" számomra mégsem a temetõi fûz jelenti, hanem a martonvásári Brunszvik-kastély parkjának tava fölé magasodó hatalmas példány. Ez a talán több száz éves fa, teraszos koronájával, kaszkádszerûen leesõ lombozatával a hely ékessége. A víztükör megkettõzi és kiemeli, a környezõ tájkert pedig megfelelõ keretek között engedi megjelenni. Ez a sajátos "keretezés" - amit korábban Európa-szerte angolkertnek neveztek -, mint ahogy talán a benne fellelhetõ fafajták egy része, így a fûz is, majdhogynem közvetlenül a kínai kertmûvészetnek köszönhetõ. Ez a távoli, a korabeli nyugati palota-kertek geometrizmusba fajult konstrukcióihoz képest kétségkívül egzotikus formavilág meglepõen rövid idõ alatt terjedt el a 18. századi Európában. A tájkertészetnek azóta is, és nemcsak a kertmûvészetben érvényes alapelve: Nõni hagyni! Nem gúlává vagy kúppá lenyesni. Engedni kibontakozni. Nem feltétlenül fékevesztett burjánzásra bátorítani, hanem növelni, "futtatni": hagyni, hadd fussa ki a formáját. Vagy éppen engedni új formákká összefonódni.
Kína kertjeirõl már Marco Polo utazásairól szóló - azóta többnyire fikciónak bizonyult - elbeszélésébõl értesült az európai közönség. A kert-kultiválás kínai módozatának nyugatra érkezése azonban még pár évszázadot váratott magára. Közvetítésében kulcsszerepe volt egy 18. századi olasz ferencesnek, Matteo Ripának. A nápolyi szerzetesnek sikerült a kínai császár - külföldiektõl kiváltképpen elzárt - jeholi rezidenciájának kertjeibe eljutnia, méghozzá azzal a megbízatással, hogy képeket készítsen róluk. Ezt a ritka kegyet a rézkarcolásban szerzett viszonylagos jártasságának köszönhette, amely technika Kínában addig ismeretlen volt. Ripa 1724-ben érkezett vissza Európába. Londonban maga az angol király és a fõnemesség járt a több tucat kínai kert-kép csodájára. Burlington és Kent nem sokkal késõbb kialakított, majd hamarosan híressé vált kertjei nem keveset köszönhetnek ezeknek a példa-képeknek. Az iskolateremtõ tájkerteket még egy évszázadon keresztül "les jardins anglo-chinois" néven tartották számon Európa-szerte.
A fûzfaültetésre mindazonáltal nem a kerttörténetnek ez a fejezete késztetett, amit annak idején még nem is ismertem. Jóval gyakorlatiasabb megfontolásokból vágtam le egy vesszõt egy út menti fáról: a kopár területre, ami az építkezés után maradt hátra, növények, fák kívánkoztak. Nem is csak szépészeti szempontból. A fûzfa például fölöttébb hasznos szerzet: felfogja a lenti út lármáját, felszívja a derítõbõl szivárgó vizet, de legfõképpen árnyat ad. Jótékonyan eltakarja az alatta kialakított homokozót, gyerekeim kedvenc tevékenységi területét. Ez manapság, a Nap mai sugártartományának szûretlensége folytán, nélkülözhetetlen. A közvetlen hasznosságon túlmenõen van még néhány kevésbé praktikus, ám annál inkább kedvezõ tulajdonsága. Bár a kert közepén magasodó fûz "szomorú" salix-fajta, elég derûs idõket lehet a tövében eltölteni. Lehet egyedül vagy másokkal együtt ülni alatta. Hallgatni a szél neszezését a levelek között. Az áramlás hangját a levelek tengerében. Átmeneti elcsendesülését, újralendülését: a világ hangját.